Az egyik fix viszonyítási pont mindenesetre kétségkívül A bádogdob lehet, Günter Grass 1959-ben megjelent első zseniális regénye. A bádogdobbal Grass olyan regényvilágot és regényformát teremtett, amely immár megkerülhetetlen az irodalomtörténetben. Tavaly, 2002-ben Günter Grass már 75. évét töltötte be, és időközben nemcsak korunk egyik legnagyobb, Nobel-díjas írója lett, hanem a humanista értelmiségi felelősségtudat és az erkölcsi indíttatású közéleti szerepvállalás egyik utolsó nagy bajnoka is, akinek egy-egy állásfoglalása fölér bármely nemzetközi fóruméval. Günter Grass idén a budapesti könyvfesztívál díszvendége lesz.* Grass 1927-ben Danzigban, a mai lengyelországi Gdanskban született. Danzig, A bádogdob első két könyvének, sőt Grass későbbi műveinek is szinte rögeszmésen visszatérő, már-már mitikussá váló színtere, az első világháború után német „szabadállam” volt, amelyet Kelet-Poroszország maradványával együtt keskeny lengyel „folyosó” választott el a Német Birodalom testétől. Színleg a második világháború kirobbantásának, Lengyelország lerohanásának fő ürügye lett, Hitler ugyanis Németország egységének megteremtése érdekében magának követelte a lengyelek számára tengeri kijáratot biztosító „Korridor”-t. Danzig ugyanakkor több nemzetiségű város volt, németeken kívül lengyelek lakták, és környékén szláv eredetű kasubok is éltek. Mint a sok vonatkozásban önéletrajzi ihletésű A bádogdobból tudhatjuk, Grass felmenői közt is voltak lengyelek és kasubok. Az újabb kelet-középeurópai történelemből jólismert viszonyok közül származik tehát Grass: egy vitatott hovatartozású, több nemzetiségű régióból, ahol különböző kulturális hagyományok keveredtek, és ahol ez a határhelyzet mérhetetlen pusztulás forrása lett. A második világháború alatt Danzigot porig bombázták, és német lakossága, a keleti területekével együtt, részben elpusztult, részben nyugatra, a mai Németország területére menekült. Grass gyermekkorának Danzigja szinte nyomtalanul eltűnt, úgy, ahogy eltűnt Königsberg is, vagy eltűnt a zsidó-lengyel Lemberg, a cipszer Lőcse, a szász Segesvár, a magyar-német Kassa vagy Kolozsvár. Grass kezdettől fogva mitikus-legendás dimenzióba hajló világa azonban nem a nemzeti vagy nemzetiségi fájdalom perspektívájában láttatta ezt a veszteséget. Számára a szülőföld elvesztése a németség bűnbeesésének szükségszerű és jóvátehetetlen következménye volt, és inkább az foglalkoztatta, hogyan történhetett meg a nácizmus történelmi katasztrófája. Az otthonos környezetéből gyökerestül kitépett, rövid katonai szolgálat után amerikai hadifogságba esett, majd mezőgazdasági munkásként, bányászként, jazz-dobosként boldogulni próbáló fiatalember a nulláról indult, és ha voltak valaha illúziói, azoktól egyszer s mindenkorra megszabadult. Nincstelen és illúziótlan kívülállóként tekintett a romba dőlt országra. Kőfaragó szakmát tanult, majd a düsseldorfi és a berlini képzőművészeti akadémiára járt. Szobrász és grafikus lett, mielőtt írni kezdett: verseket, abszurd színdarabokat. 1956-ban Párizsba költözött, és négy évig ott élt. Ott írta meg A bádogdobot.
A második világháború után nemcsak Grass, de egész Németország és a német irodalom is a nulláról indult. Új évjárat jelentkezett, amelynek legjobbjai 1947-ben a „Gruppe 47” nevű írócsoportban egyesültek. A háborúviselt nemzedék közös élményvilágának és világképének általában is a kívülálló lett egyik legfőbb kifejezője, fő témája pedig az alkalmazkodás megtagadása, a régi-új berendezkedés éles kritikája, és jellemző ábrázolásmódja a szatíra és a groteszk. Míg Heinrich Böll, a csoport másik későbbi Nobel-díjasa, mintegy önnön dacos szuverenitása összegzéseként az ötven év német történelmének terhét cipelő Lenit, ezt a profán, rebellis szentet alkotta meg a Csoportkép hölggyel című regényében, Günter Grass A bádogdob komisz gnómjával hasonlóképp átfogó érvényű és mélyen személyes indíttatású, ironikus-ambivalens jelképet teremtett. Oskar Matzerath, aki valójában nem törvényes német apjának, hanem anyja lengyel szeretőjének fia, és aki születésekor már teljes szellemi kapacitásának birtokában van, sőt természetfeletti képességekkel is rendelkezik, torzságában, gonoszságában, „kollaborálásában” egyfelől a német kispolgár kísérteties példánya, másfelől különcségével, tisztánlátásával, koravénségével, intő dobolásával, jézusi pózaival a német értelmiség önironikus-szellemes karikatúrája. Amikor eleve úgy jön világra, hogy harmadik születésnapjától nem nő tovább, és ezt egy rafináltan kitervelt balesettel látszatra meg is indokolja, ez az elhatározása egyszerre jelent lázadást a felnőttek világa ellen és prolongált infantilizmust, mindennemű felelősség durcás elhárítását. A bádogdob egyszerre gyerekjáték és formátlan indulatok művészi kifejezője. Míg a tiltakozó és bosszúálló Oskar látványosan tör-zúz, a kicsinyes és önző kispolgár, a „gonosz törpe” mások vesztét okozza. Mikor a háború után az immár önmagára utalt Oskar kénytelen-kelletlen elszánná magát az önálló életre, kapóra jön neki, hogy gyilkosság vádjával elmegyógyintézetbe zárják. S mikor kiderül, hogy ok nélkül tartják fogva, megint az a veszély fenyegeti, hogy részesévé kell majd válnia a külvilág eseményeinek. Egy újabb, 1995-ben megjelent német irodalomtörténet szerint A bádogdob az egyetlen világirodalmi jelentőségű német regény 1945 óta. Ha a világirodalmi jelentőség feltételének tekintjük az ismertséget, az olvasottságot is, akkor ezt nem lehet vitatni. A bádogdob azonban azért is megkerülhetetlen mű, mert a klasszikus regényhagyomány különféle elemeiből új formát teremtett. Egyszerre barokk pikareszk regény és német fejlődésregény, önéletrajzi regény és családregény, illetve mindezek groteszk-szürrealisztikus paródiája. Végigvonul rajta Oskar szemszöge, amely torzító perspektívájú alulnézet. Gyermekien gonosz és ártatlan egyszerre. Grass mindent torzító fénytörésben láttat rajta keresztül: az Oskart körülvevő kispolgári miliőt, németek és lengyelek együttélését Danzigban, azt a közeget, amelyből a nácizmus kisarjadt, magát a hitlerizmust és a háborút, majd később a nyugat-németországi zűrzavart. Günter Grass neve összeforrt A bádogdobbal. Nem biztos, hogy az író maradéktalanul örül ennek – már ha egyáltalán érdekli a híre-neve. Ez ugyanis azt jelentheti, hogy amit azóta írt, nem ér az első mű nyomába. 32 éves volt, amikor e zseniális pályakezdő műve megjelent, és hatalmas vihart kavart. Trágárnak és blaszfémikusnak bélyegzett részletei miatt megbotránkozást keltett, ugyanakkor a mérvadó irodalmi kritika egycsapásra felfedezte benne a remekművet. Ettől fogva óriási érdeklődés előzte meg minden egyes további művét, de mint az gyakran előfordul, az első nagy dobást mindmáig nem sikerült felülmúlnia. Több, mint negyven évnyi folyamatos és termékeny írói munkálkodás, de tulajdonképpen mindvégig az első mű árnyékában. Mikor 1999-ben Grass kapta a Nobel-díjat, sokan szóvá tették, hogy kissé már megkésve és ezért váratlanul ítélték neki a kitüntetést.
De persze García Márquez is elsősorban a Száz év magányt jelenti, Joseph Heller is mindenekelőtt A 22-es csapdáját, William Golding is főleg A legyek urát, tehát első vagy korai műveket, és mindebben van valami a nyilvánosság sematizáló egyszerűsítéséből, a változatok és árnyalatok iránti érzéketlenségéből. Grasst éppen barokkosan bizarr és buja fantáziája ihlette olyan újabb és újabb művekre, amelyekben az ínyencek, a nyitott és vállalkozó szellemű, vagy a Grass-észjárásra és -beszédmódra szakosodott olvasók mindmáig megtalálják a számításukat. A bádogdob két további művel, a Macska és egér (1961) című kisregénnyel és a terjedelmes Kutyaévekkel (1963) „danzigi trilógiává” bővült. A Kutyaévek A bádogdobhoz hasonlóan a húszas évektől az ötvenes évek közepéig követi nyomon több szereplő és egy kutyanemzetség sorsát. Ezzel a Grass-művel kapcsolatban érdemes megjegyezni, hogy csak negyven éves késéssel, 2002-ben jelent meg magyarul. Annak idején politikai és erkölcscsőszi megfontolások alapján nem engedélyezték magyar kiadását, aztán könyvkiadóink hosszú időre megfeledkeztek róla. Ilyen okokból késett tizennégy évet (1959–1973) A bádogdob magyar kiadása is: a cenzor elvtársak a morbiditásától és trágárságától óvtak bennünket, és a szovjet felszabadítók sem úgy jelentek meg benne, mint a szocialista realista szobrokon.
Máig nincs lefordítva magyarra az 1969-ben közzétett Örtlich betäubt (Helyi érzéstelenítés), amely Grassnál elég kivételes módon a hatvanas évek jelenében játszódik, Nyugat-Berlinben, és a diákság korabeli tiltakozó mozgalmaival egy gimnáziumi történelemtanár dilemmáit állítja szembe, aki ifjúkorában maga is lázadt, most már azonban a fájó problémákkal szemben maga is kénytelen ugyanúgy „helyi érzéstelenítéssel” élni, mint a fogorvos az ő fogainak kezelése közben – egy hosszadalmas fogorvosi kezelés a kerete a főhős ironikusan reflektált önvallomásának. Mintegy válaszul hőse dilemmáira a baloldali érzelmű Grass a hatvanas évek végétől befolyásos közéleti szerepet vállalt. Még Böll politikai elkötelezettségénél is nagyobb nyomatékkal lépett fel olyan író-értelmiségiként, aki akkorra már kezdett ugyan kimenni a divatból, de akit ő a szellemi és erkölcsi tekintélye-hitele révén mégis meggyőzően, igaz, olykor Don Quijote-i látszatoktól sem mentesen jelenített meg. Segítségére volt ebben, hogy a média nagyjából éppen Grass fellépésétől kezdve lett az egyik legfőbb politika- és irodalomcsináló, és a bajvívó író bajuszos, rusztikus ábrázatát, zömök alakját csakhamar Németország-, sőt Európa-szerte megismerték. Politikai publicisztikájában a lelkiismeretvizsgálat elmulasztásával és a nácik átmentésével vádolta a Bundesrepublikot, és nyilvánosan agitált a Szociáldemokrata Párt, valamint barátja, a kancellári tisztségre pályázó Willy Brandt választási győzelme érdekében. Az Aus dem Tagebuch einer Schnecke (Egy csiga naplójából, 1972) című naplószerű regénye az 1969-es választási kampányban való részvételéről tudósít. Az idevágó magán jellegű, de egyben dokumentumértékű feljegyzései ugyanakkor összeszövődnek egy kitalált történettel, amely ismét az író danzigi „mitológiájából” merít.
A berlini fal leomlása után is hallatta a hangját esszékben és beszédekben, amelyek óriási visszhangot vertek, mert az egyesülési eufóriával dacolva az NDK államiságának további fenntartása mellett érveltek. Egy „demokratizált”, de „szocialista” NDK-ban a kapitalista és amerikanizálódó NSZK ellensúlyát, kivételes történelmi alternatíva esélyét látta. Jellegzetesen értelmiségi utópiája, az időközben igazolódott félelmek ellenére, már akkor életidegennek és történelmietlennek látszott.
A bádogdob nagyságához és eredetiségéhez a későbbi művek közül leginkább talán az 1977-ben megjelent A hal mérhető, amely 1988-ban jelent magyarul. A bádogdobban még csak lappangó mesés-mitizáló tendencia és fantasztikum itt gáttalanul előtör. A kőkorszaktól az európai középkoron és újkoron át a jelenig nyúló, ezernyi szálból összeszőtt, nagyívű történet mesés példázat férfi és nő viszonyáról egy német népmese nyomán. A szimbolikus halhatatlan hal a férfi „világszellem” hordozójaként, a halász tanácsadójaként jelenik meg benne, a történelem pedig a halász, azaz a férfi műveként. A szintén halhatatlan halász a legkülönfélébb alakokat ölti fel az évezredek folyamán, de a nők árnyékából sohasem tud kilépni. A bizarr-fantasztikus történelmi mesének egyszersmind az is törekvése, hogy mintegy a dél-amerikai mágikus realisták módjára magánmítoszt teremtsen a Keleti-tenger partján élő népek kollektív emlékezetéből. Hogy Grassnak – akár már a korai A bádogdob révén is – köze van a mágikus realizmushoz, ez ma már nyilvánvaló. A mágikus realisták egyik legnagyobbika, Salman Rushdie Az éjfél gyermekei című regényére vonatkozóan hivatkozott is A bádogdob-inspirációra. Bár Grass a nyolcvanas-kilencvenes években több további regényt publikált, amelyek változatlanul az író „danzigi” mitológiájából merítettek, és a közelmúlt német történelmének problémáira reflektáltak, ezek – legalábbis a mindannyiszor felfokozott várakozáshoz mérve – csalódást okoztak. Tavaly megjelent és már előre szenzációként beharangozott új regénye, az Im Krebsgang (Ráklépésben) ellenben szinte osztatlan lelkesedést váltott ki a kritikusokban és az olvasókban. Hetek alatt többszázezer példány kelt el belőle. A Ráklépésben középpontjában a „Wilhelm Gustloff” nevű óceánjáró 1945 januárjában történt katasztrófája áll: a hajót csaknem tízezer kelet-poroszországi menekülttel a fedélzetén torpedózta meg és süllyesztette el a Keleti-tengeren egy szovjet tengeralattjáró. Az elbeszélés fikciója szerint az öreg és fáradt Grass, aki elmulasztotta megírni ezt a történetet, egy Paul Pokriefke nevű újságírót bíz meg azzal, hogy tegye közzé, amit tud a félig-meddig feledésbe merült esetről. ő ugyanis személyesen is érintett az eseményekben: anyja, aki a „danzigi trilógiából” már ismerős lehet Grass olvasói számára, rajta volt a „Gustloff”-on, egyike volt a túlélőknek, sőt még aznap Paul nevű fiát is megszülte egy német hadihajón, amely kimentette. A fiú dokumentumregénye, amelynek csupán egy részlete a katasztrófa elbeszélése, a Pokriefke-család három nemzedékének ráklépésben felidézett története: a Grass nemzedékéhez tartozó anyáé, középkorú újságíró fiáé és annak fiáé, a szélsőjobboldali mozgalomhoz húzó Konradé. Az elbeszélő ugyanakkor hiteles dokumentumok alapján három további vázlatos cselekményszálat is belesző a családtörténetbe: Alexander Marineszkóét, a szovjet tengeralattjáró parancsnokáét, aki a polgári személyek ellen intézett támadást azzal indokolta, hogy a hajón voltak katonák is, Wilhelm Gustloffét, a hajó névadójáét, aki fiatal náci pártaktivista volt Svájcban, és 1936-ban agyonlőtte egy David Frankfurter nevű szerb zsidó. A harmadik szál az ő alakját idézi meg. A Ráklépésben politikai üzenetét Konny, a szélsőjobb fiú alakja hordozza: mindenekelőtt őt foglalkoztatja ugyanis a „Wilhelm Gustloff” katasztrófája és a nácik „Kraft durch Freude” nevű „aktív rekreációs” tömegmozgalma, amelynek céljaira az óriási üdülőhajó eredetileg épült. A nagynémet nacionalizmust kategórikusan elutasító Grass az újnácik térhódítása láttán felismerte azt, aminek belátásától a szociáldemokrata baloldal mindmáig vonakodik: a nemzeti sérelmek tematizálását nem szabad mindenestül átengedni a jobboldalnak, a sok évtizedes kíméletlen nemzeti önbírálat után elérkezett az ideje az árnyaltabb, méltányosabb történelemszemléletnek. A német sajtó nagyrésze legalábbis így értelmezte a Ráklépésbent, és lehetséges, hogy a könyv viharos sikerében ez a politikai szenzáció játszotta a főszerepet. Hogy mint regény is a „legjobbak és legmegrendítőbbek egyike annak, amit Günter Grass valaha írt” (Marcel Reich-Ranicki, a német irodalomkritika nagy show-manje), a könyvfesztiválra megjelenő magyar fordítás alapján mi is megítélhetjük. * Lapzárta után érkezett a sajnálatos hír, hogy Günter Grass budapesti látogatását lemondta. |
1883: Ivan Szergejevics Turgenyev halála (Bougival)
