Térey János az egyik legfontosabb kortárs költõ. Helyet kaphat egy tágan értelmezett posztmodern kánonban is, elemzõi figyelmét mégis inkább kánontöréssel köti le. Nyelvre és történelemre vonatkozó szereptudatot, kritikai attitûdöt is látnak a költészetében, amely egyszerre esztétikai és etikai kategória – állapítja meg Prágai Tamás Pályatükrök tanulmányában. Térey az utóbbi idõben színpadi mûveivel ér el jelentõs sikereket. Most elsõsorban a „magyar trilógiáról” fogunk beszélgetni, amelynek nemrégiben jelent meg a befejezõ darabja. Az elsõ mû a Papp Andrással közösen írt Kazamaták, amely az 56-os eseményeket, a pártház védõit idézi meg, a második az Asztalizene, a kétezres évek közepén játszódó társasági dráma, amellyel 2008-ban elnyerte a Színházi Dramaturgok Céhének díját és az Aegon-díjat, a harmadik pedig a 2009-ben megjelent Jeremiás avagy Isten hidege. Ez a futurisztikus misztériumjáték – 30 év múlva Debrecenben játszódik – elnyerte a Színházi Dramaturgok Céhének díját.
 

– „Azt mondják, elképzelhetetlen egy eszázadi drámai költemény? Pláne színpadon? Azt mondom: van idõm, utánajárok” – mondta egy interjúban. Majd a „szép lakatlan ház” hasonlattal él a Jelenkor januári beszélgetésében, amibe be szeretne költözni, hiszen lakható. Úgy tûnik, beköltözött és jól is érzi magát benne. Képletesen szólva mi minden van már ebben a házban? Gondolom, könyvespolc.

Térey János

Létezik egy könyvtár, így igaz. Utánajárós író vagyok, rengeteg olyan könyvet is elolvasok munka közben, amelyik a késõbbiekben nem bizonyul szükségesnek. Annyi biztos, hogy több hetes vagy több hónapos könyvtárazás elõzi meg az írást. Az internet persze óriási áldás, de igyekszem azokat a könyveket mielõbb be is szerezni, a magamévá tenni, amelyek a késõbbiekben fontossá válhatnak.

– Tehát van egy könyvtár. És kompjuter, meg zenegép.

Hogyne, én zenehallgatás közben írok. Ez tény. Az operát imádom, ám az opera lebilincsel, teljes embert követel, megadó befogadót. A legutóbbi idõkben a kamarazene közelében tudok leginkább dolgozni, így alakult, ez tapintatosabb mûfaj. Nem némaságban és nem falun, nem hegyvidéki faházban, hanem városi impulzusok között vagy odahaza. Hogyha adódik alkalom rá, hogy külföldre menjek dolgozni, akkor általában megragadom, de az a benyomásom, hogy írni egyedül Budapesten tudok tartósan.

– A zene ritmizálja a munka menetét?

Mindig mást mûvel velem. Van hogy serkent, van, hogy rivalizál a munkával, van, hogy nem enged dolgozni, van, hogy nélkülözhetetlennek bizonyul.

– És beépül?

Be. Elõfordul, hogy utólag csak én tudok a nyomról, amit hagyott, de beépül, föltétlenül. Általában szoktam emlékezni, hogy melyik könyv írásakor milyen zenét hallgattam. És melyik lakásban, milyen napszakban – a kilencvenes években például sokat költöztem.

– Tudtommal önnek nincsen honlapja, és nem ír blogot.

Így van, ez abszolút tudatos. És közösségi portálokon sem szerepelek. Azt gondolom, hogy ez tapintat egyfelõl, rejtõzködés vagy önvédelem másfelõl. Nem kívánok terített asztalt nyújtani. Az olvasó számára én a könyvet szánom, a nézõ számára a színdarabot, amelyet a színház gondoz. A magánéletem tabu. Mélyen megértem ugyanakkor azokat a költõket, írókat, akiket fölháborít ez a közöny, amellyel a társadalom, sõt az értelmiség túlnyomó része viseltetik az irodalom iránt. Nagyon jól tudjuk, milyen példányszámban fogy el akár egy kurrens szépirodalmi kötet Magyarországon, úgyhogy megértem azokat, akik mégiscsak terített asztalt kínálnak, de meggyõzõdésem, hogy mondjuk a csecsemõ- és gyerekkori képek honlapra való feltöltögetésében van valami túlcsorduló gesztus. A privát dolgaink nem tartoznak senkire a családunkon kívül.

– Mit gondol arról, hogy az olvasó, sõt a kritikusok is folyton az alkotó életrajzát kérik számon a mûvein? Gondolok itt például arra, hogy a Jeremiás a szülõvárosában, Debrecenben játszódik. Önnél hogyan jelenik meg a mûvekben a saját anyag, az életrajz? Vagy úgy van, ahogy Gyõzõ mondja az Asztalizenében: „Csak az alkotói munka / Végeredménye érdekel, / Az alkotó személye nem igazán”?

Bár Gyõzõ sem én vagyok, de ez a gondolat mégiscsak hasonlít a sajátomra. Magánemberként mélységesen érdekelhet, hogy valaki a mézeshetek idilljében vagy pedig éppen a kemoterápiás kezelés kínjai között hozta létre azt a csodálatos verssort vagy más esetben azt a pocsék mûvet, amelyik az asztalomra került. Utóbbi megvisel, megráz. De olvasóként elvileg maradhatok tudatlan. Magánügy a mögöttes. Olvasó vagyok, nem a szerzõ barátja, illetve ha az volnék, akkor az szerencsétlen eset a befogadás szempontjából. A magyar hagyomány tipikusan ilyen: ha az ember közelrõl ismeri az alkotót, a szerzõt magát, akkor a szerzõ személyét olvassa, és nem a mûvét. Néhány kedves szerzõmet alig-alig ismerem személyesen Magyarországon. Egy példa. Számomra roppant fontos Nádas Péter életmûve. Alig-alig beszéltünk az életben. Jó, Budapesten pár alkalommal találkoztunk, kutyafuttában, ruhatárakban, büfékben. Tavaly tavasszal véletlenül úgy alakult, hogy New Yorkban beszéltünk kétszer negyedórát, egyszer a MoMÁban, (Museum of Modern Art) máskor egy partin. Ki tudja, hogy mikor kerül sor a következõ találkozásra, lesz-e ilyen egyáltalán? Nagy baj szerintem, hogy kiváltképp a magyar tradíció eléggé összekeveri a szerzõ személyét a mûveivel. Ha mondjuk a portugál költõóriást, Pessoát vesszük, az õ teremtett figuráit, amelyek mindannyian a teremtõ képzeletbõl fakadtak, elképzelt személyek gondolatait tükrözik, akkor azt gondolom, hogy az én életrajzom indifferens. A gondolataim sodra, egy gondolkodásmód fejlõdése, egy szellemi életrajz elsõsorban – ennyiben életrajzi ez az irodalom.

– Most hogy elolvastam az Asztalizenét, feltûnt, mintha a megbocsátás lenne a fõ gondolat benne. Legalábbis az egyik. Például amikor Delfin mondja: „Havazás. Kétméteres hó. Azt szeretem. / Szeretném, ha idén tényleg jégcsap nõne / A párkányra, tömérdek hó hullna a hóra, / Millió dunnányi hó leesne / Az ünnepekre és a tetthelyekre, / A dérverte sétányra a Duna közepében... / Láttam, a Gellérthegy oldala csupasz, / A Tabán földje véraláfutásos. / Legyen fehér, arcátlanul fehér! / Pihenjen a megbocsátás / Vattájába takarva a város.”

Azt tapasztalom, hogy a mostani magyar közegben nagyon nehezen vált ki részvétet az emberi gyarlóság, a sebezhetõség. A halmozódó vétkeket pedig egyre nehezebben rendezzük. Nincs megbocsátás-kultúra, sértõdéskultúra van. Aki túl sérülékeny, azt karcossá teszi a puszta létezése is, hiszen folyamatos csalódásnak éli meg. Harminc és negyven között az ember elveszíti a barátai egy részét, nyilván egy részüket õ maga távolítja el az életébõl, másokat pedig önhibájától függetlenül elveszít és a legnagyobb küzdelmek árán se tudja õket visszaszerezni. Nyilván érvényes ez a szerelemre is. Némi átrendezõdés bekövetkezett párszor az életemben, és azt gondolom, hogy mindegyik szükségszerû volt, nem lehetett volna másképp. És ha átgondolom nyolcadszor, akkor sem tudtam volna másféle könyveket létrehozni és másféle viszonyokba lépni, mint amelyekbe végül is léptem. Örök emberi tapasztalódás ez, bár a mostani magyar közeg markánsan keserû, veszteségtudatos. Igaz, a 30–40 éves kor közötti átrendezõdés, leradírozódás mindenkori tapasztalat.

– A II. részben, az Andantéban elmesélik az augusztus 20-i vihart. „Húsz perc, de húsz perc armageddon” volt ez a vihar. Különös egybeesés, hogy épp most került a kezembe Shelley Óda a nyugati szélhez címû verse, ami persze egészen más, az angol romantika termése, 1820-ból. Mégis, a vihar, az vihar. A mi viharunk egy sajátos emberi indulathalmazt szült, amit a szereplõk a saját karaktereiknek megfelelõen mesélnek el. A Kazamatákról mondta, hogy az nem történelmet dokumentál, hanem eseményt modellez. Majd így folytatja: „Ha sarkosan akarnék fogalmazni, azt mondhatnám: mindenki egy ezen a drámabeli Köztársaság téren, csak a düh vektora más.” Engem ez a „vektor ügy” nagyon érdekel. Tudna errõl mondani valamit? Például, amikor elkezd írni egy mûvet, vázlatként ezek az erõvonalak már megmutatkoznak? Hogyan épül egy mû?

Végtelenül egyszerû. A színpadi alaphelyzet mindig az, hogy az ember rá akarja kényszeríteni az akaratát a másikra. Ami nem egyszerû. Majdnem mindig a konfliktus ábrázolásának vágya hívja életre a drámát. Ez a konfliktus egy erõvonal, egy indulatvektor nyomán jön létre. X neheztel valakire, a haragja a célszemélyre irányul. Ha nincs mögötte aktív szándék, ha nem követi tettlegesség, akkor is kirajzolódik egy erõtér, amelyben az én indulatom õrá irányul, az õ indulata énrám, és a csillapodás ritkán hoz egyensúlyt, azaz békét. Ahogy nincs szimmetrikus test, úgy nincs szimmetrikus, tökéletesen kiegyensúlyozott kapcsolat sem.

– Távlati terve, hogy ez a három színpadi mû közös kiadásban jelenjen meg, mint „magyar trilógia”, hiszen, mint mondja, együvé tartoznak. Miért?

Szerettem volna valamit mondani a magyar „mazochizmusról”, a magyar vereségkultúráról. Ady mondja, hogy a magyar „veréshez szokott fajta” (Nekünk Mohács kell). Ez persze retorika, túlzás, de a „nekünk Mohács kell”, az mégiscsak egy paradigma. Nagyon nehezen tudunk mit kezdeni a kudarcainkkal. Nem gondolom azt, hogy létezik egyértelmû nemzet-karakterológia, mert én ilyen vagyok, te olyan vagy, õ emilyen vagy amolyan. Erõltetett gesztus állandóan közös jegyekre vadászni, de mégiscsak talál az ember ilyesmit, teszem azt, a franciákban, a skótokban, a kínaiakban, természetesen a magyarokban is, és az egyik jegy mégiscsak a mazochizmus, hogyha végigtekintünk a 20. századi történelmünkön és ezen belül vetünk egy pillantást 56-ra, amely kétségtelenül a legfényesebb két hét a mindenkori magyar történelemben. Mindössze fél nap eseményei mégis egy teljesen indokolatlan vérengzéshez vezettek. De a düh jogos volt. A célpont fölmérése nem volt egészen pontos, és az indulat pedig, mivel forradalmi helyzet volt, fölhabzott és túlhabzott – ez a Köztársaság téri pártház ostroma. Ennyi. Az Asztalizene, a tragikus tûzijáték utórezgéseit, a „hazugságbeszéd” utáni magyar közérzet és az utcai lázongások, a mûpolgárháború világát mutatja föl; a Jeremiás pedig a jövõbe kalauzol, egy olyan Debrecenbe, ahol létezik már metró, de nem jár ez a metró, mert éppen sztrájk van. A sztrájk a nyomásgyakorlás eszköze, a szakszervezet és a vállalat közötti konfliktus idején kerülünk Debrecenbe, valamikor talán a 2030-as években. Bár a darabon belül megoldódik a sztrájk problémája, de nem oldódik meg a darab szereplõié. A Kazamatákhoz hasonlóan rengetegen meghalnak ebben a darabban. Az Asztalizenében is tömegesen halnak, de senki nem a nyílt színen. Ez az elsõ mondat: „Tavaly mindenki meghalt.” A szereplõk túlélõk, ez egy vér nélküli darab, nincs hulla a színen. Ha visszatekintek erre a három színdarabra, mind a három eléggé fekete. Az Asztalizenérõl szokták mondani, hogy könnyed társalgási színmû. Nem az. Én nem gondolom annak. Elképzelhetõ, hogy az eddigi színrevitelek mutatják lágyabbnak, mint amilyen valójában.

– Az Asztalizenében az is nagyon tetszik, hogy állandóan ételekrõl van szó, mindig rendelnek valamit, finom, különleges ételeket és ezekrõl beszélnek. Ettõl egy külön érzéki vonulata lesz.

Örülök, hogyha így van. Gondoljunk például a 19. századi nagyregényekre, Tolsztoj, Balzac, Stendhal mûveiben a vadászatok, a lakomák vagy a bálok leírására, engem ez a hihetetlenül érzéki, plasztikus részletezés elbûvölt. Ugyanakkor azt is gondoltam, hogy a régimódi ábrázolás alól kikerült a szõnyeg, eltûnt ez a terep, egyszerûen nincs már tér az ábrázolásnak ezt a technikáját használni. Az egyik kedves regényem Louis Aragon Sziget a Szajnán címû regénye, amelyik a huszas évek Párizsát jeleníti meg, évtizedekkel korábbi, balzaci eszközökkel, és ugyanúgy részletez, ugyanúgy „elmesél” egy nõi frizurát, egy estélyi ruhát, egy beszélgetést, egy kávéházbelsõt. Tulajdonképpen a szürrealizmus, kubizmus korszakában születik egy 19. századi realista regény, „a fölösleges ember” problémát meg is ragadja meg nem is – most olvasom újra egyébként. Én is szerettem volna valamit a 19–20. századi eszköztárból átmenteni a magam világába. A verses regényt, mint mûfajt, 19. századi csökevénynek szokás csúfolni, én mégis azt gondolom, hogy alkalmas jelenkori folyamatok elmesélésére. Például a Protokollban, amit most írok, egy külügyminisztériumi hivatalnok, egy diplomata útjai, utazásai, szerelmei bukkannak föl, rímtelen drámai jambusokban. Szerintem létrejöhet egy olyan irány, olyan stílus, amelyik eddig nem volt magyarul. Hogyha ötvözzük a jelenkori tapasztalatot az ábrázolásnak egy régebbi technikájával. Erre nem csak a próza képes.

– Feltûnt nekem, mintha a Jeremiás központi problémája az volna, hogy az identitásával küzd. Egyszer például azt mondja: „Idomulni, simulni, középre menekülni: / Ne tûnjön föl az ember senki szemében, / Maradjon észrevétlen, úgy dühöngjön. / Vagy legyen csábítóan átlagos. És néma.” Másrészt meg minden régi ismerõstõl megkérdezi, hogy „Te milyennek láttál?” A kapcsolatai is foglalkoztatják: „Akik tõlem elszakadtak egyszer, / Azokat nullára kell írnom. /Bárkit elveszíteni – ezt mégis, Istenemre, / Úgy élem meg, mint öncsonkítást.” Aztán a végén, amikor már magát is elvesztette, valóban jön az öncsonkítás! Miután ez a 2030-as években játszódik, ön úgy látja, hogy az identitás egyre hangsúlyosabb kérdés lesz?

Akár. Jeremiás parlamenti képviselõ, az országos listáról, tehát nem a területi listáról, nincs mögötte Debrecen, nem Debrecen népe választotta meg, hanem az országos listára került föl. Tehát egyszerre debreceni és egyszerre nem az. Pesten él, Pesten van egy háztartása, Debrecenben pedig az idõs édesanyja és az autista húga él, akiktõl elszakadt, akikkel nincs már valóságos kapcsolata. Ugyanakkor valami egészen mély lelki kapcsolata ezzel a várossal eltéphetetlenül fönnmaradt. Nem tud szabadulni tõle, de élni már nem volna képes a falai között. Debrecen a maga végtelenül rideg, és – azt gondolom, hogy – termékenyen hideg hagyományával alkalmas arra, hogy nem csak a kultúráját, hanem a társadalmát is fölvillantsam. A bizalmatlanság, a teljesítményelvû fanyalgás, a másik méricskélése nekem nagyon debreceni élmény. Mire áttör az ember egy gátat, és a szeretet vagy a józan mérce vagy bármi képes leküzdeni az akadályokat, addigra mindig eltelik egy kis idõ. Ugyanez érvényes a kulturális folyamatokra is. Csokonai most Debrecen egyik kulcsfigurája, szobor, sõt, szobrok és életmûkiadás formájában, de amikorra Csokonai eszméi bejárták a debreceni otthonokat és iskolákat, eltelt bizony jócskán sok évtized a halála után. Míg a saját darabom eljut a debreceniekhez, ha eljut, leküzdi a maga gátjait, és kiderül, hogy nem a debreceni szellemiség elleni provokáció, hanem éppen ellenkezõleg – szeretethimnusz, addig is el fog telni egy kis idõ, azt hiszem.

– A magyar trilógia alapján mintha a magyar mentalitás része lenne a bûn, az ölés (bár az Asztalizenében csak a steak véres, bár ott is sok a bûn.) Aztán a Jeremiásban is több brutális gyilkosság van, a végén pedig saját nyelvét vágja ki a címszereplõ, de az utolsó szava mégis az, hogy „öröm”. („Öröm, azt mondom magyarul. / Mondom magyarul.”) Miért? Hogy jön ide az öröm?

Egy folyamatot, városon belüli utazást látunk, amelynek során az elveszített (és számára bajosan) visszaszerezhetõ öröm lehetõségeit keresi Jeremiás.

– Névadástechnikája is érdekes. A Kazamatákban: Rakacza, Hörömpõ, Besz-kártos, Nikkel, az Asztalizenében: Gyõzõ, Delfin, dr. Donner, a Jeremiásban a címszereplõ neve hozza az aurát, a vallási köntöst. Hogyan ad neveket a szereplõinek?

Lehet, hogy csalódást fogok okozni. Gyakran hasraütésszerûen. Nyilván nem szoktam sokat gondolkodni, ha valamelyik nem mûködik, azonnal eldobom. A Kazamatákbeli nevek részben az én leleményeim, részben Papp Andáséi. A másik két mûben is fölbukkan olyan név, például maga a Delfin, amelyik évekkel ezelõtt került egy noteszlapra, csak nem tudtam még, mire és mikor fogom használni. És akkor egyszer csak azt éreztem, hogy eljött az idõ. A Protokollban ugyanígy vagyok a nevekkel, van, amelyik gyerekkori ötlet és van, amelyik tegnapi.

– A trilógia elsõ két részét már láthattuk színpadon. Gondolom, a Jeremiást is bemutatják. Mit tudhatunk errõl?

Szándékról tudok egyelõre beszámolni, papírformáról még nem. Az idei év õszén szeretné színre vinni Valló Péter a Nemzeti Színházban.

– Nem lesz egyszerû.

De hiszen sosem az.

Ehhez a cikkhez még nem érkezett hozzászólás.
Írja meg véleményét a Fórumra!