Ismét egy fontos könyv, és ismét néhány évtizednyi késéssel… Donald Barthelme The Dead Father címû, 1975-ös regénye immár magyarul is olvasható, jóllehet az angol eredeti német fordításának bizonyos részletei már évekkel ezelõtt felbukkantak – igaz, inkognitóban – Esterházy Harmonia Caelestis címû mûvében. A szív segédigéiben pedig többek között a Képek síró apámról címû Barthelme szöveg idézõdik meg, amibõl arra a nem túl kockázatos feltételezésre juthatunk, hogy az „apa” motívum szerteágazó szimbolikájának Esterházy-féle meghonosítása a magyar irodalomban meglehetõsen sokat köszönhet az amerikai posztmodern elsõ hullámához sorolt Barthelme prózájának.
 

A Holtapa ironikusan radikális története egy új kulturális paradigma formálódásának jegyében jelenti be a múlttól való elszakadás elkerülhetetlenségét, finoman szólva is mellõzve a búcsú nosztalgikus szentimentalizmusát. A mit sem sejtõ Holtapa óriási tetemét két gyermeke huszonhárom szolga segítségével hurcolja végig Amerikán a már elõkészített temetkezési helye felé, ám mivel a Holtapa úgy tudja, hogy az Aranygyapjú keresésére indulnak, a gyászmenet, a temetési rituálé és a kereséstörténet mûfaji (és ismeretelméleti) toposzai egymásba ötvözõdnek, ironikusan ellehetetlenítve egymást.

A Holtapa minden komikuma ellenére is grandiózus teteme részben a hatalmát vesztett erõ, a meghaladottnak tekintett, impotens hagyomány, egy önmagát túlélt kulturális etap szimbóluma, ugyanakkor pedig a freudi Ödipusz-értelmezésen keresztül az utódok eredetkonfliktusának, problematikus identitásképzésének ironikus parafrázisa is egyben.

A regény tulajdonképpen az Apa kifejezés kulturális értelemben rendkívül terhelt szimbolikáját a narrativizálás, cselekményesítés segítségével bontja ki: a szöveg történet-elemei így a Vallás, a Hatalom, az Ideológia, a Hagyomány stb. „atyai” utalástartományának képzeteit reprezentálják.
Barthelme írástechnikája roppant képszerû, legalapvetõbb eszköze a felsorolás, a listázás, egymással nem feltétlen formállogikai kapcsolatokba rendezhetõ állítások és eseménydarabkák ellenállhatatlanul komikus hatást keltõ mozaikja. (Itt – leginkább a Barthelme regény Kézikönyv fiúgyermekek számára címû betétszövege kapcsán – ismét eszünkbe juthat a Harmonia Caelestis hasonlóképpen listázáson nyugvó technikája, sõt megformáltság tekintetében Esterházy egy másik szövege, az Így gondozd a magyarodat is élénken emlékeztet a barthel-me-i katalogizálásra.)

A nyelvi mozaikok persze nem képeznek összefüggõ, átlátható epikai világot, vagyis a szöveg, ami saját születését és identitását a temetés utáni hatalomátvétel eredményeképp akarja megteremteni, maga is a hiányból sarjad. Ez a hiánytapasztalat – szövegrõl lévén szó – akár a szimbolikus nyelvi rendet teremtõ, a fallikus apai erõ megszerzésre törõ hiábavalóan gyilkos küzdelem példázata is lehetne, ha Barthelme nem viszonyulna ugyanakkor ironikusan a példázatszerûségét megalapozó poszt-freu-diánus elméletekhez is.

Többek között azzal, hogy az Anya csupán egyszer tûnik fel a történetben, magányos cowboyként lovagolva a csapat után a pusztában – rájátszva az igazságtevõ magányos hõs mítoszára –, ugyanakkor a legkonvencionálisabb viktoriánus nõszerepet kapva egy abszurd nagybevásárlás abszolválásával lesz megbízva, hogy aztán e teendõi haladéktalan teljesítése érdekében fegyelmezetten kiporoszkáljon a regény terébõl.

Egy mondat erejéig érdemes kitérni arra, hogy a regény izgalmas belsõ dialógust folytat az amerikai irodalommal is, így például a Holtapa abszurd hagyatékának tételes felsorolása a végrendelkezési jelenetben alighanem Pyn-chon A 49-es tétel kiáltása címû szövegének egyik szándékosan homályban hagyott aspektusára – hogy tudniillik a kikiáltásra kerülõ hagyaték maga az ( amerikai) kultúra, a felhalmozott tradíció lenne – reflektál maró szellemességgel.

A Holtapa egyszerre ideológiakritika, az irodalmi hagyo-mány(ok) revíziója, a hagyományelvûség aláaknázása, és egyszersmind saját kritikai attitûdjének paródiája is. Ám éppen ez a kétellyel teli, a taxonómiákon, törvényeken, beidegzõdéseken alapuló rendnek szembeszegülõ modalitás – ami saját komolyságát is minduntalan idézõjelbe teszi – szervezõdik olyan epikai megszólalássá, ami mégis valamiféle friss kezdet, formálódó rend pozícionálásaképp tudja megjeleníteni magát.

Hogy számos, posztmodern alapvetésként aposztrofált regénnyel szemben Barthelme mûve a 21. században is megõrizte frissességét, élvezetességét, az csak részben tulajdonítható a posztmodern epikai gépezet – leginkább persze a „másodhegedûsök” szövegei nyomán – mára többnyire mechanikussá váló poétikai trükkjei, ismeretelméleti kötöttségeibõl fakadó toposzai kiszámíthatóságának.

Az igazi ok talán abban keresendõ, hogy Barthelme alapvetõen novellista, a rövid prózaforma mûvelõje, regénye így magán viseli a sûrítés, metaforizáció, az összetett képalkotás jegyeit, a rövidebb szövegegységek meghökkentõ hatást kiváltó összeillesztésének technikai képességét. A jelöletlen, feszes ritmusú dialógusok, a snittszerûen rendezõdõ jelenetsorok nyomán úgy tûnhet, mintha az Apa metafora köré szervezõdõ short storykat olvasnánk, melyek együttese azonban – a mûfaji apagyilkosság ellenére – mégis valamiféle regényszerûséggé épül össze Barthelme takarékos, ám pontosan e takarékosságnak köszönhetõen roppant intenzív, asszociatív, villódzóan szellemes prózájában.

Donald Barthelme: A Holtapa
Ford.: Orbán Katalin
Scolar Kiadó, 2009
222 oldal, 2950 Ft

Szabó Gábor

Scolar Kiadó

Ehhez a cikkhez még nem érkezett hozzászólás.
Írja meg véleményét a Fórumra!