Az írót két dolog zavarja igazán: ha foglalkoznak vele, és ha nem. Gyanítom, nem én világítok rá e jelenségre elsõként; de momentán sajnos nem jut eszembe a forrás, vagy legalább a lehetséges források valamelyike. Talán kiegyezhetünk e közhely közkincs mivoltában.

Mivel anyagias világban élünk, ahol a közfigyelemnek financiális mércéje van, nem túlzás kijelentenem: zavaróbb, ha nem figyelnek az íróra. Beszéljünk tehát a figyelem eseteirõl.

Kétféle módon érhetõ el: jelenlét és hiány útján. A jelenlevõ írónak folyamatosan taposnia kell a vizet, ha nem akar elsüllyedni. Ez egyetlen szóban kifejezhetõ: médiaszereplés.

A jelen nem levõ szerzõ már bonyolultabb eset.

Jerome David Salinger talán legendagyártási szándékkal rejtõzött el a világ elõl, de sokkal valószínûbb, hogy zárkózottságból; ilyen térbeli-kulturális távolságból sosem tudhatunk biztosat. Mindenesetre tény, hogy visszavonultsága, amely 1965-tõl számított írói hallgatására is kiterjedt, már életében felkorbácsolta az iránta való érdeklõdést.

Ne felejtsük azonban a legfontosabb hozzávalót: minimum egy kultuszteremtõ, az irodalmat forradalmasító mûvet. A remetének ki kell vívnia az ismertséget, mielõtt remeteségbe vonul, különben eltûnését senki észre sem veszi. Ezen a ponton kell elnézést kérnem esetleg túlzottan machiavellistának ható okfejtésem miatt. A remeteség lehet tudatos stratégia, mint Thomas Pynchon arctalansága esetében; ez azonban nem törvényszerû. Hasonlóképp a korszakalkotó író – személyes ambíciójától függetlenül – általában nem tudatosan alkotja meg iskolateremtõ mûvét. Legkevésbé sem az érettségi tétellé válás reménye hajtja. Mindössze egy történetet szeretne elbeszélni, amely – ismét cinikus vagyok, ha a véletlenre hivatkozom? – saját természetébõl, vagy a körülmények összjátékából adódóan minden korábbitól eltérõ formát követel. Döntõ a történelmi pillanat is; a múló idõ nem feltétlenül igazolja a maga korában forradalminak számító formát. Véleményem szerint Salinger Kilenc történetének akármelyike felülmúlja a híres Zabhegyezõt, ahogyan például Kerouacnak sem az Úton a legsikerültebb mûve. Az újító forma szükségképpen tökéletlen – ha tökéletes lenne, nem teremthetne iskolát, nem inspirálhatna újabb és újabb alkotókat az adott irányzat tökélyre fejlesztésére.

Hosszabb fejtegetést igényelne, mitõl korszakalkotó egy korszakalkotó mû. Tárgyam ennél lényegesen aktuálisabb – és csúfabb. A jelen nem levés másik módjáról van szó, arról, amelyet tapintatos társadalmunk a hangzatos posztumusz szóval jelöl. Itt már természetszerûen szó sem eshet írói stratégiáról, sokkal inkább a produkciós gépezet mûködésérõl. A halott szerzõ egyszeriben érdekessé válik, mûvészete pedig a sznobizmus játszóterévé. Ebbõl is kétféle van, természetesen: a netes fórumokon megnyilvánuló, többnyire a fentebb tárgyalt fûmûvekre hivatkozó populáris, és a nem publikált apokrifekre gerjedõ tudományos sznobizmus. Persze mindkettõ megjelenhet nemesebb formában is, amennyiben valóban az irodalom szeretete, illetve terjesztésének és méltó helyen való bemutatásának vágya hajtja – mindazonáltal hiba volna elfeledni, hogy az irodalom üzletág is, a közönség pedig, Norman Mailer szavaival élve, „szentimentális nekrofilokból áll”.

S hogy mindebbõl mit vonatkoztathatunk magunkra? A mûvészhalál keltette természetes érdeklõdés (irodalomkönyveink zömében halott szereplõi is erre kondicionálnak minket; csoda-e hát, ha izgalommal tölt el bennünket a szemünk elõtt születõ kultúrtörténet?) a gyakorlatban aligha kifizetõdõ hírnév-növelõ technika; a hallgatás hatása pedig, a már említett kultuszmûvön kívül, nagyban függ a társadalomtól is, amelyben a mûvész él. A mi kultúránkban az elhallgatás és az elhallgattatás nagyon is hasonló hangzású szavak; egyik kifejezés járulékos jelentése rányomja bélyegét a másikra, s az évtizedek múlásával ez nem érdeklõdést, hanem politikától csömörlött undort kelt. Mifelénk aki elhallgat: úgy kell neki. Amennyiben tudatos stratégiáról van szó – és bárcsak jobban kiiktatható volna ez a tényezõ! –, a magunk részérõl inkább a médiajelenlét felé hajlunk.

Talán ezért nem izgatnak bennünket a remeték; és talán ezért ül el olyan gyorsan egy-egy nevezetes haláleset után az internetes ripelés is.

Erdei Lilla író, költõ
(1987, Szeged)
A Szegedi Tudományegyetem kommunikáció- és médiatudomány ill. filmelmélet szakos hallgatója. Írásai 2002 óta jelennek meg a budapesti Stádium Kiadónál.

Kötetei:
A halálmûvész
(elbeszélések, 2003)
A Nap gleccserei
(elbeszélések, 2007)
A vendég
(kisregény, 2008)
Veszélyes helyek
(versek, 2009)

Ehhez a cikkhez még nem érkezett hozzászólás.
Írja meg véleményét a Fórumra!