Jó ideje már, hogy a panem et circenses szellemében a sport a „cirkusz” részévé vált. A versenysportot kiszolgáló újságírásra is ráillenek Hamvas Bélának az egynapos élet szerkezetérõl írott szavai: „Amikor másnap olvasom, már nem él.” A bulvárlapok sportrovatai naponta zúdítják ránk a híreket: ki doppingolt a Tour de France-on, hány kilót fogyott szülés után Beckham felesége, meg tengernyi ilyesféle információ áraszt el bennünket. Aki ezzel a hírözönnel szembe merészel úszni, s netalán mélyebbre lát, azt nem engedik maguk közé a „profik”. Ez történt N. Pál Józseffel, a sporttörténet legyõzhetetlen, „amatõr” bajnokával, az ELTE irodalomtörténészével, akinek csakúgy mellesleg a kisujjában van a magyar, meg az egyetemes sporttörténet is. Hihetetlen menynyiségû eredményt tud, kapásból felsorolja az összes olimpiai pontszerzõnk nevét csakúgy, mint a sporteszközök súlyát, méretét. Tanú rá a fél ország, hogy mindent tud a sportról! 1996-ban, az atlantai olimpia elõtt százezrek ámultak, amint utcahosszal nyerte meg a Gyárfás-féle Nap TV olimpiatörténeti vetélkedõjét. Megnyerte, de a fõdíjat, az atlantai ingyenjegyet mégsem kapta meg.

Egy évvel késõbb az írott sajtóval is pórul járt. Egyik sport hetilapunk visszautasította a cikkét, mondván, hogy túl filozofikus, õket csak a „napi véres valóság” érdekli. N. Pál Józsefnek nem szegte kedvét a „szakma” kirekesztése, irodalmi folyóiratokban közölte sport-esszéit, amelyek a Kortárs Kiadó jóvoltából immár kötetben is hozzáférhetõk. A magyar sport halhatatlanjairól, többek között Csík Ferencrõl, Balczó Andrásról, Papp Laciról, Puskás Öcsirõl, Kovács Kokó Istvánról, Széchy Tamásról, Kozma Istvánról, Varga Zoltánról olvashatunk pazar portrékat. Kimondom: magyarul így még nem írtak sportról!

N. Pál József a sportot nem önmagában értelmezi, hanem beilleszti a magyar történelem folyamatába. Szerinte a sport nemcsak népünk fizikai-, hanem lelkiállapotának is tükre. Kapcsolatot lát egyre gyérebb sportsikereink és a magyarság fogyása, erkölcsi és lelki sorvadása között. Sorskérdéseinket nem választja el a magyar sport sorskérdéseitõl. Ezért telitalálat könyvének a címe: Magyar sport – magyar sors. Vesszõparipája, hogy hanyatlásunk okait a Kádár-korszak hazugságra épülõ rendszerében kell keresnünk, abban az ideológiai tabuvá emelt hazugságban, hogy 1956 ellenforradalom volt. (Lényegében ugyanazt mondja, mint Balczó András: „Ezt a nemzetet az eszi meg, hogy belement a hazugságokba.”) Nem véletlen, hogy 1956 után esett szét az Aranycsapat, s jóllehet a magyar focinak még ezután is voltak felvillanásai – 1966-ban álomfocival vertük a brazilokat, olimpiai bajnokságokat nyertünk stb. –, ezek már csak a kimúlás elõtti fellobbanások voltak.

Tisztában van vele, hogy a Kádár-rendszerben is voltak sikeres sportágaink, például az úszás, a kajak-kenu, vagy a vízilabda, de ezek az eredmények – mondja – néhány kivételes ember kivételes teljesítményének köszönhetõk. Az úszásban történetesen Széchy Tamásnak, aki olyan világklasszisokat nevelt, mint Darnyi Tamás vagy Hargitay András. Egerszegi Krisztina pedig egyszeri és megismételhetetlen tünemény volt. Ellenben, a labdarúgás sok ember közös erõfeszítésétõl függ, ebbõl már lehet következtetni az ország állapotára: a magyar foci tragikomikus színvonala az ország katasztrofális állapotát tükrözi. A mutyizó, ügyeskedõ Kádár-rendszer a maga képére formálta labdarúgásunkat is. N. Pál József Albert Flóriánt és Varga Zoltánt tartja a korszak két szimbolikus figurájának. Albert „megtalálta a számítását”, eljátszotta a rászabott szerepet, ellenben a nem kevésbé tehetséges Varga fellázadt a rendszer ellen, s inkább disszidált, de nem idomult a „kicsi melóval is jól elleszünk” világához.

N. Pál József az 1960-as évek végén éles cezúrát lát a sporttörténetben: a pénz, az üzleti szellem akkortól vált egyeduralkodóvá, a játék szépsége akkortól kezdett eltûnni, a hõst akkortól váltja fel a sztár. Puskás, Bozsik, Földi Imre hõsök voltak, népük reprezentatív alakjai, akik az õket felnövelõ közösség érzéseit, vágyait fejezték ki, akikkel a közösség azonosult. A sztárokra nem jellemzõ a nemzetiségük, hol ez, hol az a klub vásárolja meg õket. Széchy Tamás még azzal küldte a medencébe tanítványát, hogy „Fiam, a hazádért is úszol”, mára ez a szellemiség oly mértékben háttérbe szorult, amilyen mértékben a nemzeti érzés is megkopott. A legtöbb mai versenyzõ már csak a gázsiért hajt, ha hajt, fütyülnek az õket útnak indító közösségre. N. Pál József nosztalgiával, érzékletesen rajzolja meg azt a letûnt, szegény, falusi világot, ahol gyermekkorát töltötte, ahol egy-egy utca lakói összegyûltek a tévés háznál, s együtt szurkoltak a „mieinkért”.

N. Pál József sporttörténetünk sorsdöntõ kérdéseire keresi a választ: miért veszítünk olyankor is, amikor a papírforma szerint egyértelmûen gyõznünk kellene? Miért veszítettük el az 1954-es futball VB döntõjét? Bölcsebb, semmint, hogy „végleges” választ találjon, s tüzetes vizsgálódás után ugyanoda lyukad ki, mint Grosics Gyula, az Aranycsapat kapusa: vereségünknek elsõsorban lelki okai voltak.

Ugyanez ismétlõdött meg Kovács (Kokó) István esetében is. Õ is a világ legjobbja volt 2001-ben, amikor a budapesti világbajnoki döntõben az argentin Chacon kiütötte. Hübriszéért, sztárallûrjeiért büntették meg az istenek. A kötet egyik legszebb írása ez, amikor is N. Pál Józsefbõl elõbújik a filosz, s az ógörög mitológiából kiindulva boncolgatja a magyar ökölvívó törvényszerû bukásának okait.

N. Pál József nem önmagáért szereti a sportot, õt a nagy emberi teljesítmények vonzzák, s meggyõzõdése, hogy nagy sportteljesítményre csak jelentékeny emberek képesek, mint például Balczó, Papp Laci vagy Puskás Öcsi. A nagy sportteljesítmény elõtt ugyanúgy meghajol, mint a nagy mûvészeti alkotás elõtt. Benne egy-egy jelentõs sporteredmény valami „belsõ végtelent” nyit meg, õt Puskás játéka, Balczó futása, Egerszegi Krisztina úszása ugyanolyan gyönyörûséggel tölti el, mint Michelangelo szobrai, Rembrandt festményei.

Tudja, a történelem kerekét nem lehet visszaforgatni, de õ azért még fájlalja az emberarcú sport eltûnését. N. Pál Józseffel lehet vitatkozni, hogy például tényleg annyira szoros kapcsolat van-e az ország pusztulása és labdarúgásunk helyzete között, mint õ állítja, de abban egész biztosan igaza van, hogy abból a kollektív depreszszióból, amely megülte a magyarságot, abból a történelmi csapdából, amiben most vagyunk, csak közös ihlettel emelkedhetünk ki, ha újra közösen álmodunk arról a csapatról, amelynek a neve: Magyarország.

N. Pál József: Magyar sport – magyar sors.
Esszék a magyar sport történetébõl
Kortárs Kiadó, 2009
266 oldal, 2400 Ft

Babus Antal

Kortárs Kiadó

Ehhez a cikkhez még nem érkezett hozzászólás.
Írja meg véleményét a Fórumra!