Vass Tibor

Pontban hatkor szólal meg a rigó, fekete, amit a sárgával ellentétben zavarba ejtõ pontatlansággal két szóba írunk. Január elsejét írjuk, két zavarba ejtõ szóba, pontban hatot és A hónap orcáját, s azon csodálkozunk pontban hattól hat tízig, mit keres feketerigószó a január elsejében. Merthogy nem szokott. A szokottlant szokatlannak írjuk, a feketerigószót meg nem fekete rigószónak, ez hát az állapot, nézhetünk kifele az egy szóba írt sajátfejünkbõl, mit keres ez a mellékzönge Hernádkakban.

Ha Hollandia Szokatland, akkor Kakföld Szokottland, ez lesz a másik mellékzönge, ahol az úri többes nem a felség, hanem a hogy vagyunk, hogy vagyunk alsága miatt állapotos, alsárga díszmadaraim vérét megyünk folyatni, én és én, fél hétre jutunk odáig a pakolásban, hogy megvannak a lavrok, ami a lavor pontatlan száma többen, de mit is beszélek, azok a vájdlingok vannak meg, melyekben nem ejtjük a dét, azok a kések vannak meg, amelyekkel a halálokat és tisztításokat ejtjük meg, és azok a kispirosfazekak, melyekbe a díszvért fogjuk fel vigyázva.

Felfogom, hogy két alsárga díszkakas nõ fél év alatt egy fedél alá össze, amibõl egy is sok, mert egy van korábbról, három kakassal meg nem bír a tyúkudvar, amit pontatlanul nem némakacsa- vagy kakasudvarnak írunk. Akad alsárga díszünk itáliai, japán, szokatlandi bóbitás, jó sok, de kakasból kettõ is sok, s nem lehet tudni kiskorukban, mibõl lesz a cserebog-ár, mennyit ér a bogozás, melyikbõl lesz kakas, aztán melyikbõl az a szép, amelyik le fogja cserélni a legidõsebbet. Egy kakast mindig kell hagynunk, a legszebbet és a legszebben kukorékolót, dönteni, mielõtt vérhabba fullasztjuk a hangokat. Hasunkhoz húzunk egy beteglábú dísztyúkot is, lábába belenõtt a gyûrû, azaz a láb a gyûrûbe, bele, fele a lábnak jó, másik fele nem, a díszlábnövés körülveszi a gyûrût, kábé olyan módosan, ahogy fakérgek tudják idõvel úri többes szokottlandi szeretetben venni körül a drótot, amire madáretetõt akasztunk, s hagyjuk ott az évszakokban, sorsára, hogy nõjön legkevesebb fele bele a szívbe, felére emlékezzünk, hogy is csináltunk ezt-azt úri többesben tavaly, jártunk-e, éltünk-e jól s eleget Szokott- és Szokatlandon. A szorítás furcsa, a növés körülveszi, az élõ díszszövetbe belenõ a mellékszál, nõ a szorítás körül a hús, lassul a vérkeringés, elhalnak részek, meggyûlik a baj.

Hét, mire ennek egyrészt-elgondolása, vér a fazékban, tetemek a lavrokban, nyolc, mire másrészt-bél a macskagyomrokba, szív, máj a kispirosokba, tisztált hús a lavrokba, és a rigó szakadatlanul nyomja a rigószót még mindig, mit neki elseje, január, szokatlan idõ. Beadjuk a cuccot, kábé egy órát téblábolunk, hogy kijöjjön háromra az éhgyomor, mármint annyi óra hosszára. Széltélben a táj, a tél és a megélénkülõ fuvalom ellenére is jólesik egy hideg sör a téblábban, jólesik éhgyomorsör közben fülelni a mérhetõen csendebbet az ilyenkor egyébként is szokott tyúkudvar-csendben, egymáshoz sokkalta közelebb bújnak, akik egyébként nem kedvelik az egymáshoz bújást, fajta a fajtával béketûrõbben keveredik, a közösnek ítélt sors, a nagy valószínûséggel azonosnak felmért vég egyetlen szóba írná õket: búcsúfeketerigószóland. Máskor egyetlen szárnyas áll a csoporton kívül, Tamáska nõnémakacsánk, most mintha õt igyekezné körülállni mind. Õ mindenkit látott elmenni, õt senki sem fogja, róla tudni vélik, mivel kicserélõdik körötte idõvel mindenki, hogy õ marad. A koravén karaván Tamáska ritmusában halad, körülvenni, takarni igyekeznek, óvni, hogy õt ne, hiszen õ lehet az egyetlen biztos pont a pontatlanságban.

A tébláb-sörözés közben eszünkbe jut, hogy pár órája, újév-reggelre Szokatlandból jött pár szárnyas-kép, egyikükön csodás némakacsafej, õ lesz A holnap orcája, Tamáskának mellékszálat képezünk, kihozzuk az orcát leptopon, bámulhassa egy darabig, amíg tart az aksi, feledve, ha csak erre a kábé egy órára is, hogy vérhabozni vittük mellõle, akik testükkel õt védték, esetleg szerethették, akiket esetleg õ is védett, szerethetett.

Pontban tízre a díszvér májjal, szívvel, hagymával kész, hívnak, egyszóval bemegyünk.

Vass Tibor (1968)
Kassák- (1995), Szabó Lõrinc- (2003) és József Attila-díjas (2009) költõ, képzõmûvész, a Spanyolnátha mûvészeti folyóirat (spanyolnatha.hu) alapító fõszerkesztõje

Legutóbbi kötete: Nem sok sem (válogatott és új versek, Parnasszus Kiadó, 2008)

Ehhez a cikkhez még nem érkezett hozzászólás.
Írja meg véleményét a Fórumra!