A varsói Adam Mickiewicz Irodalmi Múzeumban az 1990-es évek végén külön tabló mutatta be a Nobel-díjas lengyel költõket: Czeslaw Miloszt, Wislawa Szymborskát… és Zbigniew Herbertet. Ezt a lengyel látogatók teljesen természetesnek vették, annak ellenére, hogy Herbert nem kapott Nobel-díjat. Az 1970-es évek közepén, éppen a Cogito úr (Pan Cogito) címû kötet megjelenése idején szerepelt a díjra jelöltek között, s a lengyel irodalmi közvélemény számolt is vele, hogy harmadikként Henryk Sienkiewicz és Wladyslaw Stanislaw Reymont mellé kerül. Nem így történt. A lengyel költõ hõsét, Cogito urat követve csatlakozott az 1976 után föld alá vonult lengyel irodalomhoz, s kérlelhetetlen antikommunizmusával eleve lehetetlenné tette, hogy a Nobel-díj bizottság a késõbbiekben méltányolja költészetét. A kommunistáknak, mint a sztálini diktatórikus rend – (és annak különféle változatai) – létrehozóinak és támaszainak ostorozásával 1990 után se hagyott fel, s ezzel odahaza és külföldön egyaránt – így Magyarországon is – céltáblája lett azoknak, akiknek az ily elítélõ megközelítés képviselõje nem lehet más, mint fasiszta. (Herbertet és családját Hitler és Sztálin, a nácik és a kommunisták közösen tették földönfutóvá.)
 

Az 1960-as évek végétõl Zbigniew Herbert volt a kortárs lengyel költészet legismertebb képviselõje külföldön. Ezt elsõsorban német fordítójának, Karl Dedi-ciusnak köszönhette, aki 1956 és 1966 között írt összes verseit már 1967-ben megjelentette a rangos Suhrkamp kiadó gondozásában Inschrift (Felirat) címmel. A Pan Cogito 1974-ben szinte egyszerre látott napvilágot lengyelül és németül ugyancsak Dedicius átültetésében a Suhrkamp kiadónál. (Lengyelül a varsói Czytelnik adta ki.) Három évvel késõbb a Barbár a kertben is napvilágot látott németül, amelyet igényes kulturális útikönyvként reklámoztak, s ez német nyelvterületen közismertté tette Herbert nevét. Angolul az 1980-as években jelentek meg elsõ önálló kötetei.

A magyar olvasók A föld fényei címû, mai lengyel költõket bemutató antológiában találkozhattak elõször kötetben Herbert sajátos lírájával. Ezek a Herbert-versek szerepelnek a három évvel késõbb kiadott Lengyel költõk antológiájában is. (Akinek a kezébe került a Gömöri György által összeállított Gloria victis 1956 címû kötet, a müncheni Nemzetõr kiadó 1966-os antológiája, persze olvashatta Herbertnek a Magyaroknak írt versét.) Az angyal kihallgatása címmel megjelent elsõ önálló magyar versválogatását egy vékonyka kötet követte közel tizenkilenc évvel késõbb, 1998-ban: Az ízlés hatalma, amelynek verseit Gömöri György fordította. Ha ehhez hozzávesszük magyarul szintén kiadott három önálló esszékötetét, s tudva, hogy 1988-ban õ kapta a független értelmiségiek által alapított Bethlen Gábor-díjat, s baráti szálak fûzték Nagy Lászlóhoz és Gimes Románához, továbbá számba véve a Kányádi Sándor, Marsall László, Nagy Gáspár neki ajánlott verseit, költészetünket ihletõ hatását, még elégedettek is lehetnénk magyarországi jelenlétével. De ismert-e, ismert lehet-e annyira a költészete, mint amennyire hírneve alapján ez feltételezhetõ volna?

A lengyel kulturális kormányzat 2008-at Zbigniew Herbert emlékévnek nyilvánította, amely lehetõvé tette azt, hogy a tíz évvel azelõtt, hetvennégy éves korában elhunyt költõ ismét tartósan az irodalmi érdeklõdés középpontjába kerüljön. Ez magyar „híveinek” a figyelmét se kerülte el. Egy dokumentumkötettel és egy válogatott verseskötettel adóztak emlékének és a Herbert-év szellemének. Az elõbbi „…egyenesen szembenézni a sorssal…” Magyar írók Zbigniew Herbertrõl címmel jelent meg a Széphalom Könyvmûhely gondozásában, az utóbbit Fortinbras gyászéneke címmel a pozsonyi Kalligram adta ki. Megkockáztatom az állítást, hogy ennyire igényes kiállítású és körültekintõen válogatott, gazdag kötete Zbigniew Herbertnek nem valószínû, hogy megjelent volna külföldön. Ez egyrészt a kiadót, másrészt a válogatás munkáját és a fordítás, újrafordítás feladatát magára vállaló Körner Gábort dicséri.

Zbigniew Herbert 1956-ban Fényhúr címû kötetével mutatkozott be. A rendszer és vele a cenzúrahivatal megrendülése persze számos jó verseskönyv megjelentetését és induló költõ bemutatását tette lehetõvé e forrongó esztendõben. Stanislaw Grochowiak és Miron Bialoszewski is ekkor mártóztak meg a debütálókon túláradó figyelemben. Herbertrõl még az a hír is elterjedt, hogy Budapesten idõzött az október 23-át követõ napokban. Ezt az állítást nyilván a magyarok iránti együttérzést kifejezõ 56-os versével alapozta meg, amely frissiben a Magyaroknak címmel látott napvilágot, de a Hermész, a kutya és a csillag címû 1957-es kötetben – tudomásom szerint – a címet már csak három pont jelölte. (Az 1971-ben megjelent Összegyûjtött versekben biztos, hogy kipontozták a címet.)

Körner Gábor a Fényhúr címû „könyvecske” verseinek kétharmadát beválogatta kötetébe. Jelezhette ezzel azt is, hogy Herbert a Fényhúrban bemutatkozva is ugyanolyan kész költõként áll elénk, mint a késõbbi köteteiben. Esetében tehát nem beszélhetünk úgynevezett költõi fejlõdésrõl. A nyelv már ekkor a céhmesterek igényességével megmunkált szerszám Herbert számára. Egyszerûségében is romolhatatlan, külsõ formájában és belsõ szellemében is célirányos. A középkorban egyébként is szívesen idõzött a költõ, s a koraújkorban is. Talán azért, mert ezekben a századokban a kultúra, a mûvészet, az írott és íratlan szó, a metafizikai gondolkodás nagyobb, tartósabb befolyással volt az emberre, mint késõbb, nem beszélve napjainkról. Herbert létezésének tere is a Földközi-tengeri kultúra. A korszak legjelentõsebb lengyel esztétája, Kazimierz Wyka az írta Herbertrõl önálló költõi egyéniségét elsõ kötete alapján kiemelve, hogy „nyitott a valóságra, nem gabalyodik bele menthetetlenül saját poétikájának paragrafusába vagy a saját tudatalatti-jába…”

Nyitott a háború által tönkrebombázott, megnyomorított lengyel történelemre is. De mennyire másként, mint a háborús témát – kifizetõdése miatt is – divattá emelõ, s rosszabb esetben egy kaptafára húzó középszerû kortársainak tekintélyes része. Jól érzékelhetõ ez az Apollóhoz címû versében:

hamisak a költészet jóslatai
minden másképp volt

más tûz perzselte a verset
más a várost
a hõsök nem jöttek vissza a hadjáratból
nem voltak hõsök
a hitványak élték túl

E bemutatkozó kötetbe tartozhatna még a Mit láttam címû vers is keletkezésének dátuma (1956) alapján. Ezt Herbert utólag ajánlhatta Kazimierz Moczarski emlékének, bár lehet, hogy a vers eredendõen is róla szólt. Moczarskit, a Honi Hadsereg Tájékoztatási Irodájának munkatársát, a földalatti ellenállás katonáját a kommunista hatalom már 1945-ben letartóztatta, majd hamis vádak alapján tíz évi börtönre ítélte. 1952-ben egy újabb perben halált mondtak ki a fejére, amit Sztálin halála után életfogytiglani börtönre változtattak. Mintegy mellékbüntetésként kilenc hónapon át egy cellában raboskodott Jürgen Stroop SS tábornokkal, a varsói gettófelkelés vérbefojtójával. A vele folytatott eszmecserébõl könyv született, amely Moczarski halála után két évvel, 1977-ben jelent meg Beszélgetések a hóhérral címmel. A mûvet Andrzej Wajda még ugyanebben az évben színpadra állította. Moczarski 1956-ban szabadult, újra tárgyalták az ügyét, s minden vádpontban felmentették.
Herbert szemében Moczarski a hõs, akinek szerepe lehetett Cogito úr megszületésében is. Nem véletlenül jelenik meg a Jaruzelski neve által fémjelzett 1980-as években föld alatt öt kiadást megért Jelentés az ostromlott Városból és más versek címû kötet 1956-ra datált „darabjában”:

láttam egy megkínzott embert
ki most biztonságban ült családja körében
vicceket mesélt ette a levest
néztem résnyire nyílt száját
ínyét – kökényág melyrõl lehántották a kérget
borzasztó illetlen volt az egész
láttam põrén
megalázottan

aztán
az akadémián
szorongó tömeg virágok
fülledt terem
valaki megállás nélkül a torzulásokról beszélt
végig az õ eltorzult szájára gondoltam

Az akadémia ünnepséget, nagyszabású hivatalos ünnepséget is jelent. A történelmi kényszerben rehabilitáltak személyes históriájának folytatása Magyarországon is jól ismert (lásd Rajkék újratemetésén a pártvezetõi fogadkozást, hogy ilyen többé nem fordulhat elõ; – majd ahogyan ugyanez a pártfõnök Nagy Imréék halálát követeli):

vajon ez lenne az utolsó felvonás
a Névtelen színdarabjában
mely lapos akár a gyászlepel
tele elfojtott zokogással
s vihogásával azoknak
kik fellélegezve hogy
sikerült megint
a holt díszletek eltakarítása után
lassan
leeresztik

a véres függönyt

Az úgynevezett nagy versek: A prokonzul visszatérése, Fortinbras gyászéneke, Töprengések a nemzeti kérdésrõl az 1961-ben megjelent Tárgy-tanulmány címû kötetben láttak napvilágot. A Töprengések a nemzeti kérdésrõl címû vers-ihlette politikai publicisztika, E. Fehér Pál Zbigniew Herbertnek írt levele robbantotta ki a lengyel menekült-vitát 1979-ben. Ebben a vonatkozásban ez a vers egy, a maga korában rendkívül jelentõs tisztázási kísérlet ihletforrása volt, s ezáltal egy idõre része lett a magyar közgondolkodásnak. Ez kevés költeményrõl mondható el.
Körner Gábor joggal jegyzi meg utószavában, hogy Herbert esetében „a fordítások többségének színvonala sem segítette a recepciót”. Való igaz, Herbert versei látszólagos töredezett prózaiságukkal, szétmorzsolható tömörségükkel sziréndalszövegként csenghetnek a nyersfordítás alapján vagy akár kellõ nyelvismerettel rendelkezve átültetésükkel próbálkozó poétáknak, költõi becsvágyú mûfordítóknak. (Akárcsak Tadeusz Rózewicz versei.) E látszatban rejlik fordításának nehézsége is. Egyes versekre lebontva kell megtalálni a rejtély kulcsát; hogyan lobbanthatók e nyersnek ható szövegek egyetlen megfelelõképpen elhelyezett névelõvel, kötõszóval, helyénvaló gondolathangsúllyal, kellõképpen megválasztott jelzõvel, találó fogalommal költészetté. Ez nem könnyû feladat, feladatsor. Körner Gábor felelõsségteljes eleganciával oldotta meg azokat. Zbigniew Herbert versgyûjteménye ugyanolyan gyönyörûséggel olvasható, mint a híres esszékötetek: a Barbár a kertben vagy a Csendélet zablával.

Zbigniew Herbert: Fortinbras gyászéneke
Válogatott versek
Válogatás, utószó: Körner Gábor
Kalligram, Pozsony, 2009
411 oldal, 2800 Ft

Kovács István

Kalligram Kiadó

Ehhez a cikkhez még nem érkezett hozzászólás.
Írja meg véleményét a Fórumra!