[ Listázás időrendben, legelsővel kezdve ]
 75-51 | 50-26 | 25-1 

CruciFix	#75	2010.09.06  05:42
Vachaud: Kémnők Geopen Kiadó A második világháború sűrűjében vagyunk. A fiatal nő, Louise Desfontaines már jó ideje harcol a francia ellenállás, a résistance soraiban. Történetünk kezdetén ki kell szabadítania egy angol tisztet, akit a normandiai partraszállás előkészítésének akciója során kaptak el a németek. A férfi a kínzások ellenére sem vallott még, de félő, hogy ez már csak idő kérdése: Louise-nak sietnie kell. Igazi kis kommandót szervez a feladat végrehajtására, mégpedig csupa fiatal nőből. Suzy, a kabarétáncosnő, a férfiak elcsábításában jeleskedik, Gaëlle, a vegyészmérnök, a robbanószerek specialistája. Jeanne-t, a hajdani prostituáltat szinte a kivégzéséről hozza el Louise, éppen azért, mert ő aztán nem riad vissza a gyilkosságtól. A nők titokban Normandiába repülnek, ahol egy Maria fedőnevű olasz ügynök fogadja őket. Vele együtt öttagúvá bővül a női különítmény, s megkezdődik a titkos élethalálharc a küldetés teljesítéséért. Buktatókkal, váratlan helyzetekkel, tragédiákkal, szerelmekkel és szinte elképzelhetetlen hősiességgel. A cselekményt igaz történet ihlette, és az is közismert, hogy a francia ellenállásban számtalan nő harcolt, legalább olyan elszántsággal és rátermettséggel, mint a férfiak. A letehetetlenül és szívszorítóan izgalmas regény egyúttal igazságot is szolgáltat európai közelmúltunk elfeledett háborús hősnőinek, akik szemrebbenés nélkül kockáztatták, és ha kellett, feláldozták életüket a hazájukért. A Kémnők filmvászonra is került, olyan francia sztárok főszereplésével, mint Sophie Marceau. A film: Nem sokkal a normandiai partraszállás előtt, 1944 májusában egy öttagú női kommandós egység érkezik a nácik által megszállt Franciaországban, hogy egy végtelenül veszélyes küldetést hajtsanak végre. A feladatuk ugyanis megóvni a partraszállás tervét őrző brit ügynököt, és likvidálni a titkot veszélyeztető SS ezredest, Heindrich-et (Moritz Bleibtreu). Louise (Sophie Marceau) képzett orvlövész, a francia ellenállás egykori vezetőjének özvegye. Jeanne (Julie Depardieu) prostituált, aki nem habozik, ha ölni kell. Suzy (Marie Gillain) kabarétáncosnő, és Heindrich szeretője. Gaëlle (Déborah François) robbantási szakértő, aki lázban ég, hogy végre akcióba léphessen. Maria (Maya Sansa) pedig olasz grófnő, aki beépül a francia ellenállásba. Öt nő, akikből most hős lehet. 1944 májusában egy ötfős, ejtőernyős női kommandóegység ereszkedik le a nácik által megszállt Franciaországban, hogy kihívásokkal és veszélyekkel teli küldetést hajtsanak végre: megóvják a normandiai partraszállás tervét őrző brit ügynököt és likvidálják a titkot veszélyeztető SS ezredest, Heindrich-et. Louise képzett orvlövész, a francia ellenállás egykori vezetőjének özvegye. Jeanne prostituált, aki nem habozik, ha ölni kell. Suzy kabarétáncosnő és Heindrich szeretője. Gaëlle robbantási szakértő, aki lázban ég, hogy végre akcióba léphessen. Maria olasz grófnő, aki beépül a francia ellenállásba. Öt nő, akikből hős lesz Kerekes Tamás
[VÁLASZ]
CruciFix	#74	2010.09.03  09:28
Szupercivilizáció C. Knight és Alan Butler Gold Book Kiadó Debrecen Döbbenetes felfedezések egy mindeddig ismeretlen civilizációról, mely időben megelőzi az ókori egyiptomiakat, messzemenő következtetésekkel - egy jó csapat tolmácsolásában, melynek tagja a Hiram-kulcs című bestseller társszerzője. Szilárd tények, melyek örökre megváltoztatják a történelmet. - A brit szigetek kőkori emlékeinek építői a milliméter tízezred része pontosságáig meghatározott hosszúság-mértékegységet használtak. - Ez az egység alapvető fontosságú a Nap, Hold és Föld szempontjából. - Egy földi kör 366, és nem 360 fokból áll. - A font és a pint ebből az őskori hosszúságegységből ered. - A méter, gramm és liter már 4000 évvel azelőtt használatban volt, hogy a franciák kitalálták volna. - Az órát, percet és másodpercet több mint két évezreddel Krisztus előtt fejlesztették ki, és a Hold mozgásaiból származik. - Minél távolabbra követjük vissza a különböző mérési formákat az időben, annál inkább egy nagy rendszerré olvadnak össze. Mielőtt részletesen megvizsgálnánk a különböző legendákat, tudnunk kell, hogy nem az egyiptomi piramisok a egyedüli építészeti rejtélyek, melyek az ősidőkből maradtak ránk, s melyek azt bizonyítják, hogy Platónnak igaza lehetett, amikor azt állította, hogy a régmúltban létezett a nagy pontosságot kívánó műszaki szakértelem. Elég, ha Dél-Amerika monumentális építményeire gondolunk, de akadnak példák bőségesen másfelé is. Észak-Amerikában kőből készült védőfalak – amelyeknek építőkövei gyakran 1 tonnát nyomnak – találhatók Berkley-ben és az oaklandi hegyekben. A Monk’s Mound Cahokia közelében, Illinois-ban, 305 m hosszú, több mint 213 m széles, és még mindig 30,5 m magas. Vagy egy kőerődítmény Massie’s Creek közelében, Ohióban, amelynek 2 m szélesek a falai. Megmunkálásuk felületes és durva, de a bejárat köveit olyan intenzív hőnek vetették alá, hogy egybeolvadtak. 1931-ben Matthew W. Sterling, az Amerikai Etnológiai Hivatal vezetője egy gondosan megtervezett, harmonikusan elrendezett, 2,6 négyzetkilométeres földépítmény-együttest fedezett föl az Okecholbee-tó közelében, a floridai Evergladesben. Az építményhez tartozik egy 9 m magas és 76 m hosszú emelvény, amelyet matematikai pontossággal alakítottak ki. Egy 1931-es légifelvételen a perui Nagy Fal romjai láthatók, amely egy meglepő kőépítmény, szélessége 3-5 m között változik, és hosszabb, mint 100 km. A fal mentén negyven erőd állt, néhányuk 60-90 méternyi szakaszon, falaik 4,5 m magasak és 1,5 m szélesek voltak. Libanonban van egy olyan hatalmas kőkocka (becsült súlya 1000 tonna), amit a világ legnagyobb emelődaruja sem tudna fölemelni. Valamikor a történelem előtti időkben őseinknek nem okozott gondot, hogy felszállítsák egy fennsíkra. Írországban, Newgrange-ben, egy a piramisoknál régebbi építmény része egy hatalmas, mesterséges kiképzésű domb, egy kőből rakott terem, melyet kőemlékek köre szegélyez – mindegyikük több tonnát nyom. Ez a műszaki tudományok csúcsteljesítményét jelenti, és Newgrange csak az egyik a három hasonló óriási domb közül, és a sok más kőépítmény közül, melyek a Boyne-völgyi komplexumot alkotják. A Máltán, Britanniában, Franciaországban és más országokban található tömör kőemlékek egy olyan mérnöki hagyomány zálogát jelentik, amely a történelem előtti dőkig nyúlik vissza. Ezt a tradíciót a legrégebbi civilizációk hagyták örökül, és sehol sincsenek olyan világos nyomai, mint Egyiptomban. A nagyszabású templomépítmények Egyiptom kőfaragóinak leleményességéről tesznek tanúbizonyságot. Bár néhány épületet homokkőből emeltek, a legtöbb a jóval keményebb gránitból készült, amelyet sokkal nehezebb megmunkálni. A gránitot leginkább az obeliszkeknél használták, melyeken oly sok Fáraó örökítette meg uralkodását. Ezek az óriási, égre mutató ujjak akár a 30 méteres magasságot is elérhették, és több száz tonnát is nyomhattak. Van egy befejezetlen obeliszk az aswani kőbányában, amelynek becsült súlya több mint 1000 tonna. Az egyiptológusok azt állítják, többé-kevésbé tudják, hogyan faragták ki az obeliszkeket a sziklákból, ám elképzelésük sincs róla, hogyan tudták megmozdítani őket, hiszen az aswani befejezetlen obeliszket egyetlen mai gép sem tudná megmozdítani. Létezett szuperfejlett kultúra az őskorban? Ha nem, akkor hogyan lehetséges, hogy a kőkorszaki Britannia feltehetőleg civilizálatlan népe olyan komplett mértékegységrendszer birtokában volt, mely a Naprendszer mélységes ismeretén alapult? Az ember vadász-gyűjtögetőből városlakóvá fejlődésének története valaha kényelmesnek és kiszámíthatónak tűnt. Minden rendelkezésre álló bizonyíték a Közel-Kelet népének leleményessége által nagymértékben irányított töretlen társadalmi evolúció elfogadott képét támasztotta alá. De aztán, sok évtized elteltével, a mérnöki tudományok egy kiváló professzora, Alexander Thom meghökkentő kijelentést téve felbolygatta a régészet világát. Állítása szerint felfedezte, hogy a késő kőkor embere által hátrahagyott építmények olyan standard mértékegység használatával épültek, mely annyira precíz volt, hogy középértékét egy emberi hajszál szélességénél kisebb pontossággal meg tudja határozni. Az elképzelés, hogy a történelem előtti idők ezen egyszerű emberei ilyen pontosságot tudtak elérni, szemben állt a régészek többségének világképével. Nem meglepő, hogy Thom felfedezéseit, mint valami tévedést, szinte egyetemesen utasították el. Thom professzor az általa felfedezett egységet „megalitikus yardnak” nevezte el, de úgy halt meg (1985-ben), hogy nem tudta megmagyarázni, hogy az i. e. 3500 körüli megalitikus korszak, vagy késő kőkor embereit mi indította arra, hogy létrehozzanak egy ilyesfajta mértékegységet, vagy hogy hogyan lehettek képesek ilyen hihetetlen pontossággal folyamatosan reprodukálni azt. Még ma is sok tízezrével állnak ilyen megalitikus építmények szerte a Brit-szigeteken és Európa nyugati peremvidékein. Kutatásunk kezdetben egyszerű volt: arra akartunk rájönni, hogy Thom valóban történelem előtti mértékegységet talált-e, vagy csak ellepte az adatok hatalmas tömege, melyeket különböző mérési helyszínekről gyűjtött Észak-Skócia szigeteitől egészen a Franciaország nyugati partjain levő Bretagne-ig. Úgy okoskodtunk, hogy ha Thom megalitikus yardját a képzelet szülte, akkor tartalom nélküli eszmének kell lennie, de ha valóban neolitikus mértékegység, akkor léteznie kell bizonyos fizikai valóságának, és tudományos módszerekkel reprodukál-hatónak kell lennie. A TUDÁS KÖVETKEZMÉNYEI Nyomozásunk elvezetett bennünket az őskori mértékegység mögötti tudományhoz: most már be tudjuk mutatni mind matematikai eredetét, mind a Föld tömegét és forgását felhasználó reprodukciós módszerét. Thom megalitikus yardja pontos eredetének azonosítása közben azonban hamarosan rájöttünk, hogy az elveszett tudás virtuális kincseskamrája ajtaját is belöktük. Megközelítésmódunk az volt, hogy bűnügyi technikákat alkalmazunk a régészetre az őskorból származó kultúrák során át (i. e. 3000 előtt) és az írott történelem legkorábbi időszakaiban (i. e. 3000 után). Úgy találtuk, hogy létezik egy a legrégebbi és legtisztább tudományos módszerrel kapcsolatban álló teljességgel azonosítható „DNS”, mely a legváratlanabb helyeken tűnik fel. Még a viszonylag modernnek hitt mértékegységekről, a fonttól és a pinttől a grammig és a literig, kiderült, hogy több ezer évesek, és a Naprendszer méreteihez kapcsolódnak. Megpróbáltuk történetünket olyan rövidre és érthetőre fogni, amilyenre csak lehetséges. Csak alapszintű számtani tudás szükséges vizsgálatunk részletes nyomon követéséhez, tehát kérjük, legyen a keze ügyében a számológép, ha lépésről lépésre ellenőrizni akarja, amit találtunk. A további információk, gyakori kérdések és újabb fejlemények megtalálhatók honlapunkon: www.civilizationone.com. Ha az emberi fejlődésről alkotott régi elképzelést, miszerint a tudatlan ősembertől a kifinomult városlakóig sima evolúciós út vezet, biztosnak érzi, készüljön fel a sokkra. A világ nem olyan, amilyennek hittük. 1. FEJEZET A történelem nagy fala AZ ÍRÁS FELTALÁLÁSA Felejtsük el a kereket - az írás feltalálása volt az, ami a világot örökre megváltoztatta. Az első kereket fazekaskorongnak használták, később illesztették tengelyre, hogy javítsák a mezőgazdasági és hadicélú szárazföldi közlekedés hatékonyságát. Nyilván segítette az élelmiszer termelését és eljutását a legrégibb várossá váló növekvő közösségekhez, de az emberek és áruk közlekedése még évezredekig főleg tengeri útvonalakon és belső vízi utakon maradt. Az írás feltalálása viszont azonnali hatást gyakorolt a kereskedelemre. A legkorábban létrejött dokumentumok némelyike hajók rakományjegyzékeivel és más kereskedelmi dokumentumokkal állt kapcsolatban. Holdnaptárak már i. e. 20 000-ben léteztek, de az „igazi” írás Sumerben és Egyiptomban fejlődött ki i. e. 3000 körül, rendkívüli gyorsasággal. Az információ mások becsületére és memóriára való támaszkodás nélküli rögzítésének képessége volt az, mely az emberiséget előrevitte abba a korba, melyet a civilizáció kezdeteként határoztunk meg, körülbelül i. e. 3200-ban. Az első nagy kommunikációs áttörés közel kétmillió évvel korábban zajlott, mikor távoli ősünk, a Homo erectus a többi főemlőstől eltérő, mélyebb gégefő-pozíciót fejlesztett ki. Ennek az evolúciós lépésnek az egyszerre evés és ivás képességének elvesztése lett az ára, de lehetővé vált, hogy a korábbiaknál sokkal több hangot hozzanak létre. Ezernyi megkülönböztethető hangú szókincsből a beszélt nyelv feltételezhetően nagyon gyorsan létrejött. A hangos kommunikáció legegyszerűbb formája egy vadásztrükk lehetett, például egy állat hangjának az utánzása, és az irányába való mutatás. Idővel, amint absztrakt hangokat alkalmaztak tárgyak és cselekedetek jelzésére, majd mondatokká gyűjtötték őket, hogy olyan komplex kérdéseket fejezzenek ki, mint az emberi érzelmek, kifejlődött az igazi nyelv. A nyelv lehetővé tette, hogy az információt egyik ember a másiknak átadja, de a fejlődés következő állomása az emberi tudás és tapasztalat rögzítése a szóban forgó dolog lerajzolásával. Láthatjuk, hogy az őskori barlangok falain található rajzok a protoírás egy fajtája. Bármilyen jel, mely sajátos jelentést rögzít, alapjában nevezhető írásnak. Az első írásrendszerek hieroglifákból álltak, melyeket rajzfilmszerű képszalagokban használtak információhordozásra. Ez a korai írásmód csak több mint 5000 évvel ezelőtt került használatba, és lassan fejlődött absztrakt jelrendszerré, melyben a jelek olyan tartalmat hordoznak, mely csak a kódolás és dekódolás folyamatában - az olvasásban - jártas emberek számára hordoz értelmet. Azonban úgy tűnik, hogy jóval régebben zajlik a kifinomult jelentéstartalom „írásos” kommunikációja, mint eddig gondolták. Dr. Michael Rappenglueck, a müncheni egyetem munkatársa mutatott egy lóról készült 16 000 éves rajzot a franciaországi Lascaux barlangjaiban, mely valójában gondosan vezetett holdnaptár. Ami első pillantásra nagyon helyes, lóról készült rajznak tűnik, arról most úgy gondolják, hogy a Hold fázisai nyomon követésének módszere. Ezt bizonyosan írásként értékelhetjük. A paleolitikus ember intelligenciájának ez a foka aligha meglepő. Mint faj, a Homo sapiens lényegesen nem változott sem mentálisan, sem fizikálisan jóval több, mint 100 000 éve. Lehet, hogy a kőkorból áthaladtunk az internet korába, de egyik emberi lény sem különbözik ma 500 generációval ezelőtti ősétől. Azt se felejtsük el, hogy míg többségünk életét a technológiai forradalom formálta ki, addig világszerte vannak emberek, akik még mindig az igazi kőkorszaki lét egyszerű vadász-gyűjtögető életét élik, mint például az ausztráliai bennszülöttek egy része és a Dél-Amerika egyes részein élő törzsek. A CSODÁLATOS SUMEROK Tekintve, hogy a beszéd ilyen régóta jelen van, meglepő lenne, ha a rajzolt jelek általi kommunikáció csak ennyire a közelmúltban bukkant volna fel. Általában elfogadott, hogy az írás legkorábbi formája többé-kevésbé a kerékkel egy időben jelent meg. Mindkettőt a csodálatos sumer nép találta fel, mely több mint 5000 évvel ezelőtt érkezett a ma Irakként ismert földre ismeretlen helyről. Az egyiptomiak nagyon röviddel ezután hozták létre legkorábbi hieroglifa-rendszerüket (valószínűleg 200 éven belül), épp mikor Felső- és Alsó-Egyiptom egyetlen királysággá egyesült. A sumerok által kifejlesztett úgynevezett ékírás (angol neve, a cuneiform, az „ék” jelentésű latin cuneusból származik) jeleit úgy hozták létre, hogy ék alakú pálcikákat nyomtak nedves agyagba. Ezek a sumer táblácskák nem tesznek ma nagy benyomást ránk, de az egyszerű emberek úgy gondolták, hogy ezek a beszélő minták hatalmas varázserőt hordoznak. Kezdetben e dokumentumok igen alapszintű tartalommal bírtak, de idővel a fejlesztések fokozatosan addig csiszolták, míg i. e. 800 körül a görögök teljes alfabetikus írásrendszert hoztak létre, mely végül elkülönítette a mássalhangzókat a magánhangzóktól. A korszak, mely közvetlenül megelőzi ezeket a sumerok és egyiptomiak által hátrahagyott korai feljegyzéseket, virtuális fallá vált, mely elválasztja azt, amit „történelemnek” nevezünk mindattól, ami előtte történt - ezt „történelem előttiként” címkéztük fel. Mindazt, ami az igazi írás megjelenése előtt történt, most mítosznak és legendának tekintik, mivel az emberi tudás minden darabkáját szájhagyomány útján kellett továbbadni generációról generációra. A TÖRTÉNELEM NAGY FALA Ez a „fal”-effektus valójában sokkal többet árul el a jelenlegi gondolkodásról, mint azokról az emberekről, akik a történelem kezdete előtt népesítették be a világot. Mivel emberek vagyunk, hajlunk afelé, hogy magunkat és társadalmunkat valamiféleképpen meghatározónak tekintsük - a „helyes” mértékének, amellyel másokat össze lehet vetni. A XIX. század során és a XX. század első felében olyan egocentrikus világszemlélet alakult ki az akadémikus világban, melyben a fehér, keresztény, férfi felfedezők azért utaznak, hogy megnézzék a nem „megfelelőképpen” élő „alsóbbrendű” fajokat. Egy angol természettudós így írta le megvetését egy csoport tűzföldi iránt, akik rákiáltottak egy kenuból: „Látva ezeket a férfiakat, szinte lehetetlen elhinni, hogy embertársaink, és ugyanezt a világot lakják. Gyakran próbáljuk elképzelni, hogy az alsóbbrendű állatok milyen örömöt lelnek az életben: mennyivel ésszerűbb lenne ezt a kérdést ezekkel a barbárokkal kapcsolatban felvetni.” Ezek az ifjú Charles Darwin szavai, azé az emberé, aki a későbbiekben rájött, hogy az egész emberiség alsóbbrendű állatoktól származik. Ma az akadémikus világ sokkal inkább objektív és sokkal kevésbé ítélkező, mint a megelőző generációk idején, de bármiféle igazi empátiához közelítő eszmény gyakran még mindig olyan távoli a régészettől, mint mindig is volt. Azonban, érvelhetnénk, ha valóban élesebb fókuszba akarjuk hozni a történelem nagy fala mögötti tájat, alapvetően meg kell változtatnunk gondolkodásunkat. Jelen könyv anyaga megkívánja, hogy az olvasó megnyissa elméjét egy lágyabb és képlékenyebb világszemlélet előtt, mely feloldja az előítéleteket, és időlegesen hagyja az elmét szabadon kóborolni a szövegben, ezáltal megadva olyan lehetőségek figyelembevételét, melyeket máskülönben mellőztek volna. Az alapelvet, mely manapság a standard akadémikus világot támogatni látszik, okkal nevezhetjük „lépcsőfok”-logikának, mely gyakran csak a szigorúan lineáris következtetéseket támogatja. Az érvelés ilyen módja szerint csak úgy lehet előrehaladni, ha minden lépés bizonyítást nyer, mielőtt további előrevezető utat keresnénk. Bár ez teljesen ésszerűnek hangzik, de elvakíthatja a kutatót az elvárásain kívül eső tényezők irányában. Albert Einstein híres mondása szerint megfigyelte, hogy „a képzelet fontosabb a tudásnál”. A nagy embernek bizonyára igaza volt: az igazi megértés a dobozon kívülről érkezik, nem pedig az ügyrend csinosan sorba rendezett dobozainak sima kipipálásából. Egy nagyon híres régész egyszer azt mondta Alannek, hogy mindaz, amit talált, elvetendő, mert kiindulópontja véleménye szerint téves. Micsoda bolondság! Még ha valaki hibával is kezd, akkor is teljesen lehetséges, hogy a belőle következő felfedezések helyesek, ha az alaptételre való támaszkodás nélkül igazolhatóak. Azt a gondolkodásmódot, melynek alkalmazására a könyv olvasása alatt felkérjük az olvasót „tepee módszernek” nevezzük. Ez a logikai következtetés multidimenzionális megközelítése, nem pedig klasszikus „lépcsőfok”-folyamat. Csupán annyi kell hozzá, hogy minden egyes bizonyítékdarabot önmagában vegyünk szemügyre, és ne erőltessük illeszkedését semmiféle előre megalkotott fogalomhoz, amilyennek lennie kellene. Még olyan esetekben is, mikor a bizonyítás különböző elemei kölcsönösen egymást kizárónak tűnnek, azt javasoljuk, hogy hadd létezzenek egymás mellett a végső elemzés idejének elérkeztéig. A tepee-módszerben a bizonyítás minden alkotóelemét lehetséges tartórúdnak tekintjük - és az érv csak akkor fog megállni, ha végül is elég áll közülük együtt munkába. Hisszük, hogy a régmúlt vizsgálatának ez az egyedüli olyan módja, mely valószínűleg valós képet produkál, nem szemezget és válogat abban, hogy mely tényt szeretné inkább „valóságosnak”. Kutatásunk folytatása során sok alkalommal éreztünk késztetést, hogy elvessünk egy felfedezést, mint véletlent, mivel nem illett ahhoz, aminek megpillantását vártuk. Ítéletünket felfüggesztettük, és amint új kép alakult ki, megörültünk, hogy nem próbáltuk prekoncepciónkat beleerőltetni a bizonyításba. Mindazok az olvasók, akik úgy érzik, hogy elméjüket nem lesznek képesek megnyitni, ezen a ponton jobb, ha becsukják a könyvet. AZ ÓKORI EGYIPTOMIAK A történelem nagy fala a legtöbb ember múltról alkotott képét az események összesűrítésével oly módon torzította el, hogy az egyiptomi civilizációt gyakran végletesen távolinak gondolják, pedig teljesen kifejlődött fajunk létezésének időtartamát tekintve valójában végtelenül közeli. A tárgyak és feljegyzések hatalmas tömege, melyet az ókori egyiptomiak hagytak maguk után, életük és eredményeik csodálatosan erőteljes képét mutatja. Ismerjük uralkodóik neveit egészen Ménész királyig visszamenőleg, aki hozzávetőleg i. e. 3100-ban egyesítette Felső- és Alsó-Egyiptomot, és a Nílus deltájának csúcsában fekvő memphiszi fővárosából uralkodott. Ez a nagyszerű civilizáció gyönyörű épületeket hagyott ránk, mint a gízai piramisok és a Szfinx - még orvosilag is megvizsgálhatjuk Egyiptom uralkodói és vezető polgárai fizikai maradványait, melyeket gondosan megőrzött a hozzáértő mumifikáció. A régészek szerint az egyiptomiak testek hatalmas tömegét balzsamozták be. Bár a szám óriásinak tűnik, néhányan azt állítják, hogy nem kevesebb, mint 730 millió embert mumifikáltak Ménész király ideje és az i. sz. VII. század között, mikor is eltűnt ez a szokás. Bár a múmiák egy része nem vészelte át Észak-Afrika perzselő hőségét, de úgy hiszik, hogy sok millió megmaradt felfedezésre váró sírokban és temetkezési helyeken. Még 1999 júniusában is felfedeztek egy csaknem 10 000 múmiából álló temetkezési területet Bawiti városa közelében, Kairótól délnyugatra. Tudjuk, hogy mit ettek ezek az emberek, hogy kikkel kereskedtek, mikor és ki ellen viseltek háborút. Egy ötezer éves egyiptomi buzogányfej hatalmas győzelemről tartalmaz feljegyzést, melynek során nem kevesebb, mint 120 000 foglyot ejtettek 400 000 ökörrel és 1 422 000 kecskével együtt, melyet az ellenségtől szereztek. Hufu (Kheopsz) király, a Nagy Piramis építője, volt olyan kedves, és ránk hagyott egy szétszerelt hajót, melyet éppen most építettek újra. Ennek eredményeképpen bizonyosak lehetünk abban, hogy az egyiptomiak csak kötelet, fát, nádat és ilyesmit használtak bárkáikhoz, melyek fémet nem tartalmaztak. Ezek az emberek részletes feljegyzéseket hagytak isteneikről és vallásgyakorlatukról is. A híres Halottak Könyve különböző időpontokból származó temetési szövegek nagyszabású gyűjteménye, mely olyan mágikus formulákat, himnuszokat és imádságokat tartalmaz, amikről az ókori egyiptomiak úgy hitték, hogy az elhunyt lelkét kalauzolják és védelmezik a halottak országába vezető útján. A szövegek olyan hitről árulkodnak, mely szerint a boldogság a túlvilági életben attól függ, hogy életükben tartották-e magukat a „Maat”-ként ismert alapelvhez - ez azt jelenti, hogy mindenkivel szemben jót kell cselekedni. A FAL SÖTÉT OLDALA Ezek a példák azt bizonyítják, hogy tudásunk az ősi egyiptomi emberekről igen kiterjedt a történelem nagy falának ezen az oldalán - de nagyon korlátozott mennyiségű azt illetően, hogy mi történt a fal sötét oldalán. Például Hérodotosz görög történetíró, akit az i. e. V. század elején írt kilenckötetes műve miatt a „történetírás atyjának” neveznek, megjegyezte Egyiptommal kapcsolatban, hogy „nincs még egy ország, mely ilyen sok csodával bírna, sem pedig olyan, melynek ilyen nagyszámú, minden képzeletet meghaladó műtárgya lenne”. Hérodotoszt tekintik a nyugati történetírás kiindulópontjának, bár tényeinek pontosságát gyakran kétségbe vonták a modern tudósok, mivel túlzásoktól zsúfoltaknak tűntek. Azonban régészeti leletek kezdtek arra mutatni, hogy a görög krónikás a végletekig pontos volt. Például Hérodotosz úgy írta le Babilon nagy városfalát, hogy tetején épületek vannak, és mégis „elég hely van rajta ahhoz, hogy egy négylovas kocsi megforduljon a tetején”. A szakértőknek ez valószínűtlennek tűnt, de a felfedezett maradványok arra utalnak, hogy a fal vastagsága tényleg ekkora lehetett. Hála a Hérodotoszhoz hasonló írástudóknak és történészeknek, gazdag tudásanyag birtokában vagyunk az elmúlt 5000 évről, de mit tudunk az ez előtt az idő előtt virágzott kultúrákról? 100 000 évnyi, lényegileg stagnálásnak tartott időszak után az emberek teljesen új életformába fogtak, ami neolitikus forradalomként ismert. Hozzávetőleg 12 000 évvel ezelőtt kezdődött, mikor az emberek szerte a Közép-Keleten, Európában és Ázsiában meglehetősen hirtelen feladták nomád vadász-gyűjtögető létformájukat, és a folyamatos letelepülés mellett kezdtek dönteni. Rizst, búzát, rozst, borsót, lencsét és egyéb növényeket kezdtek termeszteni, és olyan állatokat háziasítottak, mint a marha, birka, sertés és kecske. A technológia is ez idő tájt jelent meg, főzéshez és élelmiszer-tároláshoz használt agyagedények, kősarlók és a magot lisztté őrlő kövek készítésével. A neolitikus kifejezés újkőkorit jelent, és arra az időre vonatkozik, mikor az első földművesek megművelték földjeiket, elvetették, megöntözték és betakarították növényeiket, és egész évben gondját viselték immár háziasított állataiknak. Azt mondhatjuk, hogy a Brit-szigeteken a neolitikus korszak hozzávetőleg i. e. 6000-től 1500-ig tartott. Az új életmód munkaigényesebb, de egyúttal biztosabb is volt a vadászatnál és gyűjtögetésnél, és lehetséges, hogy a neolitikus forradalmat a népességszaporulat által létrejött nagyobb élelmiszer-szükséglet okozta. A hozzáférhető bizonyítékok hagyományos magyarázata szerint a világ megalkotta azt a talapzatot, melyre végül a civilizáció ráépült, de a mi szempontunkból ezek a régi földművesek még mindig igen durvák és csiszolatlanok, mivel a történelem nagy fala sötét oldalán éltek. Azonban volt egy kőkori kultúra, mely úgy tűnik, drámai módon összezavarja ezt a takaros mintázatot. ÉPÍTŐK ÉS MŰVÉSZEK Európa nyugati peremein létezett egy kultúra, mely tízezrével hagyott hátra ma is álló építményeket. Skandinávia és a Baltikum egyes részeitől le egészen Észak-Spanyolországig, és különösen a Brit-szigeteken, ez a rég eltávozott nép hatalmas kövekből építkezett, így megalitikus - a név szó szerint „óriás követ” jelent - építőkként emlékeznek rájuk. A „neolitikus” és „megalitikus” kifejezések kezdenek felcserélhetővé válni, mivel ez az újkőkori nép építette az óriási kő emlékműveket. Az i. e. V. és IV. évezredben ezek a feltehetőleg primitív építők akár 350 tonnás kövek felhasználásával hatalmas köröket és egyéb építményeket hoztak létre, mint a 20 méter magas „Le Grand Menhir Brisée” Bretagne-ban. Írországban, a Boyne folyó partján hátrahagytak egy ma Newgrange-ként ismert gyönyörű kör alakú épületet, mely masszív építmény 1000 évvel régibb az egyiptomi Nagy Piramisnál. De ez a nép igen kevés egyebet hagyott hátra, ami életéről és hitéről mesélne. Írása, mint olyan, nem létezett, nem kőből vagy kerámiából készült tárgyai nagy részét pedig rég semmivé rothasztotta a nedves európai éghajlat. A megalitikus építők különleges és kiemelkedő képviselőit a táboraik környékén talált cseréptöredékek után nevezték el. Néha egyszerűen a „rovátkolt edény népének” nevezik őket a rovátkás mintázat miatt, melyet főzőeszközeik nedves agyagába karcoltak. A masszív kőszerkezetek, melyeket ezek az emberek oly gondossággal hoztak létre, ezer évekig álldogáltak csendesen. A helyiek „tündérhalmokként” ismerték, a gyakorlatiasabb gazdálkodók pedig kiszedték ezeket, hogy megtisztítsák a földet, vagy hogy saját épületeikhez felhasználják a követ. Míg a régészet az 1800-as évek végén komoly tudományággá nem vált, nem sokan gondolkodtak a kőóriások korán vagy célján. Az első régészek többségét így is az Egyiptomban és Mezopotámiában folyó ásatások izgalmas lehetőségei érdekelték inkább, nem a Brit-szigetek és Európa. AZ ÉGI ÉPÍTÉSZEK Ismert, hogy ez a rejtélyes nép a történelem nagy fala túloldaláról jelentős érdeklődést tanúsított a csillagászat iránt, és sok nagyobb megalitikus helyszínen kimutatták a Naphoz, Holdhoz és csillagokhoz való igazodást. Brodgar körétől az Orkney-szigeteken, Skóciától mesze északra, a dél-angliai Stonehenge-ig és a franciaországi Bretagne kősoraiig a szakértők felismerték, hogy ez a nép sok időt fordított az égi mozgások megfigyelésére. Például az írországi Newgrange-nek van egy vágata, melyet gondosan úgy alkottak meg, hogy minden nyolc évben egyszer, a téli napforduló idején, röviddel hajnal előtt beengedje a Vénusz fényét a központi kamrába. A Vénusz olyan módon mozog, hogy előre meghatározható 40 éves ciklusa van, mely öt nyolcéves sémából áll, olyan pontos naptárt adva a Newgrange csillagvizsgálót tervező és építő mérnököknek, melyet csak a ma atomikus órái képesek felülmúlni. ALEXANDER THOM ÉS AZ ARCHEOASZTRONÓMIA Így lesz lehetséges valamennyit megérteni a neolitikus kultúra képességeiből és érdeklődéséből az írás előnyei nélkül is. Volt egy ember, aki mindenekfelett a ma „archeoasztronómia” néven ismert tudományág úttörőjének számított - a neve Alexander Thom. Thom 1894-ben született Skóciában. A glasgow-i egyetemen tanult, ahová a mérnöki tudományok előadójaként tért vissza. A II. világháború alatt a brit kormánynak dolgozott, de 1945-ben átment az oxfordi egyetemre, ahol a mérnöki tudományok professzora lett, mely posztot 1961-ben bekövetkezett visszavonulásáig töltötte be. Megalitikus helyszínekkel kapcsolatos kutatásai 50 éven keresztül folytak, és nem is zárultak le, csak 1985-ben bekövetkezett halála előtt. Thom megalitikus építmények iránti érdeklődése skóciai szülőföldjén kezdődött, ahol észrevette, hogy úgy tűnik, az ilyesfajta helyszínek a Holdhoz igazodnak. Az 1930-as évek elején úgy döntött, hogy belefog némelyik helyszín tanulmányozásába, és az aprólékos felmérés folyamata majdnem öt évtizedig tartott. Amellett, hogy előadott, maga Alexander Thom igen tehetséges mérnöknek számított, és elsajátította a földmérés tudományát, ami lehetővé tette, hogy több megalitikus helyszínt vizsgáljon meg - és nagyobb részletességgel -, mint bárki más előtte vagy azóta. Első felméréséből, melyet Callanishben, a Hebridákon, Skócia nyugati partjainál hajtott végre, Thom rájött, hogy ezeket a korántsem durván összerakott építményeket gondosan megtervezték. Kezdett rájönni arra, hogy a történelem előtti mérnökök fejlett tudással rendelkeztek a geometria és asztronómia terén, valamint hogy nagyon hozzáértő földmérők lehettek. Thom folytatta alapos felméréseit, mielőtt 1951-ben megjelent volna a „The solar observations of megalithic man” címet viselő cikke a Journal of the British Astronomical Associationben. A megalitikus helyszíneken végzett alapos mérései eredményeit több év során publikálta három cikkben a Journal of the Royal Statistical Societyben, közülük az első 1955-ben jelent meg, ezenkívül három könyvben is. Thom professzor megközelítése teljességgel eltért a bármely régész által alkalmazottól. Tekintve a megalitikus helyszínek esetében felmerülő arányosságot és nyilvánvaló tervezést, Thom arra a következtetésre kényszerült, hogy a tervezők és építők igen rátermett mérnökök lehettek - pont, mint ő. Tudta, hogy tudásszintjük messze az övé alatt maradt, de annak nem látta okát, hogy intellektuális képességeiket és ügyességüket kétségbe vonja. Így aztán minden helyszínen alapos analízisnek vetette alá a maradványokat, majd megpróbálta elképzelni, hogy minek a megvalósításába is vágtak bele az építők. Amint agyában megjelent a képe annak, hogy szerinte mit is terveztek, elment, hogy létrehozza saját megoldását a problémára. Miután felvázolta saját tervét, visszatért, hogy összehasonlítsa a helyszín fekvését saját tervrajzával. GONDOLKODÁSMÓD ÉS VÍZIÓ Ez az egyszerű, mégis radikális megközelítés zseniális húzásnak bizonyult. Végül is ki tudná jobban megérteni egy mérnök gondolkodásmódját, mint egy másik mérnök? Íme, egy vezető akadémikus, aki megváltoztatta gondolkodását, hogy bepillanthasson a történelem nagy fala túloldalára. Thom nem tételezett fel semmit a megalitikus építőkről azon kívül, hogy elismerte, nyilvánvalóan gyakorlott mérnökök voltak. Korának régészeitől eltérően nem olyan további nyomok után kutatott, melyek már létező teóriákat erősítenek meg, és sok évig gyűjtötte az adatokat, mielőtt egyáltalán megpróbálta volna értelmezni azokat. Thom kifejlesztette magában a megalitikus elme megértését, és rájött, hogy előre meg tudja határozni a hiányzó kövek helyét; a további vizsgálat során általában felfedte a tartóüreget, ami megerősítette várakozását. E mérnök olyan képre tett szert a történelem nagy fala mögötti tájról, ami a magukat az egyre szaporodó ásatásokra korlátozó régészektől megtagadtatott. Az összetört edények összerakása és a szemétdombra dobott élelmiszercikkek elemzése valóban sokat felfedhet a neolitikus korszak mindennapi életének valóságából, de lényegileg semmit nem árul el az építők törekvéseiről és a hamisítatlan tudásszomjról, mely mintha e nép lelkéből eredne. A MEGALITIKUS YARD Thom részletes tanulmányt készített minden általa feltárt helyszínről, és új statisztikai technikát fejlesztett ki, hogy megállapítsa a kövek viszonylagos helyzetét. Lassacskán valami totálisan váratlan bukkant elő a felhalmozódott adatokból. Úgy tűnt, hogy ezeknek az őskori helyszíneknek a nagy többségét, az észak-skóciai szigetektől egészen Bretagne partjaiig, egy általános mértékegység használatával hozták létre. Thom szerint az általa felfedezett mértékegységek tudományos pontosságuk miatt voltak különlegesek. A sumeroktól és egyiptomiaktól kezdve a középkoron át lényegileg minden ismert mértékegységről úgy gondolták, hogy átlagos testrészeken, mint ujjakon, kezeken, lábakon és karokon alapulnak, és ennélfogva teljességgel hozzávetőlegesek. Thom felfedezett egy egységet, melyet az Észak-Skóciától Nyugat-Franciaországig elterülő vidéken használtak, és az i. e. IV-II. évezredben épített neolitikus építményekben tűnik fel. Meghatározása szerint e hosszúságmérték egyenlő 2,722 lábbal/82,966 centiméterrel. Az egységet „megalitikus yardnak” nevezte el, mivel csak pár hüvelykkel volt rövidebb a standard yardnál. Felfedezte, hogy ezt a megalitikus yardot megtöbbszörözve használták, többek közt felezett és kettőzött formában, és 40 alegységre osztva is, melyet „megalitikus hüvelyknek” nevezett el. 1955-ben 46 kerek kőgyűrű felméréséből származó adatok elemzése után Thom arra a következtetésre jutott, hogy egy Britannia-szerte használt általános mértékegység megtöbbszörözésével kerültek felépítésre. Alexander Thom és fia, Archie, aki segédkezni kezdett munkájában, végül arra jutott, hogy a megalitikus yard végleges hossza 2,722 láb +/-0,002 láb (82,96656 cm +/-0,061 cm). Thom kis variációkat talált a megalitikus yard hosszában, de a hiba megoszlása teljesen következetesnek bizonyult, kis területre összpontosulva - nem egy elmosódott zónára, mint az ősrégi mértékegység esetében várható lenne. A variációk megoszlási grafikonja erőteljesen egyetlen pontra koncentrálva maradt. A mérnök teljesen összezavarodott, mivel azt sem tudta, hogyan kezdje el megmagyarázni saját felfedezéseit. Tisztában volt azzal, hogy ha létezett is olyan papság, amely levágta a megkívánt méretű rudakat, majd sok generáción keresztül továbbította a szóban forgó több tízezer négyzetkilométeren, ilyen ijesztő pontosság mégsem lehetett az eredmény. 1968-ban ezt írta: „Ez a mértékegység Britannia egyik szélétől a másikig használatban volt. Statisztikai vizsgálattal nem lehet bármiféle különbséget kimutatni az angol és skót körök esetében meghatározott értékek között. Lennie kellett egy központnak, ahonnan a szabványpálcákat [a pálcának két típusa létezhet, ebben a szövegösszefüggésben a megalitikus yardot jelképező méretre vágott fadarabokról van szó ] szétküldték... A pálcák hossza Skóciában nem különbözhetett többel az angliaiakétól 0,03 hüvelyknél [0,762 mm], máskülönben a különbség megmutatkozott volna. Ha minden egyes kis közösség a szomszédjáról másolta volna a pálca hosszát, a déli irányba felhalmozódott hiba jóval nagyobbnak mutatkozott volna ennél.” Akkoriban Thom adatait másféle, késő kőkori emberek számára elérhető mechanizmussal nem tudták megmagyarázni, mint hogy feltételezték, hogy minden pálca egy helyen készült, és azt kézben vitték el Skócia és Anglia minden egyes közösségébe. Végül felfedezte, hogy a mértékegységet a Hebridáktól Nyugat-Franciaországig használták, ami a központi vonalzógyár elméletet a legvalószínűtlenebb színben tünteti fel. Lehetetlennek találta azt is elképzelni, hogy miért akartak ezek a régi közösségek pontos szabványmértékegység szerint dolgozni. Bár megmagyarázni nem tudta, Thom mégis kitartott adatai mellett. Lehet, hogy őt összezavarták, de sokakat a régésztársadalmon belül nem. A legtöbb régész számára ez egyszerűen az az eset volt, amikor egy mérnök olyasmivel játszadozik, amihez nem ért, és rosszul értelmezi a tényeket. Ez nem számított ésszerűtlen válasznak, hiszen a megalitikus építményeket létrehozó kultúra semmiféle más jelét nem hagyta hátra az ilyesfajta kifinomultságnak. Thom adatait elfogadták, de magyarázatát szinte egyetemlegesen elutasították. Mikor azonban felkérték a Királyi Társaságot, hogy Kendal professzor vezetésével ellenőrizze munkáját, a hibát megtalálandó, azok válaszukban kijelentették, hogy egy a százhoz az esélye annak, hogy nem alkalmazták Thom megalitikus yardját a felmért helyeken. A tény ellenére, hogy jó néhány vezető régész fedezte fel azóta egy hozzávetőleg 0,83 méteres mértékegység közel egész számú többszöröseinek akkumulációit, Thom munkáját még mindig többnyire figyelmen kívül hagyják, azon az alapon, hogy teljességgel összeegyeztethetetlen a neolitikus ember képességeiről alkotott tudományos véleménnyel. Az, hogy nem sikerült megmagyarázni, hogy ez a kultúra hogyan tudott ilyen pontos mértékegységrendszert létrehozni, azt eredményezte, hogy a régésztársadalom nem hitte el Thom felfedezéseit, és holmi statisztikai baklövésként leírta azokat. Előterjesztettek egy felvetést, mely szerint Thom bőséges adatai semmi mást nem mutatnak ki, mint az építmény építésében részt vett emberek átlagos lépéshosszát. Végül is, ha elég adatot összegyűjtenek és megvizsgálnak, az mindenképpen fog produkálni átlagot, feltételezve, hogy az emberek kilépték a nagy távolságokat és tenyerük szélességét használták a kisebbekhez. Elsőre ez a magyarázat nagyon ésszerűnek, sőt valószínűnek hangzik. De hát Thom professzor nem volt bolond - igen gyenge matematikusnak kellett volna lennie ahhoz, hogy ilyen alaphibát kövessen el. A valóságban az „emberi lépés” elmélet két okból sem lehetséges megoldása a szabvány mértékegységleletnek. Először is, mert az emberi lépés jóval nagyobb mértékben különbözik a fellelt kicsiny eltéréseknél, másodszor pedig, mert a megoszlási görbe teljesen más alakú lenne. Az adatok e „megoldása” egyszerűen téves. Alapvető a Thom és az általános régésztársadalom megközelítésmódja közti különbség. Egyszerű kifejezésekkel élve a régészek a megmunkált tárgyak helyreállításának és katalogizálásának szakértői, ami lehetővé teszi, hogy megértsék a fejlődés és a csoportok közti egymásra hatásának mértékét. Emberi településeket ásnak ki, és írásos feljegyzésekből, valamint elvesztett vagy eldobott tárgyakból összeraknak valamiféle elképzelést a szóban forgó közösségről. Az olyan helyeken, mint Egyiptom, ahol tárgyak és dokumentumok szinte korlátlan mennyisége áll rendelkezésre, ez jól működik, és bepillantást enged az emberek életébe. Azonban a módszer messze nem kielégítő, mikor a megalitikus Európa építményeit vesszük szemügyre, ahol kevés a helyreállítható tárgy, írásos feljegyzések pedig egyáltalán nincsenek. Dr. Aubrey Burl, a neves régész, akit Thom sűrűn idéz, megerősítette nekünk, hogy nem hitt a megalitikus yard létezésében, kijelentve, hogy már sok megalitikus helyszínt feltárt, de mértékegységet sosem talált. Ez a kijelentés felfedi a két technika közti ütközőpontokat, hiszen bármely ősi helyszínen nehéz tételesíteni egy bizonyos megalitikus yardot. Ennek az az oka, hogy a mértékegység abban az értelemben, ahogy Thom gyakran rátalált, csak a minden helyszínről összeszedegetett hatalmas adattömeg gondos elemzése után mutatkozik meg. Bár Thom mutatott magányos állóköveket, melyek nagyon kicsit mozdultak el a századok során, mégis egy teljes helyszínt kell katalogizálni ahhoz, hogy a megalitikus yard éreztesse jelenlétét. Douglas Heggie az edinburgh-i egyetemről egy könyvben adja elő legteljesebb formájában érveit a Thom által állított eredmények érvényességét illetően, ebben a könyvben megkérdőjelezi a statisztikai megközelítésmód helyességét. Heggie azt állítja, hogy mikor „megtalálta” azt, amit megalitikus yardnak vélt, Thom professzor, különösen későbbi munkájában, bizonyos eredmények iránti várakozásában kiszínezhette felfedezéseit. Azt is megkérdőjelezte, hogy mi alapján döntött bármely építmény bármely köve egy pontja mellett, hogy onnan végezze méréseit. Saját szempontjai szerint értékelve Thom munkáját, Heggie arra a következtetésre jutott, hogy ha a megalitikus yard egyáltalán létezett, akkor csak Skóciában, és a Thom professzor által állítottnál sokkal kevésbé pontos toleranciafokon. Douglas Heggie neves matematikaprofesszor, Alexander Thom pedig a mérnöki tudományok neves professzora volt - akkor most kinek van igaza? A legtöbb régész szívesebben áll Heggie oldalára, szinte bizonyosan azért, mert az őskori mértékegység puszta gondolata ellentétben áll a neolitikum vívmányairól alkotott képükkel. De azok a régészek, akik Thom munkáját gondosan megvizsgálták a terepen, másképpen látják. Például Tony Crerar walesi kutató és mérnök, és Euan Mackie, a skóciai Hunter Intézet tiszteletbeli kutatója erőteljes támogatói a megalitikus yard fogalmának. Dr. Mackie a közelmúltban ezt mondta Thomról: „Egzakt felméréssel és statisztikai analízissel (Thom) demonstrálta, hogy a legtöbb kőkört sokkal nagyobb pontossággal rendezték el, mint azt korábban feltételezték. Többségük tényleg kör alakú, átmérőjüket 0,829 méteres vagy 2,72 lábas »megalitikus yard« egységekben jelölték ki. Más, komplexebb alakú köröket, például ellipsziseket vagy lapított köröket, melyek mértékei a püthagoraszi háromszögeken alapulni látszanak, szintén megalitikus yardban mértek. Hasonló módon kimutatta, hogy sok menhirhelyszín bevágásokra és hegycsúcsokra mutatott a horizonton, ahol a Nap vagy a Hold felkel vagy lenyugszik jelentős időpontokban. Úgy tűnik, nemcsak fejlett szoláris naptárt használtak, de a Hold mozgását is gondosan tanulmányozhatták, egészen addig a fokig, hogy fogyatkozását meg tudták jósolni.” Voltak kérdőjelek a megalitikus yarddal kapcsolatban, de azért a lecke, melyet a néhai Thom professzor feladott, még mindig megmaradt. Véleményünk szerint csak két fő lehetőség létezett: 1. Thom tévedett adatgyűjtése és/vagy elemzése során, és a megalitikus építők nem használták a megalitikus yardot szabványmértékegység-rendszer gyanánt. 2. Thom adatai és elemzése egyaránt helytállóak voltak. A megalitikus építők igenis használták és nagy pontossággal alkalmazták ezt a szabványmértékegységet. „Ragaszkodjon a tényekhez, uram!” Érdemes feljegyezni, hogy az akadémia intézménye jobban szereti gondolkodásában a szelíd evolúciót a forradalomnál. Nincs az az akadémiai szaktekintély, aki élvezi, ha finoman hangolt paradigmáját megkérdőjelezik. De itt az ideje próbára tenni a megalitikus yardot! Létezett-e tehát Thom leletei valódisága vagy hamissága eldöntésének egyéb módja? Lehetséges-e megvizsgálni az állítólagos megalitikus yardot? Még mindig az okozta a problémát, hogy hiányoztak a témában tájékozott vélemények. A helyzet felidézi Mr. Gradgrind szavait Charles Dickens művéből, a Nehéz időkből: „Mármost én tényeket akarok... Az életben csakis a tények a kívánatosak. Semmi mást ne ültessen és minden mást gyomláljon ki. Csak a tények által formálhatja a gondolkodó állatok elméjét: semmi más nincs, ami bármiféleképpen a szolgálatukra lesz... Ragaszkodjon a tényekhez, uram!” A tények szeszélyes valamik tudnak lenni, mivel a megfigyelő álláspontja mindig kihatással van rájuk. Azonban arra jutottunk, hogy a dolog megoldásának egyetlen módja az, ha megpróbálunk letenni minden tényt az asztalra: olyan tényeket, melyek minden érintettnek segítenek tájékozottabb álláspontot kialakítani. Hogy ezt megtehessük, eldöntöttük, hogy meg kell kísérelnünk rájönni, hogy a neolitikus emberek hogyan tudták ilyen magas pontossági fokon, földrajzilag ilyen hatalmas területen és ilyen hosszú időszakon át előállítani a megalitikus yardot. Ha realisztikus magyarázatot tudunk találni arra, hogy hogyan lehetett kialakítani a 0,8296656 méteres egységet, az igazolná az őskor fennálló paradigmájának újraértékelését, és esetlegesen kijavítana egy alapvető hézagot a történelem nagy falán. 2. FEJEZET A forgó Föld Valóban számít, hogy igaza volt Thom professzornak abban, hogy használták-e a neolitikus építők a megalitikus yardnak nevezett aprólékosan meghatározott szabvány-hosszmértékegységet? Igen - sokat számít. Ha téved, a statisztika alapjaiban igényel átértékelést, de ha igaza van, a régészet alapjainak van szüksége hasonlóan gondos újbóli felbecslésre. Továbbá - ha Thom helyesen látta, lehet, hogy újra kell írni az emberi civilizáció fejlődését! Így vagy úgy, de tudni akartuk: valóságosak voltak-e Alexander Thom felfedezései? AZ IGAZSÁG ÉS A FÖLD Két lehetőség merült fel: Thom professzor mértékegysége vagy valódi, valaha neolitikus építők által használt mértékegység volt, vagy a statisztikai manipuláció minden történelmi hitelességet nélkülöző véletlenszerű következménye. Úgy láttuk, hogy a kérdés egyszer s mindenkori megoldására az az egyetlen remény, ha megkísérelünk okot találni arra, hogy miért hordozott jelentést ez a hosszegység a megalitikus építők számára, és azonosítani tudjuk a módszert, mellyel különböző helyeken reprodukálták a hosszát. Ez nehéz ügynek bizonyult, és ha kudarcot vallunk abban, hogy esetlegesen értelmes eredetét találjuk a megalitikus yardnak, és megvalósítható módját reprodukciójának, az még mindig nem fogja bizonyítani, hogy légből kapott. És viszont: felismertük, hogy a siker nem fogja kellőképpen alátámasztani a mérték valós voltát. El kell ismerni, hogy kiindulási pontunk azt sugallta, hogy Thom jól látta a dolgot, mivel Alant korábbi kutatása arra a hitre vezette, hogy a megalitikus yard geodéziai egység volt, és az most is. Ez azt jelenti, hogy magának a Földnek a geometriájából ered - kimondottan a bolygó sarki kerületére alapozták. Miután tanulmányozta a körülbelül 4000 évvel ezelőtt a földközi-tengeri Kréta szigetén kifejlődött minószi kultúrából származó leleteket, Alan arra jutott, hogy a minószi csillagász papok a kört 366 fokosnak tekintették, nem 360 fokosnak, mint ahogy azt ma mi használjuk. A leletek olyasmit is sugalltak, hogy Britannia megalitikus kultúrája ugyanígy járt el. Chris alaposan áttanulmányozta Alan korábbi felfedezéseit, és látott logikus magyarázatot arra, hogy egy csillagászaton alapuló kultúra miért találhatta úgy, hogy egy körnek 366 fokot kell tartalmaznia - amiatt az igen jó ok miatt, hogy a Föld egy évben 366 fordulatot tesz. Chris tisztán érvelt. Azt mindenki elfogadja, hogy egy évben hozzávetőleg 365¼ szoláris nap van, és mivel igazi nap mégsem lehet negyed, modern naptáraink szerint egy év 365 nappal bír, egy plusz szökőnappal minden negyedik év februárjának végén. Vannak egyéb körmönfont korrekciós mechanizmusok is (például minden ezer évben, de nem századévben, hozzáadni egy szökőévet), melyeket arra terveztek, elsimítsák a mindennapos használatra meghatározott idő előrehaladását irányító csillagászati rendszer visszásságait. Bár azt mindannyian elfogadtuk, hogy 365 napos évünk van, a legtöbb ember annak nincs tudatában, hogy ugyanez idő alatt a Föld ténylegesen 366-szor fordul meg tengelye körül. Az olyan odaadó Nap-, Hold- és csillagmegfigyelők, mint a Brit-szigetek és a környező vidékek neolitikus népe erősen tudatában kellett hogy legyen a 365 napos év és a bolygó évi 366 fordulata közötti különbségnek. A Nap napja, és a másik, a csillagoké, különbséget mutatott. SZOLÁRIS ÉS SZIDERIKUS NAPOK Több módja van egy nap meghatározásának, két alapvető típusát pedig most „szoláris” és „sziderikus” napnak nevezzük. A szoláris nap az, melyet a nap zenitjétől (legmagasabb pontjától) mérnek két egymást követő napon. A Nap egész éves mindennapi haladásának átlagidejét nevezzük „szoláris középnapnak” - ez az a naptípus, melyet manapság időnk számontartására használunk. A sziderikus nap az az idő, mely a bolygó egy fordulatához szükséges, és úgy mérjük, hogy megfigyeljük egy csillag azonos égi pontra való visszatérését két egymást követő éjszakán. Ez valódi fordulás, mivel a Föld Nap körüli pályájának másodlagos mozgása nincs rá hatással. Ez a sziderikus nap, vagy rotációs periódus 236 másodperccel rövidebb, mint a szoláris középnap, és ezek az év folyamán elvesztett másodpercek pontosan egy plusz nappá adódnak össze, mely egy éppen csak több mint 366 sziderikus napú évet eredményez a Föld tengely körüli forgásának viszonylatában. Összefoglalva, ha valaki a Föld forgását a csillagokat figyelve méri, teljességgel tisztában lesz azzal, hogy kicsit több mint 366-ot fordul egy évben, ebből következik, hogy ez a szám nagy jelentőségre tehet szert az ilyesfajta csillagmegfigyelők körében. Ha a Föld minden teljes fordulatát egy foknak tekintették azon a nagy égi körön belül, amelyben a Nap, Hold és csillagok mozognak, akkor az is logikus lenne, hogy egy kört 366 fokosnak fogadnak el. A legfontosabb minden körök közül a ténylegesen 366 fokos - a Föld Nap körüli éves pályája. Minden egyéb tetszőleges konvenció. Számunkra igen logikusnak tűnt, hogy a 360 fokos kör az aritmetikát megkönnyítő későbbi igazítás, mivel ez sokkal több számmal osztható, mint az „igazi” éves fokszám. Más szavakkal, a geometriai kör valami módon elválasztódott az égi körtől. Nagyon igazunk lett, és a valós helyzet teljesen világossá vált kutatásunk előrehaladtával. Miután meggyőztük magunkat arról, hogy Alán következtetése a 366 fokos neolitikus körről legalábbis tartható, visszatértünk ahhoz a kérdéshez, mely szerint a megalitikus yard geodéziai eredetű fogalom. Amennyiben tényleg geodéziai eredettel bírt, magától értetődőnek számított, hogy Nyugat-Európa neolitikus népei lemérték és megértették a föld sarki kerületét. Első pillantásra ez túl messzemenőnek hangzik - de nem az. Véleményünk szerint nem ésszerűtlen a feltevés, hogy a korszak csillagász papjai ezt tényleg véghezvitték. A szakértők közül kevesen vitatják, ha vitatja egyáltalán valaki, hogy sok megalitikus helyszínt az ég megfigyelése céljából hoztak létre. Bármely kultúra, mely évszázadok tucatjait tölti a Nap-, Hold- és csillagmozgások kölcsönhatásának tanulmányozásával, bizonyosan meg fogja érteni, hogy a Föld egy óriási gömb. A folyamat során könnyedén tehettek szert elégséges ismeretre a Föld nagyságának leméréséhez. Figyelembe véve, hogy az emberi agy intellektuális hajtóerejének jelenlegi fokát évtízezrek óta élvezi, el kell ismerni, hogy az őskor is részesült Isaac Newton vagy Albert Einstein kép-zelőerejével és éleselméjűségével megáldott személyiségekben. Így aztán nem számít furcsának a feltevés, hogy a megalitikus építők felismerhették a Föld valódi természetét, ideértve azt is, hogy egyszerű megfigyeléses csillagászat alkalmazásával lemérhették kiterjedéseit. Valóban, Eratoszthenész, a görög matematikus is állítólag segítség nélkül kalkulálta ki a Föld sarki kerületét 99 százalékos pontossággal i. e. 250-ben, az ezer évekre rúgó koncentrált megfigyeléses csillagászat tekintélyes segítsége nélkül, melyről tudjuk, hogy az angliai Stonehenge-hez hasonló helyeket építő nép gyakorolta. Mindezek a következtetések elég megfelelőnek látszottak, de egy zavaró tény kissé összerezzentett bennünket. Mikor amellett döntöttünk, hogy nem kerültek szembe leküzdhetetlen nehézséggel a bolygó sarki kerülete egész számú egységekre való osztás céljából történő lemérése során, fel kellett tételeznünk, hogy a szóban forgó nép a megalitikus yard előtt is rendelkezett megbízható hosszmértékegységgel. Egyszerűen lennie kellett helyette bizonyos jelenleg ismeretlen egységnek ahhoz, hogy ezt a hatalmas távolságot újra tudják kalibrálni egy geodéziailag használhatóbb alcsoporttá. Némi gondolkodás után rájöttünk, hogy ez egyáltalán nem jelentett problémát. Pusztán bele kellett gondolnunk a viszonylagos közelmúltba ahhoz, hogy megértsük, hogy a tények elvesztésével az emberi erőfeszítések története önmagát ismétli. A méterrendszert létrehozó XVIII. századi francia csoport ugyanígy járt el, mikor a régi francia hosszegységekben mérte le a Föld sarki kerületét, mielőtt létre tudták volna hozni a métert, melyet a mindkét sarkon áthaladó kör kerületének egy negyvenmilliomod részeként határoztak meg. Amit a XVIII. századi európaiak meg tudtak tenni, azt tehát a neolitikus kor csillagnézői is teljesíthették. De ez a felismerés még egy fokkal magasabbra emelte ennek az amúgy nyilvánvalóan csiszolatlan népnek meglepő hozzáértését. GYÖNYÖRŰ EGYENLŐSÉGEK Következő kérdésünk így szólt: „Mennyi a Föld sarki kerületének modern becslése?” Figyelembe véve, hogy bolygónk felszíne egyenetlen, és nem minden észak-déli keresztmetszete teljesen szabályos, úgy tűnhet, hogy sarki kiterjedéseinek abszolút pontos méretét megadni szinte lehetetlen. A becslések elkerülhetetlenül mutatnak kisebb eltéréseket, de a leggyakrabban felmutatott érték 40 008 kilométer, mely távolságot 48 221 838 megalitikus yardra (my) lehet átszámítani. Feltételezett 366 fokos sarki kerületünk ennélfogva fokonként 131 754 megalitikus yardot ad - ez a szám nem hangzik túlontúl különlegesnek. De Alannek volt oka azt hinni, hogy ezek a régi matematikusok minden fokot tovább osztottak ív-percekre és - másodpercekre (az ív a körkerület része), pont, ahogyan ma tesszük. Azonban úgy tűnik, hogy ebben az esetben minden ívfokot 60 percben rögzítettek, és minden ívpercet 6 másodpercben. Ez a következő eredményt hozta: a Föld teljes kerülete = 48 221 838 my Hát, ez nem látszott túl izgalmasnak. És a következő két lépés sem: egy fok (egy 366-od rész) = 131 754 my egy perc (egy 60-ad rész) = 2196 my De a végső felbontás igazán figyelemreméltó lett: egy másodperc (egy 6-od rész) = 366 my E szerint a feltételezett 366 fokos geometriai rendszer szerint a teljes bolygó minden ívmásodperce döbbenetesen pontosan 366 my hosszú! Hihetetlenül elegáns, de vajon valódi? DÖBBENETES EGYBEESÉS: A „MINÓSZI LÁB” Thom 0,8296656 méteres megalitikus yardjának birtokában vissza tudjuk vezetni a folyamatot, ha megszorozzuk 366x6x60x366-tal, ami a feltételezett bolygókerületet kevéssel kisebb, mint 40 010 kilométerben adja meg. Ez nincs egészen 0,005 százalékra a modern becslésektől, tehát az eltérés elhanyagolható. Bár nincsenek megfejthető feljegyzések a neolitikus korszakból, melyek megerősítenék ennek a geometriai módszernek a használatát, de erőteljes közvetett bizonyíték sugallja, hogy a 4000 évvel ezelőtt, a földközi-tengeri Kréta szigetén létezett minószi kultúra, mely időben egybeesett Britannia és Franciaország megalitikus kultúráival, használta a 366x60x6-os geometria alapelvét. A Princeton Egyetem kanadai régészprofesszora, J. Walter Graham megállapította, hogy i. e. 2000 körül, a krétai minószi palota tervezése és építése során szabvány-hosszmértékegységet alkalmaztak. Graham az egységet „minószi lábnak” nevezte el, mely állítása szerint 30,36 centiméterrel egyenlő. Ez a hossz semmiféle különleges jelentőséggel nem bírt Graham professzor számára, hiszen semmi oka nem merült fel annak, hogy összehasonlítsa azokkal az egységekkel, melyet állítása szerint Thom professzor talált Európa másik végében. Felsejlett nekünk, miközben Graham professzor felfedezéseit vizsgáltuk, hogy van valami a minószi láb méretei körül, ami több mint jelentőségteljes, ha a megalitikus yarddal és a megalitikus geometriával együtt vesszük szemügyre. Elképzelhető meglepetésünk, mikor rájöttünk, hogy egy ívmásodperc a feltételezett megalitikus rendszerben (366 my) egyenlő 303,6577 méterrel - ami pontosan 1000 minószi láb (figyelembe véve, hogy Graham nem adott meg a milliméter tizedrészénél nagyobb pontossági fokot). Ez az egybeesés lehet igen furcsa véletlen - de meg kell jegyezni, hogy sok kutató ma úgy hiszi, hogy Kréta minószi kultúrája folyamatos kapcsolatot tartott fenn azzal a néppel, melyből a Brit-szigetek megalitikus építői kikerültek. Nagyon valószínűtlennek tűnt, hogy a 366 my és az 1000 minószi láb puszta véletlenségből illeszkedik egyaránt ilyen tökéletesen hipotetikus megalitikus ívmásodpercünkhöz, figyelembe véve, hogy mindkettő ugyanabból a geodéziai alapelvből ered. Az egyre növekvő bizalom érzése töltött el bennünket azzal kapcsolatban, hogy a megalitikus yard valódi hosszegység volt, nem statisztikai hiba, mint azt néhány régész felvetette - akik szerencsétlen módon sosem vették a fáradságot, hogy alaposan megvizsgálják a kérdést.
[VÁLASZ]
CruciFix	#73	2010.09.02  16:00
William Gladstone lebilincselő regényében(a kötet egy 14 perces orgazmussal indít--amelyet a maja prófécia küszöbönálló beteljesülése ihletett- tizenkét ember követi egyéni sorsát, amely szorosan összefonódik az egész emberiség sorsával. A jövőjük után kutatva a mi jövőnket keresik. Kalandos útjaik behálózzák az egész Földet és több emberöltőt áthidalnak. A könyvben – az olvasó maga döntse el, hogy a történet igaz-e vagy csak kitaláció – velük tartva tökéletesen azonosulunk velük. Közben járunk a Holdon, megérezhetjük, hogy milyen a halálközeli élmény, és más bolyón is látogatás tehetünk.Narancsszínű lesz. És még a dalai lámával is találkozhatunk, aki hangot ad véleményének „Nem lehet kizárólag a kínaiakat hibáztatni Tibet helyzete miatt. A tibeti társadalom korrupt és zsarnoki volt. Jobbágyokat tartottunk és igazságtalan társadalmi berendezkedésben éltünk. A kínaiak rendet teremtettek, de túl messzire mentek. Tönkreteszik a tibeti kultúrát. Együtt kell olyan megoldásokat kidolgoznunk, ami a népemet megsegíti… Ha Tibet autonómiája megőrzésével lehetne a kínai társadalomba integrálódni, akkor elérném a célomat.” 120. old./ Bár mindenkinek pánikba kellett volna esnie, és az eseményekről hírt adó személyekben fel is merült némi balsejtelem, a többség megőrizte a nyugalmát és higgadtságát. A tudósok megdöbbentek, hogy egy ilyen jelentős elmozdulás figyelmeztetés és katasztrofális körülményektől mentesen mehetett végbe. Nem volt szökőár. Nem volt földrengés. A Távol-Keleten, ahol már 2012. december 22-ének reggele volt, szokatlanul lágy és tiszta égboltra kelt fel a Nap. A Földön mindenhol úgy tűnt, csodálatos napnak néznek elébe. William Gladstone regényének ajánlói közül az alábbi nevek jól ismertek a magyar olvasóközönség körében is: Dr. László Ervin Eckhart Tolle Deepak Chopra Jose Argüelles Sri Sri Ravi Shankar John Gray Annie Lennox Peter Norton Dr. Jane Goodall Edgar Mitchell Nem világvége, de befejeződik egy hosszú korszak, és elkezdődik egy új. Van, aki dimenzióváltásnak nevezi. A legenda úgy tartja, hogy a maja naptárak időszámítása alapján ezen a napon ér véget az a ciklus, amely Kr. e. 3114. augusztus 30-én kezdődött el. Ezután egy újabb 5125 éves időszak indul, amely teljesen különbözni fog az előzőektől, és egyáltalán nem lesz zökkenőmentes az átmenet... A világ nem mehet úgy tovább, mint eddig. Ha nyitottak vagyunk, és igazán figyelünk, izgalmas spirituális forradalom részesei lehetünk. Az is felnyithatja szemünket, ha csatlakozunk a nem mindennapi történet hőséhez, Maxhez, aki misztikus látomását követve találkozik tizenkét különleges emberrel, akikkel közösen sorsfordító feladatokra rendeltetett. A Tizenkettek tagjai – mint tükörképeink – reményt adhatnak mindenkinek: a világ jobbá tételében részt vállalhatunk legapróbb tetteinkkel és szeretettel is. Ha tudjuk, mire számíthatunk, kezünkbe vehetjük sorsunkat. Rajtunk is múlik, milyen átmenet vár ránk csupán néhány év múlva. Mi is tehetünk valamit azért, hogy ez az emberiség önmagára ébredésének és megvilágosodásának korszaka legyen... „Jó okunk van a végzetünk kutatására. A világ átváltozása végbe fog menni, akár akarjuk, akár nem, akár felkészültünk rá, akár nem. Fel kell ébrednünk. Ezt akár a sorsuk – a mi sorsunk – alakulását kutató tizenkét ember lenyűgöző kalandjainak olvasásával is elkezdhetjük. És még élvezhetjük is. Jó szórakozást és megvilágosodást kívánok az olvasóknak. A saját érdekükben és mindannyiunk érdekében.” Dr. László Ervin
[VÁLASZ]
CruciFix	#72	2010.09.02  10:16
William Gladstone 12 Fogytán az idő Geopen Kiadó William Gladstone lebilincselő regényében(a kötet egy 14 perces orgazmussal indít--amelyet a maja prófécia küszöbönálló beteljesülése ihletett- tizenkét ember követi egyéni sorsát, amely szorosan összefonódik az egész emberiség sorsával. A jövőjük után kutatva a mi jövőnket keresik. Kalandos útjaik behálózzák az egész Földet és több emberöltőt áthidalnak. A könyvben – az olvasó maga döntse el, hogy a történet igaz-e vagy csak kitaláció – velük tartva tökéletesen azonosulunk velük. Közben járunk a Holdon, megérezhetjük, hogy milyen a halálközeli élmény, és más bolyón is látogatás tehetünk.Narancsszínű lesz. És még a dalai lámával is találkozhatunk, aki hangot ad véleményének „Nem lehet kizárólag a kínaiakat hibáztatni Tibet helyzete miatt. A tibeti társadalom korrupt és zsarnoki volt. Jobbágyokat tartottunk és igazságtalan társadalmi berendezkedésben éltünk. A kínaiak rendet teremtettek, de túl messzire mentek. Tönkreteszik a tibeti kultúrát. Együtt kell olyan megoldásokat kidolgoznunk, ami a népemet megsegíti… Ha Tibet autonómiája megőrzésével lehetne a kínai társadalomba integrálódni, akkor elérném a célomat.” 120. old./ Bár mindenkinek pánikba kellett volna esnie, és az eseményekről hírt adó személyekben fel is merült némi balsejtelem, a többség megőrizte a nyugalmát és higgadtságát. A tudósok megdöbbentek, hogy egy ilyen jelentős elmozdulás figyelmeztetés és katasztrofális körülményektől mentesen mehetett végbe. Nem volt szökőár. Nem volt földrengés. A Távol-Keleten, ahol már 2012. december 22-ének reggele volt, szokatlanul lágy és tiszta égboltra kelt fel a Nap. A Földön mindenhol úgy tűnt, csodálatos napnak néznek elébe. William Gladstone regényének ajánlói közül az alábbi nevek jól ismertek a magyar olvasóközönség körében is: Dr. László Ervin Eckhart Tolle Deepak Chopra Jose Argüelles Sri Sri Ravi Shankar John Gray Annie Lennox Peter Norton Dr. Jane Goodall Edgar Mitchell Nem világvége, de befejeződik egy hosszú korszak, és elkezdődik egy új. Van, aki dimenzióváltásnak nevezi. A legenda úgy tartja, hogy a maja naptárak időszámítása alapján ezen a napon ér véget az a ciklus, amely Kr. e. 3114. augusztus 30-én kezdődött el. Ezután egy újabb 5125 éves időszak indul, amely teljesen különbözni fog az előzőektől, és egyáltalán nem lesz zökkenőmentes az átmenet... A világ nem mehet úgy tovább, mint eddig. Ha nyitottak vagyunk, és igazán figyelünk, izgalmas spirituális forradalom részesei lehetünk. Az is felnyithatja szemünket, ha csatlakozunk a nem mindennapi történet hőséhez, Maxhez, aki misztikus látomását követve találkozik tizenkét különleges emberrel, akikkel közösen sorsfordító feladatokra rendeltetett. A Tizenkettek tagjai – mint tükörképeink – reményt adhatnak mindenkinek: a világ jobbá tételében részt vállalhatunk legapróbb tetteinkkel és szeretettel is. Ha tudjuk, mire számíthatunk, kezünkbe vehetjük sorsunkat. Rajtunk is múlik, milyen átmenet vár ránk csupán néhány év múlva. Mi is tehetünk valamit azért, hogy ez az emberiség önmagára ébredésének és megvilágosodásának korszaka legyen... „Jó okunk van a végzetünk kutatására. A világ átváltozása végbe fog menni, akár akarjuk, akár nem, akár felkészültünk rá, akár nem. Fel kell ébrednünk. Ezt akár a sorsuk – a mi sorsunk – alakulását kutató tizenkét ember lenyűgöző kalandjainak olvasásával is elkezdhetjük. És még élvezhetjük is. Jó szórakozást és megvilágosodást kívánok az olvasóknak. A saját érdekükben és mindannyiunk érdekében.” Dr. László Ervin
[VÁLASZ]
CruciFix	#71	2010.09.02  09:36
A DA VINCI-BLÖFF CARL E. OLSON, SANDRA MIESEL A kiadó Gold Book Kiadó Debrecen Info@goldbook.hu A könyv nem más, mint a Vatikán ellentámadása(Kerekes Roadmovie Tamás) kódnak a kiterjedt kutatásokon alapuló, mégis közérthetően megfogalmazott kritikája. A regény a szerző állítása szerint tényeket és tudományosan alátámasztott eredményeket használ fel. A Da Vinci-blöff rácáfol erre az állításra, s bemutatja, hogyan használ Brown kellőképpen alá nem támasztott kutatásokat és erőltetett hipotéziseket azon furcsa elméletének alátámasztására, hogy Jézus és Mária Magdolna házasok voltak és szent vérvonalat alapítottak, illetve hogy a tradicionális kereszténység a történelem folyamán összeesküvést szőtt ennek az igazságnak az elfojtására. Dan Brown szerint amit a legtöbb keresztény és nem keresztény tudni vél Jézusról, az teljes mértékben hamis – annak a katolikus propagandának a terméke, amit azért folytattak, hogy elrejtsék a világ elől az igazságot. Vajon tények-e A Da Vinci-kód állításai, vagy pusztán a képzelet szüleményei? Mi az igazság Jézussal, Mária Magdolnával és a korai egyházzal kapcsolatban? Valóban eltorzította a katolikus egyház a valódi Jézus képét? Miért oly népszerű a regény? Mi a helyzet a cselekmény mögött rejlő katolikus- és keresztényellenes propagandával? A Da Vinci-blöff választ ad ezekre a kérdésekre és sok másikra is, feltárva néhány meglepő igazságot Brown könyvéről. A Da Vinci-blöff, melyhez Francis George bíboros, Chicago érseke írt előszót, illetve James Hitchcock, a St. Louisi Egyetem történésze bevezetést, Dan Brown népszerű regényének végső és kíméletlen kritikája. A SZERZŐ(K)RŐL Carl Olson, a Will Catholics Be „Left Behind”? című sikerkönyv szerzője, az Envoy magazin egykori szerkesztője. Jelenleg is rendszeresen publikál számos katolikus kiadványban, például a National Catholic Registerben, a First Thingsben és a Crisisban. Sandra Miesel az Illinoisi Egyetemen szerzett diplomát középkori történelemből. Katolikus újságíró, több mint húszéves közírói múltja során több száz esszét és cikket írt, főleg a történelem, a művészet és a hagiográfia témáiban. Sokan fogadtak volna rá, hogy a Vatikán Dan Brown A Da Vinci-kód című könyvét1 nem részesíti majd olyan odaadó fogadtatásban, mint Mel Gibson naturalista Passióját: a regény hívő szemmel olvasva blaszfémia. Középpontjában az áll, hogy Mária Magdolna nem pusztán Jézus követője volt, hanem gyermekük anyja, maga a Szent Grál, aki méhébe fogadta be Jézus vérét – e királyi gyermek utódai a Merovingok és leszármazottaik. Másrészt Brown enyhén szólva kedvezőtlen képet rajzol az Opus Deiről, a konzervatív katolicizmus legsikeresebb hadoszlopáról. Ehhez képest a Szentszék mintha meglepő beletörődéssel szemlélné, hogyan veszi birtokba a könyv a világot. A regényt 2 év alatt 44 nyelvre fordították le, mintegy 20 millió példányt adtak el belőle. Tucatnyi „segédkönyv”, illetve „kódtörő leleplező” kötet,2 számtalan honlap és ellenhonlap foglalkozik vele, a fő színhelyekre külön túrákat szerveznek. 2006 nyarán várhatóan ugyanígy tarol majd a film is, Audray Tatou és Tom Hanks főszereplésével. Hivatalos egyházi személy mégsem szólalt meg 2005 márciusáig, amikor Tarcisio Bertone kardinális, a Hittani Kongregáció egykori titkára, Genova érseke (akkor még II. János Pál egyik lehetséges utódja) vitát szervezett Történelem nélküli történet címmel, elmondandó, miért tartja veszélyesnek a könyvet. Ebből az alkalomból nyilatkozott a Vatikáni Rádiónak és az Il Giornale napilapnak: a könyvet a 19. századi antiklerikális pamfletekhez hasonlította, megvédte az Opus Deit, megrótta a katolikus könyvesboltokat, hogy a haszonért képesek terjeszteni a regényt, és arra biztatott mindenkit, hogy ne olvassák el a könyvet.3 A Vatikán azonban finoman továbbra is elhatárolta magát attól, hogy hozzászóljon az elsősorban róla szóló, világméretűvé vált vitához: két nappal Bertone nyilatkozata után szóvivőjük közölte, hogy a kardinális nem hivatalos véleményt mondott, hanem a sajátját. Nem tudni, hogy ez esetben kisebb pápautódlási kampányról, illetve ellenkampányról volt-e szó, vagy Róma egyszerűen csak nem akarja feladni azt a stratégiát, hogy nem vesz tudomást a könyv létéről és sikeréről, vélhetően, mert ezzel tudja leginkább kifejezni lekicsinylését. Nyilvánvaló, hogy a további viták csak még olvasottabbá tennék a könyvet. Akik Dan Brown regényén a tudományos precizitást kérik számon – azaz nem fikcióként olvassák –, köteteket írtak „tévedéseiről”. A Vatikán álláspontja ennél bölcsebb: nem vitázik nyíltan egy fiktív művel. Igaz, ebben segítségére van, hogy már 2004-ben megjelent A Da Vinci-blöff című munka, amely erősen konzervatív nézőpontból bírálja Brown könyvét és mindazokat a szellemi áramlatokat – a „radikális feminizmust”, az „újgnoszticizmust”, a posztmodern és relativista társadalomtudományi iskolákat stb. –, amelyek „gyanakvóak” a hatalommal szemben, és elvetik a hagyománytiszteletet. Brownra való közvetlen utalás nélkül, de kísértetiesen hasonló érvekkel támadta egy szintén 2004 nyarán, a Vatikán által kiadott, a katolikus egyház püspökeihez szóló levél a feminizmus „bizonyos” irányzatait azzal, hogy elmossák a férfi és nő közti különbséget, ezzel egyrészt veszélyeztetik a családokat, másrészt arra a következtetésre vezetnek, hogy a Bibliát újra kell értelmezni, mert az egy férfidomináns kultúra terméke.4 Mindezzel együtt: az új, passzív rezisztenciába vonuló stratégia mégis meglepő némiképpen, ha fölidézzük, milyen heves felszólamlásokra ösztönözte a katolikus egyházat Scorsese rokon témájú filmje, a Krisztus utolsó megkísértése, amely a regénnyel ellentétben ráadásul nem állítja, hogy Jézusnak volt felesége és utóda – ezt csak mint lehetséges, de meg nem valósult alternatívát mutatja be. Ez a hallgatási taktika mégsem kivételes: újabban hasonló módon viszonyul a Vatikán a nők pappá szentelésének kérdéséhez is. Csak közvetett az összefüggés Dan Brown regénye és annak követelése között, hogy a katolikus egyház is engedélyezze a nőknek a pappá válást, de a regény tovább erősíti a Vatikán férfihegemóniájára igen veszélyes törekvéseket. Bertone kardinális elsőként azt a regényben sokszor ismételt állítást igyekezett cáfolni, hogy az egyház férfidominánssá vált, és elnyomta a nők spirituális szerepét. Azzal érvelt e nézet ellen, hogy a „női elem” mindvégig jelen van az evangéliumokban, mindenekelőtt Szűz Mária személyében. Kézenfekvő, hogy kritikáját ezzel kezdte, hiszen a regény arról szól, hogy a spirituális kiteljesedéshez az eltagadott női princípiumot vissza kell helyezni jogaiba. De itt valószínűleg többről van szó. A Vatikánnak attól önmagában nemigen lenne félnivalója, hogy Brown könyve ügyesen lovagolja meg az erősen terjedő istennőkultuszokat. Az istennőkultusz Mária Magdolnához kapcsolása viszont komolyan nyugtalaníthatja. Mindenekelőtt azért, mert ugyan Brown könyvének sok állítása igazolhatatlan, de azt a vádat nem tudja nagyvonalúan félresöpörni a katolikus egyház, hogy Mária Magdolnáról évszázadokon át torz képet festett. Mária Magdolna a közhiedelem szerint megtért prostituált volt, aki megbocsátást nyert bűneire, miután Jézus követőjévé vált. Később ő volt Jézus feltámadásának szemtanúja, „az apostolok apostola”, aki a jó hírt vitte Péternek és társainak. A Magdolnát ábrázoló műalkotások tömkelege épít erre az értelmezésre.5 Az egyháztörténészek szerint azonban a Mária Magdolna feslett erkölcséről, majd bűnbánatáról szóló tanítás Nagy Szent Gergely nyomán terjedt el 591 után, az Újszövetség három női figurájának egybemosásával. A Vatikán 1969-ben kinyilvánította, hogy a három alak külön-külön személy volt, az összekapcsolás nem állja meg a helyét. Ennek ellenére nemcsak a köztudat, hanem egyes katolikus kalendáriumok, a szentek életrajzának népszerű leírásai máig ragaszkodnak a „bűnbánó Magdolna” figurájához. A szent csaknem negyven évvel ezelőtti rehabilitációjáról tehát nem mindenki vesz tudomást az egyházban. Vannak azonban, akik igen: a magdalai tanítvány kultuszának folyamatos erősödése szoros kapcsolatban van a papnővé szentelés egyre erőteljesebb követelésével. Ez rombolja a jelenlegi egyházi hierarchiát, így érthető, ha a Vatikán nem szeretné – kérdés, meddig tud ellenállni a nyomásnak, anélkül hogy kárt okozna vele saját magának. Dél-Franciaországban évszázadok óta élénken élt az a legenda, hogy Mária Magdolna Jézus halála után Mártával, a feltámasztott Lázárral és a hetvenkét tanítvány egyikével, Maximinnel együtt, egy vitorla és evező nélküli csónakban sodródott partra, közel Marseilles-hez, a mai Les Saintes Maries de la Mer nevű helyen. Jacobus de Voragine a szentek legendáit leíró Legenda Aureában azt írja róla,6 hogy először Maximinnel együtt tanított és térített, majd harminc évig élt remeteként egy barlangban földi étel és ital nélkül, égi táplálékon. Ereklyéit az egyik hagyomány szerint a provence-i Saint Maximin la Sainte Baume-ban őrizték, s annyi zarándok látogatta, hogy a 13. században bazilikát emeltek tiszteletére. Mária Magdolnának Burgundiában is van egy kultuszhelye, a Sainte Madeline templomban, Vézelay-ben, ez a középkor egyik leglátogatottabb zarándokhelye volt. Mária Magdolna kiemelt szerepére tulajdonképpen a kanonizált evangéliumokból is következtethetünk, hiszen elég tekintélyt kell, hogy biztosítson neki, hogy ő az, aki beszél a föltámadt Jézussal. Az igazi áttörést Mária Magdolna szerepének újraértékelésében azonban a gnosztikus iratok napvilágra kerülése jelentette. Az 1945-ben talált Nag Hammad-i Könyvtár iratai, illetve a 19. század végén fölfedezett, de csak 1955-ben publikált apokrif Mária evangéliuma Mária Magdolnát Jézus legközelebbi tanítványának és állandó kísérőjének, a gnosis spirituálisan legfogékonyabb befogadójának, a tanítványok vezetőjének ábrázolják. A gnosztikus kereszténység élesen szemben áll a péteri egyházzal abban, hogy a megváltást nem külső, hanem személyes eseménynek tanítja, s hogy a formális vallási törvények követésénél sokkal fontosabbnak tartja, hogy a tudás, a gnózis segítségével megtaláljuk magunkban az isteni eredetűt.7 Több gnosztikus iratban is szólnak arról, hogy Péter féltékeny Máriára, és kételkedik abban, hogy Jézus egy nővel osztotta volna meg azt a tanítást, amit velük nem. Karen King szerint, aki Mária evangéliumát fordította és magyarázta, az evangélium rávilágít, hogy a korai kereszténységben a nők vezető szerepet játszhattak az egyházban, s egyben aláássa Péter hitelét, akit forrófejűnek és téveszmékben gondolkodónak mutat be. Nemcsak King, hanem a gnosztikus iratok más elismert kutatói is arra a következtetésre jutottak, hogy a Nag Hammad-i Könyvtár és Mária evangéliuma a patriarchális egyház által mélyen elnyomott hagyományt tár föl, ami egyértelműen bizonyítja, hogy a korai kereszténység nem minden irányzata zárta ki a nőket a papi szolgálattevésből. A kutatók szerint nem meglepő, hogy a Péterre alapított egyházban a nők spirituális szerepvállalását igyekeztek háttérbe szorítani, többek között azzal, hogy a péteri hagyomány Mária Magdolna helyett Szűz Máriát állította a középpontba, aki – szemben „a magdalaival” – maradéktalanul alávetette magát Péter tekintélyének. Többen fölhívják rá a figyelmet, hogy Szűz Mária előtérbe helyezése és kultuszának erősítése azt a célt is szolgálta, hogy a valóságos női alak, Mária Magdolna helyett a hártyavékonnyá szublimált női testiséget állítsák a nők elé példaként. A Vatikánt azért érinthetik fájdalmasan az egyház férfidominanciájának kialakulásáról szóló nézetek, mert bár sokszor próbálják „pusztán női teológusok feminista bírálatának” bélyegezni s ezzel vita nélkül elutasítani őket, hirdetőik nem kontárok. Karen King például a Harvard Divinity School, Elaine Pagels a Princeton professzora. És nem is mind nők: ugyanez a véleménye többek között Richard McBriennek, aki maga is katolikus pap és az indianai Notre Dame Egyetem teológiai karának egyháztörténeti professzora, számos könyvet írt a szentek és a pápák életéről, valamint a vallás és a politika kapcsolatáról;8 Marvin Meyernek, akit a gnosztikus iratok egyik legavatottabb szakértőjének tekintenek, és James Robinsonnak, a Claremont Graduate University vallásprofesszorának, aki a Nag Hammad-i iratok teljes angol kiadását is publikálta. Ő a Mária evangéliumához írt kommentárjában egyenesen azt állítja, hogy jóllehet Péter és András hajlottak arra, amitől Jézus óvta őket: hogy önkényes tanokra építsék a vallást (ebben az esetben ez Péter hímsovinizmusát és András tudatlanságát jelenti, teszi hozzá Robinson), mégis ők formálták az egyház arcát. S hiába volt Mária Magdolna spiritualitása sokkal inkább összhangban Jézus tanításával, ő nem hallgattatott meg. A gnosztikus iratok megismerése és a belőlük kibontakozó új Mária Magdolna-kultusz kulcsszerepet játszott abban az „engedetlenségi hullámban”, amely az utóbbi három évben próbálgatja a Vatikán türelmét. Dacolva az egyértelmű vatikáni elutasítással, és vállalva az esetleges kiközösítést, 2002 nyarán Passau mellett, Ausztria és Németország között, egy Dunán úszó hajón hét teológusnőt szentelt pappá egy férfi püspök (nevét csak halála után hozzák nyilvánosságra, hogy renitenskedéséből ne származzon kára). A helyszínválasztást az indokolta, hogy a határfolyó valamennyi egyházkerület fennhatóságán kívül esik. 2003-ban Spanyolországban, 2005 nyarán Franciaországban és Közép-Európában voltak titkos papnőszentelések. Nemrégiben, hasonlóan a „dunai hetek”-hez, a Kanadát és az Egyesült Államokat elválasztó Szent Lőrinc folyón, Ottawához közel, hét egyesült államokbeli, egy kanadai és egy német nőt szenteltek pappá, nagy médiaérdeklődés mellett. A szertartáson a dunai hetek közül is részt vettek, ketten már püspöki minőségben. A papnőszentelési hullám várhatóan tovább terjed a közeljövőben, mert az egyik nyilatkozó teológusnő szerint jelenleg is több mint hatvanan tanulnak, hogy papnők lehessenek. Érdemes odafigyelni, mennyire másképpen reagált – legalábbis máig – a Vatikán a dunai, illetve a médiában a vezető hírek között szereplő Szent Lőrinc-i eseményre. 2002-ben nagyon rövid időn belül felszólították a résztvevőket, hogy fölszentelésüket tekintsék semmisnek, s mivel ez nem történt meg, mindannyiukat kiközösítették a katolikus egyházból – ezt Joseph Ratzinger hirdette ki, akkor még a Hittani Kongregáció vezetőjeként. A világ kíváncsian várta, hogy XVI. Benedekként is megteszi-e ugyanezt, de úgy tűnik, a Vatikán most inkább azt a stratégiát alkalmazza, amelyet Dan Brown könyvével szemben: egyszerűen nem vesz tudomást az eseményről. Az ottawai érsek például azt kérte alárendeltjeitől, hogy ne beszéljenek, ne nyilatkozzanak a papnőszentelésről, mert az „teljességgel a hiten kívül való”. Rómától legfeljebb annyit lehet hallani, hogy mivel nőket nem lehet pappá szentelni, a ceremónia semmisnek tekinthető, de kiátkozásról egyelőre nincs szó: a Szentszék hallgat. Könnyen megjósolható viszont, hogy ezt a hallgatást nem tudja majd a végtelenségig fenntartani. Nemcsak azért, mert máris hatvan-egynéhányan készülnek fölszentelésükre, hanem mert ennél sokkal többen vannak, akik egyre szervezettebben lépnek föl annak érdekében, hogy a katolikus egyház is engedélyezze végre a nők pappá szentelését. A legjelentősebb talán a Women’s Ordination Conference (WOC) nevű szerveződés, melynek bázisa az Egyesült Államokban van. Előzményét 1974-ben egy alkalmi levelezőlista hozta létre, de már az első összejövetelükre, 1975-ben, csaknem kétezren érkeztek. A helyi szervezetek száma aztán igen gyorsan gyarapodott. A WOC célja, hogy egyenlőséget teremtsen a katolikus egyházban a nők számára, elősegítse tehetségük kibontakoztatását és elhivatottságuk elismerését, s hogy föllépjen minden diszkrimináció ellen, amelyet a katolikus egyházon belül tapasztal. A szervezet 2000-ben nagy szerepet játszott abban, hogy megalakult a Women’s Ordination Worldwide (WOW), a nők pappá szenteléséért dolgozó szervezetek nemzetközi hálózata. Az első nemzetközi konferenciát 2001-ben, Dublinban tartották, a másodikat pedig az idén, Ottawában, csaknem ötszáz, húsz országból érkezett résztvevővel.9 A háromnapos tanácskozás július 22-én, Mária Magdolna emléknapján kezdődött, s a konferenciához kapcsolódott július 25-én a „Szent Lőrinc-i kilencek” fölszentelése. Az előadók jelentős része katolikus egyetemek teológiai karán tanít – ezt hivatalos egyházi személyek rosszallják is. Az egyik főelőadó, Elisabeth Schussler Fiorenza, a Harvard Divinity School professzora szerint az egyházi hierarchia képmutató, és morális csődben van; elítélte, hogy az egyház föllép az óvszerhasználat, a nők reprodukciós szabadsága és a homoszexualitás ellen. Az előadók csaknem mindegyike kifejtette, hogy szeretnék megszabadítani a katolikus egyházat a patriarchális elnyomástól, egyetértettek abban is, hogy ehhez viszont a klerikalizmustól kell először megszabadulnia. Többen fölhívták rá a figyelmet, hogy céljuk nem szétrobbantani, hanem megreformálni, igazságosabbá tenni egyházukat.10 A Vatikán közben kifogyni látszik a nők pappá szentelése ellen fölhozott érvekből. Régebben gyakran hivatkoztak arra, hogy Szent Pál a Timóteushoz írt első levelében megtiltotta a nőknek a tanítást. Ugyanakkor Pál a rómaiakhoz írt levelében több olyan nőt is említ, akik a feltételezések szerint ugyanúgy hirdették az evangéliumot, mint férfi társaik. A gnosztikus iratok pedig azt mutatják, hogy Jézus talán más véleményen volt, mint Pál. John Wijngaardsnak, a londoni Housetop Centre nevű katolikus evangelizátor-központ vezetőjének (aki egyben a „papnő”-mozgalom egyik legelkötelezettebb képviselője) kutatásai szerint görög és szír feljegyzések bizonyítják, hogy a 3. és 9. század között nők is láttak el diakónusi szolgálatot.11 Ma talán a legtöbbet hallható érv az, hogy Jézus az emberi természetet annak férfiúi formájában öltötte magára, következésképpen a nők nem jeleníthetik meg Krisztust. Ezt a nézetet a nők pappá szentelését elutasító, 1976-ban kiadott Inter Isigniores című pápai dokumentum részletesen kifejti. Az irat szól arról is, hogy papnak lenni nem jog, hanem elhivatás kérdése, és ezt az elhivatást nem elég érezni, hanem az egyháznak is jóvá kell hagynia. A nők pappá szenteléséért küzdők szerint viszont Krisztusnak nem férfiúsága, hanem spirituális közvetítő szerepe volt a lényeg, és a krisztusi szeretet megjelenítésére – ezt tekintik a papi hivatás lényegének – a nők is alkalmasak.12 Az utóbbi években kiadott hivatalos vatikáni állásfoglalások továbbra is eltökéltek, de mintha próbálnának új meggyőzési módokat találni. II. János Pál 1994-ben azt nyilvánította ki, hogy az egyháznak nem áll módjában nőket fölszentelni, ezt 1998-ban azzal erősítette meg, hogy a híveknek ebben a kérdésben is el kell fogadniuk az egyház tanítását. 2004 nyarán a Hittani Kongregáció akkori vezetőjének, Ratzinger bíborosnak az aláírásával jelent meg a már említett püspököknek szóló körlevél A férfiak és a nők világi és egyházi együttműködéséről.13 A levelet övező várakozást az is táplálta, hogy a címből sokan arra következtettek, a nők papi szolgálatának ügyét is részletesen tárgyalja majd. Várakozásuk hiábavaló volt, mert bár a dokumentum egésze az erről szóló utolsó mondatokat készíti elő, a kérdésről végül mindössze annyit olvashatunk, hogy a nők, biológiai lényegükből fakadóan, természetesebben és intenzívebben élik meg azokat a „nőies” tulajdonságokat – például az odahallgatást, az önfeláldozást, a másokért élést –, amelyek minden keresztény ember számára követendőek, éppen ezért nincs szükség arra, hogy papi szolgálatot végezzenek, enélkül is eljuthatnak a keresztény élet lényegéig. Kérdés, meddig tartható fenn a kérlelhetetlen elutasítás. Valószínű, hogy a nők pappá szenteléséért küzdő mozgalmak egyre erősebbé válnak majd, és máris szorosan öszszekapcsolódnak más, a katolikus egyház megújítását célzó reformtörekvéssel. Ebben jócskán segít az internet: megszünteti a hivatalos ideológiákkal szemben állók elszigeteltség-érzését, lehetővé teszi, hogy a hatalom által ellenőrzött információkon túl az alternatív véleményeket is megismerje a társadalom. A társadalmi környezet egyébként sem a Vatikánnak kedvez: a 21. századi nyugati civil értékrend és kultúra alapján várhatóan hamarosan ókonzervatívnak és tarthatatlannak minősül majd az a nézet, amely a nőket spirituálisan fogyatékosként kezeli. Az ugyan túlzásnak tűnik, amit Roger Woolger, az évente megrendezett „Magdalene Tours”-t, a dél-franciaországi Mária Magdolna-kegyhelyeket végigjáró kirándulást szervező jungiánus pszichológus állít: hogy társadalmi tudatunk átalakulás előtt áll, s a kereszténység előtti istennői elv újra visszakerül az őt megillető helyre.14 De a társadalmi háttér változásait A Da Vinci-blöff ortodox katolikus szerzői is regisztrálják, csak gyökeresen másként értékelik: szerintük a regény sikere annak a következménye, hogy az emberek tudatlanok, bizalmatlanok a hatalommal szemben, s ehhez hozzáadódik „az individualizmus csábítása és a kísérletezés lelkesedése”. A regényből készülő filmnek azért előlegezik meg a sikert, mert szerintük „könnyed stílusa, szenzációhajhász és posztmodern megközelítése tökéletesen megfelel az amorális, súlytalan vizuális szórakozásra vágyó társadalomnak”. Ennél azért összetettebb a kép. A nemrégiben Közép-Európában lejátszódott titkos papnőszentelés után a BBC riportere megkérdezte a helyi templom hívő közösségét, mit szólnának ahhoz, ha nők is lehetnének katolikus papok – beszámolója szerint kortól és nemtől függetlenül csak helyeslő választ kapott.15 Ha ez nem is minden közösségre érvényes, akkor is igaz, hogy a nyugati társadalmak értékrendszerébe egyre mélyebben ágyazódik be a nemek esélyegyenlőségének igénye. Márpedig a hivatalos katolicizmusra veszélyes lehet, ha a társadalom alapértékei és a Vatikán ortodox tanai látványosan szétszakadnak. Ezt a Vatikán is érzékeli: II. János Pál tanítása és a püspököknek szóló levél a nők és férfiak világi „együttműködését” illetően akár feministának is nevezhető, hiszen hangsúlyozza az azonos jogok fontosságát és a nemek azonos méltóságát, valamint azt, hogy meg kell becsülni a nők otthon végzett munkáját, ugyanakkor lehetővé kell nekik tenni, hogy vezető gazdasági, társadalmi, politikai pozíciókba kerülhessenek. A Da Vinci-kód fogadtatása, az a készség, amellyel az olvasók – A Da Vinci-blöff szerzői szerint megdöbbentően sokan – átértékelik a katolikus egyház hagyományos tanításaihoz való viszonyukat, arra utal, hogy a hívek jelentős része a nemek azonos jogait szívesen venné a nők és férfiak katolikus egyházbeli „együttműködésében” is. Annál is inkább, mert más keresztény felekezetek már megtették a kezdő lépést. A II. Vatikáni Zsinat ökumenikus dekrétuma pedig nemcsak elismeri „Krisztus gazdagságát és a lélek erőinek működését más egyházak életében”, azt is hozzáfűzi, hogy „épülésünkre is szolgálhat mindaz, amit a Szentlélek kegyelme különvált testvéreinkben megvalósít”. (Sándor Klára)
[VÁLASZ]
CruciFix	#70	2010.08.29  10:24
David Cesarini Eichmann Gold Book Kiadó Debrecen A magyar holocaust és Arthur Koestler alapos ismerője elgondolkodtató könyvet írt Eichmannról, mely szembefordul Gideon Hausner és Hannah Arendt véleményével is. Azzal kezdi, hogy Eichmann nem tartozott mindig a náci gyilkosok panteonjához:neve 1945 novemberében merül fel. Amikor a nünbergi per egyik bírája meglátta a nevét az egyik okmányon, odaírta mellé, hogy „Ki ez?”.Még a nácivadászok sem keresték, hisz nem is tudtak róla.A népirtás jelentéktelen adminisztrátoraként ismerték. Holott évekkel előbb tudott róla az izraeli hírszerzés, hogy Buenos Airesben él, mégcsak kísérletet sem tettek elfogására, a börtöbe kerülést Eichmann a németeknek köszönhette. Gideon Hausner, a vád képviselője, sátáni figurának állitotta be őt, ezzel szemben a megfigyelők túlnyomó része ezt kétségbe vonta. Anna Harendt szerint Eichmann igazat mondott, amikor szenvtelen adminisztrátorként jellemezte önmagt. Ám Arendt jellemábrázolása Eichmannról nagyrészt ugyanolyan elfogult és misztifikált volt, mint azoké az újságíróké, akik kitalálták a tömegfogyasztásra szánt változatot.A kérfédek dzaporodnak. Ha a náci Németországot fegyelmezett, egységes, perverz módon racionalista államnak állítjuk be, amely elbutított íróqasztalbeli gyilkosok irányításával megvalósított egy egyenletesen kibontakozó, centralizált, bürokratikusan irányított fajirtást, akkor hol helyezhetjük el Adolf Eichmannt, Ha nem egy tébolyodott elme volt, aki nehéz gyermekkora után kezdett bele gyalázatos karrierjébe, akkor mitől vált ilyenné? A szerző leszögezi, hogy 1960 óta ez az első tanulmány, amely Eichmann bűneivel foglalkozik. Itt kell hozzáfűznöm, hogy Eichmann új portréja kiválthat egyfajta megdöbbenést, mely párosulhat azzal, hogy a militarizálódó és fasizálódó Németországot is új aspektusból láthatjuk. Nagyon módszeres,szisztematikus könyv. Kerekes Roadmovie Tamás A kiadó: Adolf Eichmann állt a nácik 1941 és 1945 között végrehajtott európai fajirtásának középpontjában, közvetlenül őt lehetett felelőssé tenni több mint kétmillió zsidó elszállításáért Auschwitz-Birkenauba és más haláltáborokba. Mégis sikerült rejtve maradnia egészen addig, amíg az izraeli titkosszolgálat 1960-ban Argentínában el nem fogta, és bíróság elé nem állította. Eichmann pere ragyogó lehetőséget kínált Izrael számára, hogy tájékoztassa a világot a „végső megoldásról” (amelyről az emberek túlnyomó része mit sem tudott), de a bűnvádi eljárás nem készült fel kellőképpen a feladatra. Abban az időszakban, amikor a Harmadik Birodalom belső működéséről csak hiányos információk álltak rendelkezésre, nem volt könnyű tisztázni Eichmann szerepét, s hazugságai és köntörfalazásai csak még tovább fokozták a zűrzavart. A per és az azt követő könyváradat teljesen téves képet adott számunkra arról az emberről, aki egy vállalat vezetőjéhez hasonlóan igazgatta és szervezte meg a fajirtást. Ez a lenyűgöző életrajz az első mű Eichmann életéről a nagy hullámokat vert per elcsitulta óta. Fényt derít arra, hogy az az Eichmann-ábrázolás, mely szerint csak egy tehetetlen ember volt, akit a körülmények sodortak az SS soraiba, hazug, s csak az a célja, hogy elterelje a figyelmet képességeiről, valamint korai politikai előmeneteléről. David Cesarani a nemrégiben napvilágra került dokumentumok alapján mutatja meg, hogyan vált Eichmann a náci Biztonsági Szolgálat zsidóügyi „szakértőjévé”, és hogy mély antiszemitizmusa ellenére kezdetben kiváló munkakapcsolatban állt a németországi cionista zsidókkal. Leírja, hogy a legújabb kutatások szerint az Eichmann által 1939-40-ben Lengyelországban kezdeményezett etnikai tisztogatások jelentették a kulcsfontosságú hidat ahhoz a szerephez, amit később a zsidók deportálásában játszott. Emellett Cesarani amellett érvel, hogy Eichmannhoz nem feltétlenül állt közel a tömeges népirtás gondolata, érvei kifejtése közben bemutatja Eichmann pályafutásának azt az érdekes, és nagyrészt ismeretlen szakaszát, melyben „megtanulta”, hogyan vigyen véghez egy fajirtást. Eichmann a bírósági tárgyaláson a náci éra egyik ikonjává vált. De vajon mennyire lehet őt reprezentatív mintának tekinteni? Cesarani azt sugallja, Jeruzsálemben olyan bűncselekményekkel vádolták meg, amelyeket valójában el sem követett, groteszk módon félrevezetve ezzel az egész világot Eichmann-nal és gyilkos pályafutásával kapcsolatban. Ez az elgondolkodtató tanulmány sorba rendezi a tényeket a „végső megoldás” kivitelezésének egyik kulcsfigurájáról, és új szemszögből enged bepillantást a fajirtásba süllyedt Harmadik Birodalom cselekedeteibe, figyelemreméltó esettanulmányként a morális romlottságról, s arról, hogyan válik valakiből „végrehajtó”. A SZERZŐ David Cesarani a Londoni Egyetem Royal Holloway College-a Modern Történelem Tanszékének professzora. Eddig megjelent művei közül említést érdemel a Justice Delayed: How Britain became a refuge for Nazi war criminals, valamint az Arthur Koestler: The Homeless Mind. A nácik uralmának időszakáról szól a The Final Solution: Origins and Implementation; Genocide and Rescue; Hungary 1944; illetve a Paul Levine-nel együtt írt „Bystanders” to the Holocaust: A Re-Evaluation. info@goldbook.hu
[VÁLASZ]
CruciFix	#69	2010.08.26  10:35
Ian V. Hogg: A világ mesterlövészpuskái Gold Book Kiadó Debrecen Az amerikai védelmi minisztérium kutatás-fejlesztéssel foglalkozó ügynöksége, a DARPA bemutatta legújabb csodafegyverét, a OneShot mesterlövészpuskát - pontosabban azt a lézeres célzórendszert, ami 2011-től megkönnyíti a mesterlövészek életét azzal, hogy a szélviszonyok elemzésével korrigálja a célzást. A fegyver 0,7 mérföldes (1100 méter) távolságból tízből hat halálos találatot ígér [1] 30 kilométeres szélben. A szél minden mesterlövész rémálma, és a célpontok életének megmentője: 10-15 kilométeres oldalszél, vagyis egy könnyű tavaszi szellő is képes a lövedék röppályáját akár 2-300 méteres távon is annyira módosítani, hogy az elvétse a célpontot. Tökéletes látási viszonyok és teljes szélcsend mellett egy jó mesterlövész a megfelelő fegyverrel akár 2,5 kilométerről is képes halálos találatokat elérni [2], de ilyen körülmények a gyakorlatban ritkán adódnak. A OneShot rendszer lézeres célzóberendezése azonban nem csak a célpont távolságát méri be, hanem a szél irányát és sebességét is nagy pontossággal képes megállapítani (plusz olyan, további tényezőket, mint a hőmérséklet és a páratartalom), és a távcső látómezejében a virtuális célkereszt helyzetét úgy módosítja, hogy az nem oda mutat, ahová a lézerkereső, hanem ahová a lövedék a valóságban, a szél által módosított röppálya végén be fog csapódni. A OneShot a hivatalos specifikációi [3] szerint negyvenszeres optikai zoommal segíti a mesterlövészt, éjjellátó módja is van, 1500 méterről alkalmas a célpont ellenséges mivoltának azonosítására, és 600-ról ad olyan képet az arcáról, hogy felismerhető a személyazonossága (éjjellátó módban nagyjából ezeknek a távolságoknak a felét képes produkálni). Bár az első 15 prototípust már átadták tesztelésre a hadseregnek, még jó néhány területen szorul további fejlesztésre a rendszer. A célzóberendezés egyelőre 3,75 kg (akku nélkül), és egy feltöltéssel egy óra a készenléti ideje. A célzás, és a röppálya kiszámítása elég lassú, egy percet vesz igénybe - igaz, az első lövés előtt a mesterlövésznek általában van ideje a hosszas célozgatásra. Problémát jelent viszont, hogy a célzás folyamata alatt az ellenség standard éjjellátó szemüvegekkel is kiszúrhatja a lézernyalábokat. Egyetlen rendszer legyártásának ára jelenleg 85 ezer dollár körül van, de a tömeggyártással ezt 26 ezerre próbálják majd lenyomni. A fegyver kifejlesztésére eddig 7 millió dollárt költött a DARPA, és az eredeti tervekhez [4] (az 2000 méteres lőtávot tűzött ki 60 kilométeres szélben) képest többször csökkenteni kellett az elvárásokat.(index.hu) A mesterlövész a gyalogos katona fegyverei számára elérhető hasznos lőtávot akár többszörösen is túlteljesítő mesterlövész puskákkal dolgozik. Két alapvető csoport különböztethető meg, a katonai mesterlövész (sniper) és a rendészeti (sharpshooter), melyek közötti különbségekről később lesz szó. Tartalomjegyzék • 1 Raj-mesterlövész • 2 Mesterlövész • 3 Rendőrségi mesterlövész • 4 A mesterlövész felszerelése • 5 A lövés számítása • 6 Nehéz mesterlövész fegyverek • 7 Rekordok[1] • 8 Források Raj-mesterlövész Mint a neve is mutatja, a raj vagy ritkábban szakasz (kb 8-40 fő) "mesterlövésze". A Varsói Szerződés országaiban (így hazánkban is) őket nevezték mesterlövésznek, ezzel szemben az amerikai hadseregben a hidegháború végére eltűnt ez a beosztás. Napjaink konfliktusai azonban egyértelművé tették, hogy nem lehet lemondani az alkalmazásukról, ezért az amerikai hadseregben újra bevezették "designated marksman" néven. Két irányból is meghatározó, hogy rajon belül alkalmazzák őket. Egyrészt, mivel nagyon sok van belőlük, ezért túl magas elvárásokat nem lehet velük szemben támasztani. Emellett mindig kéznél vannak (vagyis egy raj- vagy szakaszparancsnok döntését követően néhány 10 másodperc alatt bevethetőek), szükség esetén egyszerű gyalogosként is harcolhatnak (ezért nagy tűzgyorsaságú fegyvert igényelnek, ami "kapáslövésre" is alkalmas), a rajjal együtt mozognak, nem igényelnek külön biztosító, megfigyelő, szállító katonákat, vagyis logisztikai szempontból ideálisak. Kiképzésük igen egyszerű, a rajban található katonák közül kiválasztják a legjobb lövőt, és egy rövid, néhány órás vagy néhány napos egyszerű tanfolyamot végeztetnek el vele. Fegyverzetük esetén egyaránt fontos az alacsony ár, a nagy tűzerő, megbízhatóság, egyszerű kezelhetőség, és a pontosság. A Magyar Honvédségben az SZVD puskát használják fix 4-szeres nagyítású, távolságbecslésre is alkalmas távcsővel, az amerikaiban tuningolt (távcsővel, bipoddal ellátott) M16-t használnak, elvben fix távcsővel, amit a katonák gyakran lecserélnek 1,5-4,5 vagy 1-4-szeres változtatható nagyításúra (kisebb nagyítással gyorsabban lehet célozni, ami a közeli kapáslövéseknél fontos). Jellemző hozzávetőleges lőtávolság SZVD-vel: fejlövés 150, mellalak 400 m-en belül, M16-tal fejlövés 200 m, mellalak 300 m-en belül. A nem-lineáris különbség elsődlegesen a lőszernek köszönhető, a Magyar Honvédségben gyengébb minőségű (nagy szórású) lőszert használnak (ezért közelre kevésbé pontosak), de ez egyben valódi puskalőszer, ami az energiáját nagy távolságon is megtartja, ezért 300 m felett is használható. Az amerikai hadseregben a raj-mesterlövészek speciális lőszert kapnak, aminek sokkal kisebb a szórása, mint amit a többi katona lőszere tud, azonban nem puska, csak karabélylőszer (kb 1/3 teljesítményű), ezért 300 m-en túl már nem használható. Az alacsony lőtávolság következménye, hogy a távolságbecslés és a szél csak kis mértékben számít, a további környezeti paraméterek pedig egyáltalán nem számítanak. Mesterlövész Amerikai mesterlövész pár Afganisztánban (2006. október 19.) A nyugati hadseregeknél hosszú ideje, és újabban nálunk is a fenti koncepciótól jelentősen eltérő mesterlövészeket is alkalmaznak. Kiemelkedően tehetséges lövészeket választanak ki, akik rendkívül alapos kiképzésen esnek át. Ennek természetes következménye, hogy sokkal kisebb számban állnak rendelkezésre, mint a raj-mesterlövészek (kb. zászlóaljanként 3 pár, szemben a 30 raj-mesterlövésszel), ha egy szakaszparancsnok használni szeretné őket, akkor meg kell őket igényelni, megszervezni a ki- és visszaszállításukat, vagyis jellemzően néhány nap, mire a szakaszparancsnok döntéséből bevetés lesz, ha egyáltalán engedélyezik azt. Kiképzésük rendkívül nehéz, csak a legjobbak jelentkezhetnek a tanfolyamra, de így is a résztvevők többsége nem végzi azt el. Az "egyszerű" lövészeten kívül fontos a röppályaszámítás, álcázás, felderítés tökéletes elsajátítása. Taktikájuk, hogy tökéletes álcázás mellett, akár napokig megfigyelik a célpontot (gyakran rádión jelentik megfigyeléseiket), minél hatékonyabban végeznek a célponttal (one shot one kill), majd nyom nélkül visszavonulnak. Az sem ritka, hogy kizárólag megfigyelésre használják őket, vagyis egyetlen lövés nélkül távoznak. Az álcázás színvonalát jól jellemzi az az apróság, hogy tilos ürüléket hátrahagyniuk. A mesterlövészek leggyakrabban 2 fős csapatban dolgoznak. A pár egyik tagja a lövész, a másik a megfigyelő, akinek a fő feladata a röppálya számítása és a bevetési zónában tartózkodó célpontok meghatározása. E mellett az ő feladata, hogy ha felfedezik őket, akkor a karabélyával szükség esetén fedezze a visszavonulást, mivel a lövész leggyakrabban csak egy pisztollyal van felszerelve a puska mellett. Használatosak emellett nagyobb 3-4 fős csapatok is, ezekben parancsnok-hírközlő, esetleg még előretolt légiirányító is szerepel a csoportban (ilyenkor ők is karabéllyal vagy akár géppuskával vannak felszerelve). Gyakori a védelmi szerepkör, egy bázis környékéről akadályozzák az oda való behatolást. A mesterlövész áldozatai legfőképpen olyan célpontok közül kerülnek ki, melyek kiiktatása számos egyéb következményt von maga után. Jellemzően nem gyalogos katonákra, hanem tisztekre, rádiósokra, orvosokra, nehezen pótolható személyekre "vadásznak". Háborús körülmények között a mesterlövészek komoly pszichikai hadviselésre is képesek azáltal, hogy az ellenséges csapatok egységei közül azt lövik le, akit mindenki szeret és tisztel, akire hallgatnak a többiek még ha nem is tiszt az illető. Érdekes tény, hogy a Vietnami háborúban egy M16-os karabélyból átlagosan 50 000 db lőszert lőttek ki egy célpont leterítése érdekében, míg mesterlövész puskából csak 1,3-et. Rendőrségi mesterlövész Rendészeti mesterlövészeket jellemzően túszhelyzetekben vetnek be. Magyarországon több kisebb rendőrségi alakulat is SZVD-vel van felszerelve és rendelkezik az átlagosnál jobban képzett lövésszel. A Terror Elhárító Szolgálat (TESZ) azonban, ahol a legnagyobb az esély e fegyverek bevetésére, mind felszerelésében, mind kiképzésében mesterlövészeket alkalmaz. Rendőrségi mesterlövész A legfontosabb különbség az elérendő cél. Katonák esetén a harcképtelenné tétel a fontos, amihez a civilizált katonák esetén egy bármilyen találat elegendő, mivel ezután kórházba kerül a meglőtt, vagyis nem fog harcolni. Nem is képes harcolni, hiszen például ha bal vállon lőnek egy tisztet, az a vérveszteségtől és a fájdalomtól képtelen arra, hogy ezután kilométereken át rohamozzon a katonái élén. Ezzel szemben egy terrorista harcképtelenné tétele alatt egészen mást értünk, itt az kevés, ha nem tud órákig kemény fizikai teljesítményt nyújtani, sőt, még az is kevés, ha 5 másodperc múlva a kezét sem tudja megmozdítani: egy AK47-essel 3 másodperc alatt akár 30 lövést is leadhat, amivel a környezetében lévő védtelen túszokban hatalmas kárt tehet. Ezért a rendőrségi mesterlövésznek azonnal (tizedmásodperccel a találat után) mozgásképtelenné kell tennie a célt. Ezért elfogadhatatlan egy szívlövés, ehelyett az agy mozgásszervi központját kell eltalálni. Mivel a fej jóval kisebb cél, 100-200m a maximális távolság, ahonnan még lövést leadnak, de nem ritka az 50m-nél is kisebb lőtáv. Természetesen a fejre leadott lövés, az ideálist gyakran meg sem közelítő körülmények miatt nem minden esetben lehetséges. Többek között ezért is jutnak fontos szerephez rendészeti felhasználásban az olyan kialakítású és felépítésű lövedékek, melyek nem ütik át az emberi testet, nem veszélyeztetve ezzel a célpont mögött, vagy környezetében állókat. Jellemzően rendészeti felhasználású lőszerek: • 5,56×45 mm NATO • 6,16×51mm • 6,5×55mm Mauser • 7,62×51mm NATO Ezeken kívül természetesen egyéb harcászati lőszerek is felhasználhatóak rendészeti alkalmazásban. A mesterlövész felszerelése] Ahhoz, hogy a mesterlövész feladatát minél eredményesebben elvégezze, elengedhetetlen egy a célnak megfelelő puska, céltávcső, lőszer és álcázás. Az álcázást természetes környezetben leghatékonyabban az álcagúnyával (ghillie suit) lehet megvalósítani. A ruha leggyakrabban a következőképpen készül: egy katonai terepruhára (BDU) egy hálót erősítenek, majd a hálóra vászon (zsákvászon) csíkokat. Ezeket a bevetési terület növényzetének színeire festik, gyakran növényzettel is kiegészítik. Álcázásnál fontos, hogy a kidomborodó részeket sötét színekkel fedjék és a homorú részeken használjanak világosabb színeket. A puska álcázása is szokványos, alapvető cél mind a lövész mind fegyvere és felszerelése álcázásánál, hogy a formai jellegzetességeket minél jobban megtörjék. Igen hasznos segítséget nyújtanak a fegyver feltámasztására szolgáló állványok (ú. bi-pod)(vagy ezek hiányában a hátizsák, fegyvertáska), számológép és egy napló (log book), mely tapasztalati alapon gyűjtött adatokat tartalmaz a használt lövedék röppályájára vonatkozóan, különböző távolságokon és természeti viszonyok között. Ez nagyban segíti és felgyorsítja a lövész munkáját a lövés számításában. Szép mesterlövészpuska A fegyverzet terén egyértelműen a pontosságon van a hangsúly. Az elavultnak tűnő forgó-toló záras fegyverek a legpontosabbak, ezért ilyet használnak. Az amerikai hadseregben M-24-et, a Magyar Honvédségnél a hazai Szép-puskát kezdik alkalmazni. Mindkettő valódi puska kaliber (7,62x51, NATO szabványú), és jó minőségű lőszert használnak hozzájuk. A távcső is kiváló minőségű, nagy nagyítású, hogy minden apró részlet jól látszódjon. Jellemző lőtávolság: fejlövés 300 m-en belül, mellalak 850 m-en belül. Ez utóbbi távolságon már nagyon komoly feladat a röppálya számítása. Néhány adat 1000 m-es lövészettel kapcsolatban: 4 km/órás (épp hogy érzékelhető) szél 90 cm-el tolja odébb a találatot, 5 °C-kal melegebb levegő 20 cm-t emel a találaton, 1%-os hiba a távolságmérésben (1000 m 990 helyett) 38 cm-t ejt a találaton. A szélmérésnél külön probléma, hogy nem csak a lövés helyén, hanem az egész útvonal során ismerni kellene a szélviszonyokat, mivel az közben igen jelentősen megváltozhat. A lövés számítása Egy megfelelően kivitelezett találathoz elengedhetetlen a célpont lövésztől való távolságának kiszámítása. Számos GPS alapon vagy lézeres elven működő távolságmérő berendezés létezik ilyen célra, de ha ilyen nem áll rendelkezésre nagy segítséget nyújthat a céltávcső MIL DOT beosztása is: (célpont magassága yardban x 1000)/MIL mérettel = a távolság yardban (célpont magassága collban x 27.778)/MIL mérettel = a távolság yardban (célpont magassága collban x 25.4)/MIL mérettel = a távolság méterben Azondban a célpont magasságára csak következtetni lehet, és távcsövenként változhat a nagyítás és a mil beosztás is. Nehéz mesterlövész fegyverek Anyagi célpontok ellen gyakran használatosak a mesterlövészek körében az úgynevezett nehéz mesterlövész puskák. Ezek alkalmazása emberi célpont ellen elenyésző mivel szállításuk és álcázásuk nagy méretük és súlyuk miatt nehéz. Emiatt inkább antimateriális, mint mesterlövész fegyverként kategorizálhatóak. A legelterjedtebb kaliber a 12.7x99mm (.50 BMG). Ennek van páncéltörő változata is, azonban nem létezik olyan versenyszintű lőszer, mely nagy hatásfokkal alkalmassá tenné ezeket a fegyvereket az elvileg akár 2000m-es távolságok leküzdésére is. Ez a másik oka, hogy inkább nagyobb kiterjedésű célpontok ellen használatosak. Egy PSZH, radar, vagy vadászrepülőgép használhatatlanná tétele nem probléma egy ilyen lőszer számára még 1,5 km-ről sem, azonban embernagyságú, esetleg mozgó célpont eltalálása ilyen távolságról már legalább annyira szerencsejáték, mint tudomány. A legelterjedtebb ilyen felhasználású fegyver az amerikai Barett M82 melynek számos egylövetű és félautomata változata létezik. Sajnos nemzetközi szinten kevésbé elterjedt és megbecsült a magyar Gepárd M1, melynek szintén igen sok változata van. Rekordok[1] [szerkesztés] • A legeredményesebb mesterlövész a finn Simo Hayha 542 találattal. • Irakban Timothy L. Kellner 57 találatot ért el. • Afganisztánban a kanadai Rob Furlong 2431 méterről ért el találatot. • A második világháború idején az orosz Ljudmila Mihajlovna Pavlicsenko 309 megerősített találattal a legeredményesebb női mesterlövésznek számít. Források [szerkesztés] A Wikimédia Commons tartalmaz Mesterlövész témájú médiaállományokat. 1. ↑ Mesterlövész-rekordok: http://www.snipercentral.com/snipers.html A „konfliktuskezelések” során egyre nagyobb szerep jut, és ezzel együtt egyre nagyobb érdeklődésre tartanak számot a lőfegyverek. Összeállításunkban, az utóbbi időben kifejlesztett nagy űrméretű (nehéz-) mesterlövész puskákat igyekszünk bemutatni, amelyeknek szélesebb körben kerülnek alkalmazásra. Népszerűségét leginkább hatékonyságának köszönheti ez a fegyvertípus. Nagy hatótávolságból pontosan, és ami nem elhanyagolható költséghatékonyan semmisítik meg a célpontokat. Nincs szükség tehát a drága irányítható lövedékek és rakéták alkalmazására. Napjainkban több mint 20 különböző típusú nagy űrméretű mesterlövész puskát gyártanak a 12,7 mm kaliberűtől egészen a 20 mm-ig. A vezető szerep ebben az esetben is az Egyesült Államoké, majd Oroszország, Nagy-Britannia, Ausztria, Franciaország, Horvátország, Kína, Magyarország, Csehország és Svájc következik a sorban. A nagy űrméretű mesterlövész fegyverek fejlesztésének fő irányvonala a teljesítmény növelése, a fegyverek súlyának, a visszarúgás erősségének csökkentése. Ezeket a tulajdonságokat úgy tűnik leginkább a fegyverek hossza határozza meg. A nehéz mesterlövész puskák hatótávolsága 1500 – 2000 méter között van, míg egy átlagos mesterlövész fegyver (5,8 és/vagy 7,62 mm) esetében ez a távolság mindössze 600 méter. Ugyanakkor a nehéz mesterlövész fegyverek szórásképe sokkal alacsonyabb mint az átlagos űrméretű, hasonló fegyvereké. Következő összeállításunkban – a teljesség igénye nélkül – néhány elterjedt nehéz mesterlövész puskát mutatunk be Önöknek, röviden. Egyesült Államok A nehéz mesterlövész puskák fejlesztése az Amerikai Egyesült Államokban a 80-as évek első felében kezdődött, a SASR (Special Аррliсаtiоns Scoped Rifle) program keretében. A program indításához nagy lökést adtak az amerikai és francia csapatok Bejrútban szerzett harci tapasztalatai. Az említett országok egységei béketeremtő missziót láttak el Libanonban az 1975-1990 között zajló polgárháború alatt. Az első nehéz mesterlövész puska a Model 500 Research Armament volt, amely azonban nem terjedt el széles körben. A McMillan & Co. fejlesztett ki egy sorozatot M87, M88 és M93 típusjelöléssel. A típusok súlyukat, csöveik hosszát, a tár elhelyezkedését és kapacitását tekintve különböztek egymástól. Az M87 és M88 típusú puskákat az ellenséges mesterlövész csoportok ellen alkalmazták a jugoszláv válság idején, míg az M93 típust a francia békefenntartó egységek alkalmazták Boszniában. M82A1 Mindezek mellett (vagy éppen mindezek ellenére) a legszélesebb körben az amerikai M82 típusú mesterlövész puska terjedt el, amit a Barret Firearms tulajdonosa és fő tervezője fejlesztett ki 1982-ben. A fegyver modernizált változata, az M82A1, 1989-ben jelent meg a hadszíntereken. Az új fegyver súlya 12,9 kilogramm, teljes hossza 1447 mm, amelyből a cső hossza 737 mm, a tár kapacitása 10 töltény. A „Sivatagi vihar” hadművelet során a fegyver nagyfokú hatásfokról tett tanúbizonyságot. Az M82A1 típust leginkább az Amerikai Haditengerészet speciális egysége, a SEALS alkalmazta. 1992-ben az amerikai tengerészgyalogság, valamint az Egyesült Államok speciális egysége 3000 darab M82 és M82A1 típusú mesterlövész puskát rendelt. Oroszország A 90-es évek elején fejlesztették ki Oroszországban a 12,7 mm kaliberű, V-94 típusú nehéz mesterlövész puskát. A kényelmesebb szállítás érdekében levehető csővel készült, ami a harci állapothoz képest – 1690 mm – „hordhelyzetben” mindössze 1100 mm. A öt lőszer befogadására alkalmas tárnak, valamint az automata újratöltési rendszernek köszönhetően viszonylag nagy tűzgyorsaság érhető el a fegyverrel. Az SVN-98 típusú mesterlövész puskát a V.A. Degtyarev nevét viselő üzem fejlesztette ki. Az SVN-98 ismétlőfegyver egy masszív, szabadon mozgó (úszó) csővel rendelkezik, amelyet ún. hideg kovácsolással készítenek. „Vihlop” Az orosz fegyvergyártók büszkesége a „Vihlop” (ami magyarul annyit jelent: kipufogócső), amelyet az orosz speciális műveleti központ megrendelésére fejlesztettek ki. A fegyver súlya mindössze 7 kilogramm (szemben a nyugati gyártmányú fegyverek 9-13 kg-os súlyával). A fegyver hangtompítóval van felszerelve, ami lehetővé teszi az ellenséges célpont megsemmisítését több száz méteres távolságból anélkül, hogy a mesterlövész felfedné kilétét. A „Vihlop” első számú célpontjai az ellenség nehéz páncélvédelemmel felszerelt katonái valamint a gépjármű-technikai eszközök. Franciaország Az eredeti kinézetű Hecate-II típusú francia, 12,7 mm-es, ismétlő nehéz mesterlövész puska a PGM Precision cég terméke. Ez az Ultima Ratio puskacsalád legnagyobb fegyvere, amelyhez 12.7 x 99 mm töltényt használnak. • Hecate-II • Tervező: Gilles Payen • Gyártó: PGM Precision • Súlya: 13,8 kg • Teljes hossza: 1380 mm • Cső hossza: 700 mm • Töltény: .50 BMG (12.7 x 99 mm) • Kaliber: 12.7 mm • Torkolati sebesség: 825 m/s • Hatásos lőtávolság: 1800 méter • Maximális lőtávolság: több mint 2000 méter Dél-Afrikai Köztársaság Az utóbbi időszakban a 20 mm-es nehéz mesterlövész puskák egyre erősebb pozíciót vívnak ki a fegyverek világpiacán. A Dél-Afrikai Köztársaságban kifejlesztett NTW-20 típusú puskához olyan 20 x 83,5 MG151 típusú lőszert használnak, amilyet több mint 50 évvel ezelőtt a Luftwaffe alkalmazott repülőgépei fegyverzetéhez. A tervezők állítása szerint a puska hatásos lőtávolsága 1500 méter. Az NTW-20 hosszú csövű változata az ex-szovjet 14,7 mm-es lövedékkel több mint két kilométeres távolságból képes a célt megsemmisíteni. Horvátország A RT-20 típusú mesterlövész puskát az 1990-es évek közepén fejlesztették ki Horvátországban. A RT-20 név jelentése: 20 mm-es „Rucni Top” – „Kézi fegyver”. RT-20 „Rucni Top” Ezt a fegyvert az egyik legerőteljesebb fegyverként tartják számon, és előszeretettel hasonlítják össze a dél-afrikai NTW-20, valamint a finn Helenius APH-20 típusokkal. A RT-20-at sikeresen alkalmazták az 1990-es évek második felében, a jugoszláviai háború alatt. • Kaliber: 20x110mm Hispano • Csőhossz: 920 mm • Súly: 19.2 • Teljes hossz: 1330 mm • Maximum hatásos lőtávolság: 1800 méter A magyar Gepárd A Gepárd M1 egy 12,7 mm-es nehéz mesterlövészpuska. Rendeltetése a gyengén páncélozott célok megsemmisítése 2000 méteren belül. A fegyvert a Magyar Honvédségben korábban alkalmazott Dragunov távcsöves puskák leváltására tervezték meg. A Gepárd pontosságát mi sem bizonyítja jobban, mint az az eredmény miszerint tíz lövésből kilencszer át lehet vele lyukasztani egy 900 méterre felállított hüvelyt. A Gepárd fegyvercsalád a II. világháború óta a magyar hadiipar első nagyszabású és - ma már kijelenthetjük - sikeres vállalkozása volt a lőfegyverfejlesztés területén. Az SZVD vagy Dragunov-mesterlövészpuska (Sznajperszkaja vintofka Dragunova, rövidítve SZVD), egy gázelvételes forgózáras reteszelésű fegyver, amit Jevgenyij Dragunov tervezett 1958és 1963 között. A Dragonov volt a világ első, kifejezetten erre célra épített fegyverre. A fegyver félautomata, csak egyes lövésre képes. A fegyver SZVD-63 típusnéven is ismert, ahol a szám a rendszeresítés évére utal. A Dragonov nem egy klasszikus mesterlövész puska, ezért gyakran katonai távcsöves puskának nevezik. A fegyverrel szembeni alapvető követelmény a mesterlövész puskákra jellemző "egy lövés – egy találat" elv helyett a harci körülmények között egymás után gyorsan leadható pontos célzott lövések lehetősége volt. Az SZVD-t 1963-ban rendszeresítették a szovjet hadseregben, majd megjelent a Varsói Szerződés többi tagállamának fegyverzetében is, ahol a gépesített lövész alegységek szakasz szintű támogató fegyvere volt. A Barrett M82A1 egy félautomata romboló mesterlövész puska. A fegyver 50-es kaliberű lőszert használ. A fegyvert elsősorban arra terveztek, hogy a fedezék mögött vagy páncélozott harci járműben lévő ellenséget megsemmisítse. A fegyver felépítése és torkolati sebessége, lehetővé teszi a lövésznek akár 2,4 km-es távolságból is leadhat pontos lövést. Ennél a fegyvernél teljes mértékben érvényesül „az egy lövés egy halál” elv. Az Irakból hazatérő katonák csak dicsérni tudták a fegyvert A fegyvertervezők elsősorban a mesterlövészpuskák, valamint a géppisztolyok megújításán dolgoznak. Az új lőfegyverek a hozzájuk csatlakozó új kiképzési metodikával növelni fogják a harcoló katonák hatékonyságát. Mesterlövészpuskák Az Egyesült Államok hadserege 2009 májusában írta ki az M-24 típusú mesterlövészpuska módosított változatának elkészítésére felhívó tendert. A típus széles körben elterjedt az USA hadseregében. A pályázatra négy cég jelentkezett, akiknek 2010. március 11-ig kellett leadniuk az általuk elkészített, modernizált M-24 puskákat. A módosított fegyverek tesztjei március végén kezdődhetnek meg, és a tervek szerint ez év nyarán kihirdetik a tender nyertesét, és várhatóan az első, új verziójú puskákat még 2010 őszén átveheti a hadsereg. Az M-24 mesterlövészpuska az 1980-as évektől számít az egyik alapfegyvernek az amerikai hadseregben, és ez idáig szinte semmilyen jelentős változtatást nem hajtottak végre rajta. A mesterlövészpuska az 1960-as években megalkotott Remington 700 típus módosított változata. Az M-24 mesterlövész puska egy 7.62 mm-es, forgó-tolózáras ismétlő fegyver, amelynek belső tárja 5 darab, 7,62x51 mm-es lőszer befogadására képes. A szabadlengésű cső növeli a fegyver pontosságát. A mesterlövészpuskát M3A 10X nagyítású céltávcsővel használják, amellyel az M24 körülbelül 800 m-ig pontos. Mindazonáltal hadműveleti területeken – Irakban és Afganisztánban – már feljegyeztek olyan eseteket, amikor több mint ezer méteres távolságból is hatékony volt a fegyver. A hadsereg követelményei szerint a módosított mesterlövészpuska hatásos lőtávolsága nem lehet kevesebb, mint ezer méter. Mindezen túl a fegyvert el kell, hogy lássák egy öt, illetve tíz lőszer befogadására képes külső tárral, valamint egy 3x – 25x állítható irányzékkal. A modernizált M-24-es esetében 7,62x67 mm-es lőszereket fognak alkalmazni. Ilyen kaliberű lőszert jelenleg is tudnak használni, ugyanakkor az új fegyver esetében már csak ezt a kalibert alkalmazzák. A mesterlövészeknek valószínűleg nem kell újratanulni a fegyver használatát. Számukra rövid tanfolyamokon ismertetik az új az optikai távcsővel való célzás módszereit, valamint a fegyver megváltozott szolgáltatásait. Egyéni kézifegyver Az M-24 módosítására kiírt tender mellett az USA hadserege 2009 közepén pályázatot hirdetett egy új gépkarabély kifejlesztésére, a ma rendszeresített Colt M4 típus felváltására. A cél érdekében a hadseregnek meg kellett váltania az M4 típussal kapcsolatos jogokat a Colt cégtől annak érdekében, hogy a tenderen több cég indulhasson. Az M4 gépkarabélyt az Egyesült Államok 1997 óta alkalmazza. Ez idő alatt több mit 90 ezer darabot gyártottak a lőfegyverből. Az M4 gépkarabély automata vagy félautomata fegyver, amelyhez 5,56x45 mm-es NATO lőszert használnak. Sorozatlövés üzemmódban a fegyver 3 lövést ad le egymás után annak érdekében, hogy a lövészt ismét célzásra, ezáltal pontosabb lövésekre kényszerítse. Az M4 elméleti tűzgyorsasága 700/95 lövés/perc, lőtávolsága 500 m. A fegyver tárkapacitása 30 lőszer. A fegyver többféle kiegészítővel is felszerelhető (optikai irányzék, infratávcső, lézerirányzék, taktikai lámpa, hangtompító). Kiképzés 2010 májusától az USA hadserege a tervek szerint áttér egy új lőkiképzési program végrehajtására. Az új kiképzési program az ARM 6 elnevezést kapta, és az amerikai hadsereg Fort Benningben található bázisán került kidolgozásra. A program keretén belül minden egyenruhát viselőnek végre kellene hajtania a komplex kiképzést, amelynek egyik fő eleme az 50 – 300 m-es távolságban felbukkanó célok megsemmisítése. A feladat végrehajtásához 30 lőszert kapnak a katonák, és a célokat nem egy helyről, hanem folyamatos helyváltoztatás mellett (fedezéktől fedezékig mozogva) kell leküzdeniük. A lőfeladat végrehajtása során a vizsgázók fegyvereinek tárjában az oktatók egyes lőszereket kicserélnek, amelyekkel a gépkarabély meghibásodását szimulálják. Ennek a gyakorlatnak fő célja, hogy harchelyzetben a katonák a lehető legrövidebb idő alatt működőképes állapotba tudják hozni fegyverüket. A lőgyakorlat sikeres teljesítéséhez a vizsgázóknak a 26 felbukkanó célból minimum 16-ot le kell küzdeniük. Az ARM 6 programtól egyértelműen azt várja a katonai vezetés, hogy az amerikai katonák harctéri körülmények közötti hatékonysága jelentősen javul. Összeállította Kerekes Tamás
[VÁLASZ]
CruciFix	#68	2010.08.25  08:54
Az 1908. esztendőben születtem a harkovi kormányzóság déli részén, apám, Dmitrij Ivanovics Sznyegirjov birtokán. Atyám addigra a legnagyobb orosz cukorgyárossá emelkedett, s két birtoka is volt – az egyik Vaszkelovóban, Szentpétervár mellett, ahol megláttam a napvilágot, a másik Baszanciban, Ukrajnában, ahol gyermekkoromat töltöttem. Családunknak ezen kívül volt egy kisebb, de otthonos, fából ácsolt háza Moszkvában, az Osztozsenkán, valamint egy hatalmas lakása Szentpéterváron, a Millionnaján. Baszanciban apám saját maga alakította ki uradalmát a „cukoripar hőskorában”, mikor is vásárolt kétezer hektárnyi termékeny ukrán földet, répatermesztés céljából. Ő volt az első orosz cukorgyáros, aki saját répaültetvények létrehozása mellett döntött ahelyett, hogy a termést a régi módszer szerint a parasztoktól vásárolta volna fel. Nagyapámmal ugyanott felépítettek egy cukorgyárat is. A birtokra nem lett volna feltétlenül szükségük, mivel a család már a fővárosban lakott. Ám aggodalmas természetű nagyapám ragaszkodott hozzá, egyre azt hajtogatta, hogy „ilyen zűrzavaros időkben jobb, ha a gazda minél közelebb van a répához is, a gyárhoz is”. Baszancitól apám idegenkedett. – Porfészek ukrán legyekkel – mondogatta. – De azok a legyek a te cukrodra szállnak! – nevetett édesanya. Légyből arrafelé tényleg több volt a soknál. Nyáron állandósult a hőség. Viszont a tél csodás volt, havas és puha. Vaszkelovóban apám csak később vásárolt birtokot, amelyekor már igazán gazdag ember lett. Ódon, rideg ház állt rajta, oszlopsorral, két szárnyépülettel. Úgy rendeltetett, hogy éppen itt lássam meg a napvilágot. Idő előtt érkeztem, a vártnál két héttel korábban kéredzkedtem a világra. Anyácskám elmondása szerint ennek oka a rendkívüli időjárás lehetett, amely aznap, június 30-án uralkodott. Az égen egyetlen felhő sem mutatkozott, rezzenéstelenül állt a levegő, ám ennek ellenére egyszercsak távoli mennydörgés hallatszott. Az égzengés szokatlannak tetszett: anyám nemcsak hallotta, hanem érezte is a magzatjával, azaz velem. – A mennydörgés mintha lökést adott volna neked – mesélte. – Könnyen születtél meg, és akkora súllyal, mintha teljesen kihordtalak volna. A rákövetkező éjjel, július 1-jére virradóra az ég északi része szokatlanul világosnak tűnt, ezért az éjszakára mint olyanra egyáltalán nem is került sor: az esti fényeket azonnal a hajnaliak követték. Ez nagyon furcsa volt – a fehér éjszakák június végére megfakulnak. Anyácskám így tréfálkozott: – Az ég a te tiszteletedre borult fényárba. Megszülni a kemény és mindig hűvös díványon szült meg engem, apám irodájában: a fájdalmak akkor érték, amelyekor „ostoba locsogásba merült a régi ágyásokról meg az új kertészről”. A dívánnyal szemközt a fal teljes hosszában tölgyfapolc húzódott, rajta cukorsüvegek. Mindegyiket saját betakarítású cukorból öntötték, mindegyik egy-egy pudot nyomott. Mindegyiken ott állott évjáratának lenyomata. A legtöményebb cukorfinomítványból készült, valószínű, a tömzsi, fehér kúpok látványa volt az első, amit ezen a világon megpillantottam. Mindenesetre biztos, hogy gyermeki emlékezetembe éppúgy bevésődtek, mint anyám és apám képmása. Engem Alekszandr névre kereszteltek, Alekszandr Nyevszkij orosz szent és hadvezér tiszteletére, egyben dédapám, Alekszandr Szavvics emlékére, aki a Sznyegirjov kereskedődinasztiát megalapította. Mindenki másképpen szólított: apám Alekszandrnak, anyám Surának, a nénikéim Szásenykának, a nővéreim Surjonoknak, Vaszilij bátyám Alexnek, Ványa bátyám Szányának, Madame Panaget, a nevelőnő Sachának, Frol erdőkerülő Lakszander Dmitricsnek, Gavrila lovász pedig „ifiúr”-nak. A családban hét gyermek nevelkedett: négy fiú és három leány – egyikük, Nasztya, púpos volt. Született még egy kisfiú, de ő agyvelőgyulladásban ötéves korában meghalt. Kései gyermek voltam, legidősebb fivérem, Vaszilij, tizenhét évvel volt idősebb nálam. Apám magas, kopaszodó és komor ember volt, hosszú, erős kezekkel. Jellemében összefonódtak az energikus férfi, a körültekintés, a józan elgondolások, a durvaság és a hatalomvágy vonásai. Néha egy gépre emlékeztetett, amelyik rendszeres időközönként elromlik megjavítja magát, s újból kifogástalanul működik. Istenítette a haladást, és négy gyárának vezetőit Angliába küldte tanulmányútra. Ő maga azonban nem szívesen mozdult ki külföldre, azt ismételgette, hogy „azoknál ott mintha folyton tojásokon kellene lépkedni”. A nyelvérzék tökéletesen hiányzott belőle, franciául is csupán három tucat bemagolt mondatot tudott. Anyám mesélte, hogy külföldön apám elveszettnek érezte magát. Apám szaratovi gabonakereskedők leszármazottja volt, akik fokozatosan gyárosok lettek. A Sznyegirjovok tágabb családja négy cukorgyárat, egy édességgyárat és egy gőzhajózási vállalatot mondhatott a magáénak. Ifjúkorában apám a szaratovi egyetem műszaki karán tanult, ám a harmadik évfolyamtól ismeretlen okoknál fogva kimaradt. Akkor menten beállt a családi fogatot húzni. Kéthavonta egy alkalommal komor iszákosságba zuhant (szerencsére ez három napnál sohasem tartott tovább), gyakorta törte-zúzta a bútorokat, a legalpáribb szavakkal illette anyámat, de egyszer sem emelt kezet rá. Kijózanodva bocsánatot kért tőle, elment előbb a fürdőbe, majd a templomba vezekelni. Ám nem volt különösebben vallásos. A gyerekekkel egyáltalán nem foglalkozott. Rólunk anyácskánk, a dadusok, a nevelőnők, no meg a két birtokon hemzsegő számtalan rokon gondoskodott. Anyám maga volt az áldozatos orosz asszony mintaképe, aki gyermekei és a család boldogulása végett megfeledkezett saját magáról. Tündöklő szépséggel áldotta meg az ég (felerészt oszét, felerészt tyereki kozák vér folyt ereiben), valamint érző szívvel és nagy lélekkel; önzetlen rajongását előbb apámnak adta, midőn fülig szerelmes lett belé a Nyizsnyij Novgorod-i vásáron, majd pedig ránk, a gyerekeknek. Ráadásul anyám az esztelenségig vendégszerető lény volt: alkalmilag hozzánk benéző vendéget el nem engedete a háztól. Habár a család legifjabb tagjaként cseperedtem fel, korántsem én voltam a kedvenc: apám az eszes és engedelmes Ilját kényeztette, akit örökösének szánt, anyám a szép és gyengéd Vanyusát imádta, aki egyforma lelkesedést mutatott a királyokról szóló könyvek és a meggyeslepények iránt. Az izmos és mókás kedvű Vaszilij apám szemében léhűtőnek számított, akinek a „fejében az ördögök borsot őrölnek”, én pedig közönséges gézengúznak. Három nővérem jelleme szinte nem tért el egymástól: energikus, életörömmel, egyben mértékletes önzéssel és érzékenységgel megáldott teremtésekként könnyekben éppoly könnyen törtek ki, mint kacagásban, s mindkettőt hosszasan folytatták. Mindhárman nagy elszántsággal muzsikáltak és ebben a púpos Nasztyenka érte el a legnagyobb sikereket, ő a legkomolyabban készült rá, hogy zongorista legyen. Nővéreim között különbség csak az apánkhoz fűződő viszonyukban mutatkozott. A legidősebb, Arisa istenítette őt, a középső, Vaszilisza félt tőle, Nasztya gyűlölte. A család négy különböző helyen lakott: Vaszilij Moszkvában, ahol kínkeservesen és véget nem érően ügyvédnek tanult, Vaszilisza és Arisa Péterváron, Ványa és Ilja Vaszkelovóban, én és Nasztya pedig Baszanciban. Kilencéves koromig a birtokon éltem, ott részesültem nevelésben is. A francia nevelőnő mellett, ki idegen nyelvekre és zenére tanított, volt egy házitanítóm, Gyigyenko – egy jellegtelen külsejű, vidékies modorú fiatalember, aki halk, behízelgő hangon okított engem mindarra, amit csak ő maga is tudott. Mindennél jobban kedvelte, ha nagy hódítókról és az égitestekről mesélhetett. Amelyekor Hannibál hadjáratairól és a napfogyatkozásról beszélt, egészen átszellemült, tompa tekintete fényessé változott. Mire gimnáziumba mentem, már tudtam, mi a különbség Attila és Nagy Sándor, illetve a Jupiter és a Szaturnusz között. Rosszabbul állt az orosz nyelv és a számtan dolga. Gimnázium előtt a gyermekkorom egészen boldogan telt el. Ukrajna langyos, jótékony természeti környezete bölcsőként ringatott: madarásztam és horgásztam a gazdatiszt fiaival, angol csónakon hajókáztunk a Dnyeperen, füveket gyűjtöttem a francia nevelőnővel, bolondoztam és muzsikáltam Nasztyával, a répaföldeket és a kaszálókat jártam az erdőkerülővel, templomba jártam anyácskámmal és a nagynénéimmel, lovagolni tanultam a lovásznál, esténként pedig távcsövön át figyeltem a fényes csillagokat Gyigyenkóval. Augusztusban az egész család egybegyűlt Vaszkelovóban. A délies ukrán természet átadta helyét az orosz északnak, s oszlopsoros fehér házunkat gesztenyék és jegenyék helyett zord, komor fenyők vették körül, melyeknek százados törzsei között ott fénylett egy tó tükre. Hosszú kőlépcső vezetett partjától egészen a házig. Szívesen üldögéltem a mohával benőtt legalsó lépcsőfokon, lábamat a víz fölött lóbáltam, kavicsokat dobáltam a tóba, s elnéztem, miként születnek belőlük karikák a vizen, hogyan tágulnak nagyon gyorsan, és mint siklanak a víztükrön a köves partok felé. A tó mindig hideg volt, és háborítatlan. Népes családunk viszont zajos és sokszólamú, akár egy madárraj tavasszal. Egyedül komor, szűkszavú apám tűnt ki a rajból, mint egy vészjósló varjú. Jól éreztem magam a rokonság körében, amely, akár a karikák a vizen, minden egyes nap elteltével egyre tágabb lett, mindkét birtokot szaporítva újkeletű rokonsággal, s eme rokonok rokonaival. Apám gazdagsága, anyám vendégszeretete és áldott jó szíve, az otthonias légkör és a bőség úgy vonzotta a népeket, akár a méz. Kegyelemkenyérre befogadott férfiak és társalkodónőknek nevezett asszonyok, vándor szerzetesek és iszákos színészek, kereskedők özvegyei és vagyonukat elkártyázott kapitányok zsongtak a vendégszobákban és az épület oldalszárnyaiban. Hétköznap ebédre vagy húsz főre terítettek. Ünnepnapokon, névnapokon az északi birtok ebédlőjében három asztalt toltak össze, Baszanciban pedig az asztalokat kivitték a kertbe, az almafák alá. Apám ezt nem ellenezte. Valószínűleg kedvelte az efféle életvitelt. Ám különösebb lelkesedést nemigen véltem felfedezni arcán a nagy családi lakomák alkalmával. Hahotázni és sírni csak erősen ittas állapotban szokott. És sohasem hallottam apámtól azt a szót, hogy „boldogság”. Vajon boldog volt-e? Nem tudom. Anyácskám ezzel szemben feltétlenül boldog volt. Emberszeretetének és alkotókedvének fénye belengte a házat, ott vibrált fölöttünk. Igaz, gyakorta mondogatta, hogy „az a boldogság, ha az ember ki sem látszik a gondokból, s nincs ideje gondolkodni”. Ebben az emberi kaptárban egészségben, boldogságban fejlődtem. Akárcsak anyácskám, különösebben én sem gondolkodtam, amelyekor valamelyik júliusi napon déltájban leugrottam az erdőkerülő poros kétkerekű kocsijáról, s a „Barcarola” hangjaira átszáguldottam a hűvös szobák hosszú során, kezemben a távoli réteken gyűjtött, fűszálakkal összekötött szamócacsokorral, hogy átnyújtsam a muzsikáló Nasztyenkának, közben a púpjára egy csigát vagy egy bogarat téve, ami sikolyt, bögrében maradt tejjel történő lelocsolásomat, az „Évszakok” folyóiratszámaival való ütlegelésemet vonta maga után, majd ezt követően kibékülést, s a naptól átforrósodott ablakpárkányon a bogyók közös eszegetését. Csak egy furcsaság töltött el engem riadalommal, ám egyben vonzott is. Gyakran látogatott meg egy álom: hatalmas hegy lábánál láttam magam, az a hegy oly végtelenül magas volt, hogy belezsibbadt a lábam. A hegy borzasztó nagy volt. Olyan nagy, hogy ázni kezdtem, kenyérként morzsálódtam. A csúcsa beleveszett a kék égbe. A csúcsa nagyon magasba nyúlt. Olyan magasba, hogy egész testem meghajlott és szétomlott, akár a zsömle a tejben. És semmihez sem tudtam kezdeni azzal a heggyel. Ott tornyosult. És várta, mikor nézek a csúcsára. Ez volt minden, amit tőlem akart. Én pedig sehogyan sem tudtam felvetni a fejem. Hogyan is tehettem volna, ha egyszer meghajlottam és szétmállottam. De a hegy nagyon akarta, hogy ránézzek. Felfogtam, ha nem nézek rá, akkor teljesen szétmállok. És mindörökre ázott kenyérpéppé változom. Kezemmel megfogtam a fejemet, és elkezdtem felemelni. És néztem, néztem, néztem a hegyet. De csak nem láttam, nem láttam, nem láttam a csúcsát. Azért, mert nagyon magasan volt, magasan, magasan. És rémesen távolodott, futott előlem. Összeszorított fogakkal zokogtam, fuldokoltam. És folyton csak emeltem, emeltem, emeltem azt a nehéz fejemet. Egyszercsak a hátam eltörött, ázott darabokra hullottam, és alázuhantam. És láttam a csúcsot. FÉNYT árasztott. Olyat, hogy elvesztem benne. És ez olyan borzasztó jó volt, hogy felébredtem. Másnap az álom minden részletére emlékeztem, és reggeli közben elmeséltem a hozzátartozóimnak. Csakhogy ez rájuk nem gyakorolt kellően nagy hatást. Apám a rá jellemző, kissé nyers közvetlenséggel megjegyezte, hogy „kevesebbet kellene képzelődni, több oxigént szívni”. Anyám viszont egyszerűen keresztet vetett rám éjszakára meghintett szenteltvízzel, és a párnám alá gyógyító Szent Panteleimon képét tette. Nővéreim semmi meglepőt nem találtak az álmomban. A bátyáim meg sem hallottak. A titokzatos hegy napközben néha hol itt, hol ott felbukkant, egyedül az én számomra – a tornác melletti hóbuckában, a nővérem tányérján levő, ék alakú tortaszeletben, a borókabokorban, amit a kertész piramis alakúra vágott, Nasztyenka metronómjában, egy kristálycukorkupacban apám gyárában, a párnám sarkában. Ám az igazi hegyek iránt ezzel együtt közömbös maradtam. A szép atlasz, amit Gyigyenko mutatott, és amelyik azt a címet viselte: „Les plus grands fleuves et montagnes du Monde”, nem vezetett rá semmiféle felismerésre – az én hegyem nem fordult elő a Csomolungma, a Jungfrau vagy az Ararát társaságában. Ezek mind közönséges hegyek voltak. Én viszont a Hegyet láttam az álmomban. Édeni gyermekkoromon apránként repedések keletkeztek. Azokon át is beszivárgott az orosz élet. Előbb a „háború”szó alakjában. Hatéves voltam, amelyekor ukrajnai birtokunk teraszán meghallottam. Az ebéddel soká vártunk apámra, aki egyre késett a gyárból, s anyácskánk parancsára már-már nekiláttunk a falatozásnak, amelyekor egyszeriben hintókerekek zörgése hallatszott, majd megjelent ő maga is, a szokásosnál kimértebb mozgással. Komoly volt, vészjóslóan ünnepélyes nankingszövet öltönyében, fehér kalapban, kezében újsággal. Az újságot az asztalra dobta: – Háború! Elővette zsebkendőjét megtörölte vele hosszú, erős nyakát: – Előbb az osztrák söpredék, azután a svábok. Fel akarják falni Szerbiát. Az asztalnál ülő férfiak felpattantak helyükről, körülvették apámat, nagy lármát csaptak. Nasztya és Arisa tanácstalanul nézett anyánkra. Ő ijedtnek látszott. Én pedig, miközben egy kiadós falat tojásos lepényt majszoltam, az újságra meredtem. Ott hevert mellettem, a málnaszörpös kancsó és a főtt sertéshúsos tál között. A nagy, fekete betűkkel szedett HÁBORÚ szót kétrét hajtották. Alatta látszott egy kisebb szó: SZERBIA meg még egy: zsarolás. Erről eszembe jutott a sarló, amivel az asszonyok az uradalom földjein a búzát és a hajdinát aratták. A svábokról a bogarak jutottak eszembe. Elképzeltem, hogy a svábbogarak tömegesen rávetik magukat a SARLÓ vasára, és az aratók legnagyobb rémületére felfalják. Összerezzentem, és az újságra köptem a félig megrágott falatot. Senki sem törődött velem. A férfiak visszafogottabb hangon locsogtak apám körül, aki szokása szerint túlságosan is egyenes derékkal állt, előreszegezte vaskos állkapcsát, és valamit fejtegetett az osztrák–magyar ultimátumról. Az asszonyok elcsendesedtek. Én a félig megrágott lepényfalatra néztem, ahogyan elhever a fekete HÁBORÚ szón. Nem tudom, miért, de egész életemre ez vált a háború jelképévé. Később a háború a mindennapok része lett. Reggelinél hangosan felolvasták a frontról érkező híreket. A tábornokok nevei családiasan hangzottak. Nekem valamiért Kuropatkin tábornok tetszett a legjobban. Úgy képzeltem el, mint Csernomor apót a Ruszlán és Ljudmilából. Tetszett még az „ellentámadás” kifejezés is. Átköltöztünk Vaszkelovóba, kijártunk a pályaudvarra katonákat búcsúztatni, anyám és a nővéreim fehérneműt varrtak a sebesülteknek. Gézt vágtak, vattából tamponokat készítettek meglátogatták a tábori kórházakat, s egyszer lefényképezték őket a cárné és több sebesült társaságában. Vaszilij apa tiltakozása és anya könnyei ellenére önkéntesnek jelentkezett. Nem sokkal a háború kitörése után megismerkedtem az emberiség másik két kitartó kísérőjével: az erőszakkal és a szerelemmel. Apa tavasszal elutazott Baszanciba, magával vitt engem és Nasztyát. Virágvasárnap a nagynénikkel és a társalkodónőkkel összesen három hintón elhajtottunk a templomba. Épületét apám újíttatta fel, fehérben és kékben pompázva ott állt a Baszancival szomszédos Kocsanovo falu szélén. A templomban mindig kellemesen éreztem magam, nagy nyugalom szállt meg. Tetszett, hogy mindenki keresztet vet meghajol és énekel. Volt benne valami titokzatos. Az istentisztelet alatt igyekeztem mindent pontosan úgy csinálni, mint a felnőttek. Amelyekor a pópa a barkás fűzfaágakat meghintette szenteltvízzel, és annak néhány cseppje az arcomra fröccsent, egyáltalán nem kuncogtam, hanem higgadtan tűrtem, mint a többiek. A vége felé viszont mindig eluntam magam, és nem értettem, miért kell olyan rettenetesen hosszan tartania a szertartásnak. Az istentisztelet után a tömeggel együtt kifelé tartottunk a templomból. Közvetlenül mögöttünk lökdösődés támadt, néhányan nagy hangon vitázni kezdtek. – Az ukrán hohol mindig tolakszik! – Néd a muszkáját, hogy lökölődik! Tavaszias volt az idő, sütött a nap, talpunk alatt a még megmaradt hó ropogott. Apa és a nénikéim pénzt adtak a koldusoknak, mi pedig Nasztyával felszálltunk a hintóba, és a templom előtti teret néztük. Tele volt emberekkel. Sokan már részegen tántorogtak. Itt is lökdösték egymást a falubeli ukránok és a gyáriak, akik apámnál dolgoztak. A gyár egy versztára feküdt a falutól, s rögtön a széles vízmosás mögött kezdődött a gyártelep, amelyet még a nagyapám építtetett a munkásoknak. A hoholok tökmagot ropogtattak, lármáztak, a gyáriak dohányoztak és nevetgéltek. Egyszercsak a tömegben felkiáltott valaki, pofon csattant, elgurult egy sapka, mozgolódás támadt, és a férfiak megiramodtak a vízmosás felé. Az asszonyok sikoltozva eredtek a nyomukba. A tér egy szemvillanás alatt kiürült, csak a koldusok maradtak meg a nyomorékok, két rendőr hatalmas karddal – no és a mi rokonaink. – Hát ezek hova szaladnak? – kérdeztem Nasztyától, aki négy évvel volt idősebb nálam. Nasztya, aki áldozati ostyát majszolt, tenyerével rácsapott a kocsis vattakabátba bújtatott hátára: – Mikola, hova szalad mindenki? A napbarnított képű, hosszú bajszú ukrán legény hátrafordult, vigyorgott: – Azok az ördögfattyak, kisasszon, pofonokat mennek osztogatni. – Kinek? – figyelt fel Nasztya – Hát egymásnak. – Miért? – Azt nem tom... Felálltunk a hintóban. A vízmosásban a férfiak két sorba rendeződtek – az egyikben a gyáriak, zömmel orosz jövevények, a másikban pedig helybéli ukrán falusiak. Az asszonyok, az aggastyánok és a gyerekek a vízmosás szélén álltak, onnan bámultak lefelé. Megint elröppent egy sapka, azzal kezdetét vette a verekedés. Az összecsapást asszonyok sikoltozása és biztatásnak szánt bekiabálások kísérték. Életemben először láttam, hogyan verik egymást emberek szántszándékkal. A mi családunkban az atyai tarkón legyintések, az anyai nyaklevesek és a sarokba állítások kivételével nem fordult elő büntetés. Apám gyakran kiabált anyámmal, volt, hogy egészen belelilult, ha a cselédek elvétettek valamit, az öklét rázta a gazdatiszt felé, de soha senkit nem vert meg. Megbabonázva néztem a verekedést, képtelen voltam felfogni, mi értelme annak, ami ott előttem történik. Azok a vízmosásban valami nagyon fontos dolgot vittek véghez. Nehézkesen csinálták. De nagyon igyekeztek. Annyira igyekeztek, hogy csaknem sírtak. Nyögtek, káromkodtak, kiáltoztak. Mintha valamit leadtak volna az öklükkel. Érdekesnek találtam és félelmetesnek. Remegni kezdtem. Nasztya észrevette ezt, átölelt. – Ne félj, Surácska. Hiszen ezek csak faragatlan tuskók. A papa azt mondja, ezek máshoz sem értenek, csak az iváshoz meg a verekedéshez. Megfogtam Nasztya kezét. Nasztya olyan érthetetlenül szemlélte a verekedést. Mintha megszűnt volna a nővérem lenni. Olyan távoli, olyan felnőtt lett. Én pedig egyedül maradtam. A verekedés folytatódott. Volt, aki a hóra zuhant, volt, akit a hajánál fogva húztak-vontak, valaki elsietett, miközben pirosakat köpött. Nasztya keze tűzforró volt, és idegen. Végre-valahára felharsant a rendőrsíp, az öregemberek és az asszonyok kiabálásban törtek ki. A verekedés véget ért. A résztvevők szitkozódva szétszéledtek – az ukrán hoholok Kocsanovóba, a gyáriak a telepre. Az én könyörületes anyácskám nem tudta megállni, hogy utánuk ne kiáltson: – Szégyentelenek! A pravoszlávok a németekkel harcolnak, ti meg ünnep idején egymást ütitek! Apám pengevékony ajka mosolyra húzódott: – Ugyan már, hadd szórakozzanak. Legalább lehiggadnak. Apám tartott a munkabeszüntetésektől, a sztrájkoktól, amelyek 1905-ben megrázták az orosz gyárakat. Mégis elégedett volt: a mozgósítás nem érintette a munkásait, mivel háborús időkben a cukor stratégiai terméknek számított. A háború tekintélyes haszonnalkecsegtette apámat. Anyám átült hozzánk, a kocsis megrántotta a gyeplőt, csettintett egyet, a hintó megindult. Elengedtem Nasztya kezét. Mellettünk ballagott két legény a gyárból, kigombolt zubbonyban. Az egyiknek a szeme alatt kék folt virított, de tekintete pajkosan csillogott. A másik legény a szétvert orrát tapogatta. Anyácskám méltatlankodva félrefordult. – Lássa, ifiúr, móresre tanítottuk az ukránjait! – a bevert szemű legény elővett valamit az egyik markából, felmutatta nekem, kacsintott, és nevetett. – Kivertem a bunyóban az egyik mocsok fogát! A barátja hirtelen előrehajolt, és kifújta az orrát. A havon piros csöppek tűntek fel. A legények boldogok voltak. Mindkettő valami láthatatlan ajándékhoz jutott. A verekedésben szerezték. Azzal mentek haza. Én meg egyre csak nem értettem, miféle ajándék lehet az. De Nasztya és a többi felnőtt értette. De nem mondták meg. Nekem általában sok mindent nem mondtak meg. A világ titkait saját magam fedeztem fel. Július végén átköltöztünk Vaszkelovóba. Délben, miután befejeztük kétórás foglalkozásunkat Madame Panaget-vel, ittam forralt tejet hamvas áfonyával, és nekivágtam a kertnek, hogy ebédig sétáljak benne. A fél évszázaddal korábbi elrendezésű kert egykori pompájának már csak a maradványait őrizte – előző tulajdonosa teljesen elhanyagolta. Szerettem papírhajókat úsztatni a tóban, felmászni a földig hajló fűzfára, vagy pedig a boróka mögé bújva tobozzal dobálni a Faun-szobor kopottas márványtestét. De aznap semmihez sem volt kedvem. Nasztya a házban zenélt, anya a dadussal lekvárt főzött be, apám Ilja és Ivan társaságában Viborgba ment valami gépet vásárolni, Arisa és Vaszilisza könyvvel a kezükben a sezlonon bóbiskoltak. olyongtam a kertben, betévedtem legsűrűbben benőtt sarkába, és egyszercsak megláttam a szobalányunkat, Marfusát. Átpréselte magát a kerítés két szétfeszített vasrúdja között, és eltűnt az erdőben, ami közvetlenül a kert mellett terült el. Sietős mozdulataiban volt valami, ami nem is emlékeztetett rá – mindig olyan pufók, olyan kimért, ráérős és mosolygós volt, barna szeme kissé ostobán kidülledt. Titkot szimatoltam a dologban, átmásztam a kerítésen, és óvatosan Marfusa nyomába eredtem. Takaros kék ruhája a fehér kötényével igencsak kirítt az elvadult erdő hátteréből. A lány szaporán haladt az ösvényen, nem nézett hátra. Követtem őt, nesztelenül lépkedve a tűlevelek szőnyegétől puha földön. Körös-körül sűrű fenyves. Félhomály uralkodott benne, nagyritkán madarak váltottak rikoltozása hangzott fel. Fél verszta után a fenyves véget ért: egy kisebb mocsár kezdődött itt. Előtte a tisztáson fenyőgallyakból összerótt három kunyhó állt. Apám minden tavasszal a barátaival süketfajdra vadászott itt, amelyek a mocsárban dürrögtek. Az egyik kunyhóból füttyentés hallatszott. Marfusa megtorpant. Elbújtam egy vastag fenyőtörzs mögé. Marfusa körülnézett, és bement a kunyhóba. – Már azt hittem, el se jössz – dörmögte egy férfihang, amelyből ráismertem fiatal inasunkra, Klimre. – Nemsokára leülnek ebédelni, az úrnő lekvárt főz be, jaj, Istenkém, nehogy hiányolni találjon engem… – hadarta Marfusa. – Ne izgulj, nem fog hiányolni… – mondta Klim, azzal elhallgattak. Közelebb lopakodtam a kunyhóhoz, hogy majd elkiáltom magam, és azzal jól megijesztem őket. A kunyhóhoz érve már éppen kitátottam a számat, de megdermedtem, amelyekor a száraz fenyőgallyak között megpillantottam Klimet és Marfusát. A kunyhóban zsákvásznat terítettek le a földre. Azok ketten rajta térdepeltek, és összeölelkezve egymás száját szopogatták. Sohasem láttam még, hogy emberek ilyesmit csináltak volna. Klim a kezével markolta Marfusa mellét, az meg nyögdécselt. Hosszan, nagyon hosszan művelték ezt. Marfusa karja ernyedten lógott. Az arca kipirult. Végül szétválasztották a szájukat, és a göndör, sovány Klim nekiállt kigombolni Marfusa ruháját. Ez már teljesen érthetetlen volt. Tudtam, hogy nőkről ruhát csakis orvos vehet le. – Várjál, leveszem a kötényt... – azzal levette gondosan, összehajtogatta szépen, és felakasztotta egy ágra. Klim kigombolta a lány ruháját, felfedte fiatal, telt melleit, amin apró mellbimbók voltak, és mohón csókolgatni kezdte, közben dünnyögött: – Szerelmem..., szerelmem... „Mi lelte? Gyermek lenne?” – gondoltam. Marfusa meg-megremegett, szaggatottan lélegzett: – Klimuska... kedvesem... tényleg szeretsz? Az dünnyögött még valamit, és tovább gombolgatta a susogó, kék ruhát. – Ne így... – a lány félretolta a fiú kezét, felemelte a ruhája alját. Alatta hosszú, fehér alsóing volt. Marfusa felemelte azt is. És én megpillantottam a csípőjét, ágyékának sötét háromszögét. Marfusa gyorsan hanyatt feküdt. – Istenkém, micsoda bűn... Klim, drágaságom. Klim leeresztette a nadrágját, rádőlt Marfusára, és nyugtalanul fészkelődött rajta. – Jaj, nem volna szabad ezt csinálni... Klimocskám... – Hallgass... – dörmögte Klim, egyre fészkelődve. Aztán gyorsabban kezdett mozogni, és morgott hozzá, mint egy állat. Marfusa pedig nyögött, fel-felsikoltott vagy azt dünnyögte: – Istenem, ez bűn... Istenkém... A testük remegett, arcukat elöntötte a vér. Belém hasított a felismerés, hogy ők most valami nagyon szégyenletes és titkos dolgot művelnek, amiért meg fogják őket büntetni. Ráadásul nagyon nehéz dolguk volt, alighanem fájt is nekik. De ők nagyon-nagyon akarták ezt csinálni. Klim nem sokkal később krákogott, ahogyan a férfiak szoktak, amelyekor fejszével fát hasogatnak – majd megdermedt. Mintha elaludt volna Marfusán fekve, mint egy dunyhán. A lány pedig halkan sóhajtozott, és simogatta a fiú göndör fejét. Az végül mocorogni kezdett, felemelkedett, ingujjával megtörölte a száját. – Úristen... és ha gyerek lesz belőle? – emelte fel a fejét Marfusa. Klim úgy nézett rá, mint aki először látja. – Este is eljössz? – kérdezte rekedt hangon. – Istenem, azt hiszed, elengednek? – a lány gombolkozni kezdett. – Gyere, mihelyt besötétedik... – Klim megszívta az orrát. – Klimocska, szívem, mi lesz most? – hirtelen a fiúhoz simult. – Semmi se lesz – dörmögte az. – Jaj, szaladok már – dünnyögte a lány. – Eredjél, én majd később megyek – Klim komoran harapdált egy vesszőt. – Hátul nem lett nedves a ruha alja? – Á, nem... Hátrálni kezdtem a kunyhó mellől, majd sarkon fordultam, és a ház felé futottam.– Á, nem...A kunyhóban látottak ugyanúgy felkavartak, mint a verekedés a vízmosásban. Egész kicsiny lényemmel átéreztem, hogy ez is, az is nagyon fontos az embereknek. Máskülönben nem csinálnák olyan szenvedéllyel, akkora erővel.– Á, nem...A gyerekek születéséről hamarosan mindent megtudtam Ványa bátyámtól. Minekutána a jelenet a kunyhóban újabb dimenzióval gyarapodott: megértettem, hogy a gyerek a titkos nyöszörgéstől születik, amit gondosan rejtegetnek mindenki elől. Ványa elmondta, hogy gyerekeket csak éjszaka csinálnak. Hallgatóztam éjszakánként. És egyszer, amelyekor szüleim hálója mellett mentem el meghallottam ugyanazokat a nyögéseket és a nyöszörgést. Visszafeküdtem az ágyamba, és azon gondolkodtam: miféle fura foglalatosság gyereket csinálni. Egyvalami érthetetlen maradt: miért titkolják.” Gondolat Világirodalmi Sorozat Gondolat Kiadó, 2007 Beszélj a szíveddel!” A jégkalapács végzi a dolgát. Felébreszti és szóra bírja a kiválasztottak szívét. Anyaga a Tunguz meteor nyomába eredő expedíció kitartásának köszönhetően, a vállalkozást elhagyó főhős látomásai és hányattatásai nyomán lesz hozzáférhető. A Magyarországon is nagy sikert aratott A jég című regény szerzője, Vlagyimir Szorokin a posztmodern orosz irodalom világszerte legismertebb és sokat vitatott alakja. E regényében tovább szövi a Fény Testvériségének mondáját. A Bro útja, bár másodikként íródott, A jég történetének előzményeit mondja el. A főhős a klasszikus családregények elbeszélő modorában járja be a 20. század első felének Oroszországát, majd az űrbéli anyag érintésére szíve felébred, s ő fokozatosan átalakul. Átváltozása nyomán újonnan szerzett társaival együtt apránként elszakad a föld lakóitól, az emberektől. Az emberek világát kívülről látja, célirányosan ténykedő robotokként észleli. Ugyanakkor kitartóan kutatja közöttük a Testvériség tagjait, hogy rátaláljon a Nagy Kör megalkotásához, azaz a világharmónia megteremtéséhez szükséges huszonháromezer kiválasztottra, akik a szív hangján szólnak egymáshoz. Szorokin :Bro útja Gondolat Kiadó Vlagyimir Szorokint (1955) oroszországi bírálói a mai orosz irodalom „legradikálisabb extremistájának” tartják, amire megvan minden alapjuk. Szorokin igazi botrányhős – a Kékháj című regénye kapcsán 2002-ben például pornográfia terjesztésével vádolták meg a bíróságon; majdnem mindegyik regénye hazájában ellentétes indulatok és vélemények tömkelegét hívta elő, melyeket a média még inkább gerjesztett. Ugyanakkor külföldön egyike a legismertebb és legtöbbet fordított mai orosz íróknak. Szorokin túlzásai ellenére tehetséges író: zseniális történetmesélő, sajátos nyelvet alkotott, remekül parodizálja a különféle stílusokat, s elsőként alkalmazta termékenyen a nyugati tömegirodalom kliséit az orosz irodalomban. Műveiben jól megfér egymással a szürrealista jellegű, látomásos szüzsé és az akciófilmek brutalitása, a groteszk, szadista „terror-ábécé” és az ideologikus nyelv regresszív mechanizmusának feltárása. Az persze ízlés kérdése, hogy az olvasó mennyire tudja elviselni azokat a brutális jeleneteket, melyektől hemzsegnek Szorokin regényei, illetve mennyire tartja öncélúnak az erőszak ennyire nyers ábrázolását. A jég című regényét Szorokin 2002-ben írta, amely az évek folyamán trilógiává szélesült: 2004-ben jelent meg a második rész, a Bro útja, 2005-ben pedig a 23 000. A Bro útja voltaképpen A jég előtörténete, a 23 000 (a Jég-testvériség ennyi tagot számlál) pedig egy elnyújtott epilógus, amelyben megvalósul az Apokalipszis, a Föld elpusztul, és beköszönt a Fény birodalma. A jégben Szorokin a klasszikus orosz irodalom szeretet-mítoszát dekonstruálja, megütköztetve azt az orosz gondolkodásban szintén jelentős szerepet játszó gnosztikus jellegű eszme-töredékekkel. A regényben megjelenített „világméretű összeesküvés” – szintén ismert orosz köznapi mitologéma – a Fény testvériségének megteremtésére irányul, melynek végső célja, hogy a kék szemű és szőke hajú kiválasztottak újrateremtsék az eredendő harmóniát. A jég nem más, mint egy ideális kozmikus anyag, melyet az Ősi Fény hozott létre. A Szibériában lezuhant tunguz meteorit tartalmazza, amely jégtömbbe fagyott. Az innen kibányászott jégből készített kalapács mellkasra mért ütése segítségével fel lehet ébreszteni az emberi szívet, a kiválasztottak szívét, amely „beszélni kezd”. A jég története napjaink Moszkvájában kezdődik, ahol a jégkalapácsos testvérek sorra gyilkolják az embereket mindaddig – hisz az ütésektől nem mindenkinek szólal meg a szíve –, amíg meg nem találják a „beszélő szívvel” rendelkező szekta-tagokat. A regény a posztszovjet „jövő” felidézésével végződik, ahol a YÉG nevezetű gyógyító komplexum a reklám és a marketing révén már a többséget boldogítja. Közben a mű második és harmadik részében visszatérünk a múltba, a II. világháború idején a német koncentrációs táborokba, valamint a háború utáni, sztálinista Szovjetunióba. Itt is javában zajlik „az emberi faj átrostálása” a jégkalapáccsal, a Fény testvérisége nevében, a „beszélő szívek keresése”. A Bro útja A jégben már szereplő egyik „testvérnek” az életútját beszéli el. Az előző regény előtörténete annyiban, amennyiben részletesen leírja a tunguz meteorit megtalálását. A történet 1908-ban, Bro születésével kezdődik, és a II. világháborút követő években, Bro halálával ér véget. Szorokin ebben a regényében is két műfaj elemeit vegyíti: a hagyományos családregény elbeszélő modorát és a szovjet tudományos fantasztikus regények kliséit. Bro, alias Dmitrij Sznyegirjov egy dúsgazdag orosz cukorgyáros fiaként látta meg a napvilágot, s ennek megfelelően gondos nevelésben részesült. Az 1917-es orosz forradalom következtében elvesztette a szüleit, földönfutóvá vált, majd végül Péterváron egy teljesen elszegényedett nagynénje fogadta be. Egyetemre jár, ahol megismerkedik egy Mása nevű lánnyal, aki a tunguz meteorit felkutatására induló expedícióról beszél neki. Kiderül, hogy Sznyegirjov pont azon a napon született, mikor a meteorit becsapódott Szibériában. Végül ő is a meteorit-expedíció tagja lesz, s 1921-ben elindul velük a helyszínre. A regényben a hős jósló álmai már megsejtetik, hogy egyike lesz a kiválasztottaknak. A meteorittal való „találkozás” után a „szíve dalolni kezd”, önkívületbe esik, majd felgyújtja az expedíció táborát, és magányosan barangolni kezd a tajgában. Ettől a jelenettől kezdve alapvetően megváltozik az elbeszélés menete. A meteorit jegével való ütközés után végképp felébred Sznyegirjov szíve, kimondja új nevét, a Bro nevet, s életét ezután egyedül testvérei keresése tölti be. A hős szinte állandó extázisban van, múltja már nem létezik számára, sajátos, látomásos világban él, annak ellenére, hogy közege a nagyon is reális szovjet történelem. Megtalálja nőtestvérét, Fert, akivel a cselekmény menetében a tunguz meteorit jegéből készült kalapáccsal egyre több fivért és nővért ébresztenek fel A fivérek és nővérek sorában többen vannak, akik tagjai a szovjet titkosrendőrségnek, az OGPU-nak. Tehát a testvériség beépült a hatalomba, s így nyugodtan, a sztálini terror közepette is folytathatta az „igazak” keresését. Bro az embereket húsrobotoknak tartja, és mélyen megveti: „Mellettem egyre csak vonultak, vonultak a húsrobotok. Mindegyik személyes élettörténetének raját hordozta. A raj búgott és gomolygott. Én ezek között a gomolygó zónák között haladtam. Ezek energetikai lyukak voltak. Energetikájuk ellenséges volt a szívemben honoló Fény energiájával.” Az az érzésem, hogy Szorokin regényének valahol itt ragadható meg a gyenge pontja. A hős monológjában, a történelmi események sűrűsödésével párhuzamosan egyre inkább klisékben, leegyszerűsített, gyermekien naiv metaforákban fogalmazza meg gondolatait. Például, mikor a II. világháborút, mint a Jég és a Rend országainak összecsapását írja le, repülők helyett „vasgépekről” beszél, melyek „nagyméretű vastojásokat dobáltak a húsrobotok városaira”. A testvérek keresése a háború alatt is folyik, sőt már nemcsak a Szovjetunióra korlátozódik, hanem a náci Németországra is. A szekta nem adja fel a reményt, meg akarják találni mind a 23 000 testvért. Bro végül megtalálja utódját, aki hozzá hasonlóan azonnal felismeri a beszélő szívet, így nyugodtan hal meg. Szorokin, orosz kritikusai szerint, Jég-trilógiájával, elérkezett munkássága „posztin-tellektualista” szakaszába, mikor a történelmet megfosztja mind valódi, mind jelképes jelentőségétől, s a reá való intellektuális reflexiót eleve értelmetlennek tartja. A Bro útjában is felfedezhető szubkulturális, szekta-nézőpont egy „új barbárság” rémét vetíti előre. Legújabb regényében, Az opricsnyik egy napjá-ban (2006) már az antiutópia műfaji keretei között a Rettegett Iván-féle magánhadsereg, az opricsnyina újraéledéséről számol be a 21. századi, „birodalmi” Oroszországban. Vlagyimir Szorokin könyveinek sztorija egy mai, világmegváltó szekta mindennapjait és kialakulását írja le, cirka 100 évet átfogva a XX. század elejétől. A történetről röviden mégis annyit, hogy a könyvben a szekta (vagyis a Jég testvérisége) alapítójának életét követjük végig. Mivel pedig a főhős 1908-ban született, 10 pontos korképet kapunk a két világháború közti Szovjetunióról, kisebb mértékben pedig Németországról és a háborúról. Érdekes vonal a testvériség terjeszkedésének, beépülésének kifejtése a két ország vezetésébe, itt túlságosan is egyértelmű a szcivel való párhuzam. "Egyszeriben borzasztó kellemesen éreztem magam. Olyan kellemesen, olyan jól, ahogyan csak gyerekkorában érezheti magát az ember" Ami pedig - mégis a legjobb: a szekta kultikus tárgyát, a tunguz meteort felkutató expedíció hosszú leírása, amiből félelmetes pszichedelikus kalandfilmet (létezik ez a kategória?) lehetne forgatni. A Leningrádból induló, és Szibéria isten háta mögötti mocsarába elérő utazást, majd az itt "felébredő" főszereplő átváltozását, bolyongását nagyon megrajzolta Szorokin, a holdsütötte fagyos tajga hihetetlenül plasztikus. Szorokin itt nem spórol, fejezeteken keresztül megy bele egyszer Bro lelkivilágába, más részről a környezet részletes ábrázolásába, tényleg nagyon erős ez az 50-60 oldal. A jég címû regény szerzõje, Vlagyimir Szorokin e regényében tovább szövi a Fény Testvériségének mondáját. A Bro útja, bár másodikként íródott, A jég történetének elõzményeit mondja el. A fõhõs a klasszikus családregények elbeszélõ modorában járja be a 20. század elsõ felének Oroszországát, majd az ûrbéli anyag érintésére szíve felébred, s õ fokozatosan átalakul. Átváltozása nyomán újonnan szerzett társaival együtt lassanként elszakad a föld lakóitól, az emberektõl. Az emberek világát kívülrõl látja, célirányosan ténykedõ robotokként észleli. Ugyanakkor kitartóan kutatja közöttük a Testvériség tagjait, hogy rátaláljon a Nagy Kör megalkotásához, azaz a világharmónia megteremtéséhez szükséges huszonháromezer kiválasztottra, akik a szív hangján szólnak egymáshoz. Vlagyimir Szorokin: Bro útja Ford.: Holka László Gondolat Kiadó, 2007 312 oldal 2480 Ft gondolatkiado.blog.hu Szőke Katalin Összeállította Kerekes Tamás
[VÁLASZ]
CruciFix	#67	2010.08.24  08:05
Guy de Pourtales: Három zarándok Chartres-ba tart Tartalom: Guy de Pourtales legendája nyomán rímelő magyar ballada formába átköltötte Ignácz Rózsa 1953-ban. A szöveget átdolgozta és az utószót írta Makkai Ádám 2007-ben. Kötés: bársony / velúr Oldalszám: 61 oldal Kiadó: Tinta Könyvkiadó, 2008 ISBN: 9789637094880 Bűbájos mese, a ferences gondolatkörből, beszélő állatokkal, vándorúttal, akadályokkal, többször megjelenik maga a Sátán, de aztán célba jut a három főszereplő. A szöveg fordítása és ennek története szintén egy kész regény. Bűbájos, mély, és izgalmas olvasmány. „A helyes cél képzetét már a fiatalokban kell megszilárdítani. Életleckéket találhatunk például Kindelmann Győző Gyémánt a tűzben című izgalmas ifjúsági regényében is, amely olvasmányosan, romantikus ihlettel idézi a keresztényüldözések hitvallóit, közöttük Tarziciust, aki valóban a mennyben gyűjtött kincseket. De utalhatok egy másik olvasmányomra is, Guy de Purtalè legendájának Ignácz Rózsa átköltésében megjelent balladás változatára, amelyet az írónő fia, Makkai Ádám gondozott, s Három zarándok Chartres-ba tart címmel adott ki. Ignácz Rózsa jövőre lenne százéves, alkotóereje teljében hallgattatták el. Ez a naiv legenda talán vigaszául szolgált, esetleg még el is mosolyodott átdolgozása közben. Nevenincs, Gergő és Bálint leprás, gennyes sebekkel megpróbáltatások sorát élik át, végül „székesegyházhoz érnek, s a bejáratnál lévő Krisztus-szobor engedélyt ad, hogy belépjenek. Lemennek a kriptába, és örökre ott maradnak. „Krisztus Anyja nagy Szent Árnya - mint egy órjás világfátyol, - három árva kis árnyékra - védelmezőn ráborul." Három sírba fektették őket az ég angyalai, s Bálint sírkövére a SZERETET szót vésték: Mi Urunk, a Jézus Krisztus Üdvözültek seregébe, fönt a mennybe három lelket, zarándokot beeresztett. Bűnökkel sebezve haladunk zarándokutunkon. Életünk leckéjét napról napra elvégezve reménykedhetünk, hogy egykor a mi arcunkon is „földöntúli tiszta szépség s örök béke tündököl". Rónay László
[VÁLASZ]
CruciFix	#66	2010.08.16  08:01
Arany Ágnes Erőszakok Tinta Kiadó www.tintakiado.hu info@tintakiado.hu Arany Ágnes tehetséges és bőven rendelkezik a szükséges mesélőkészséggel, bármilyen egzotikus helyszínt is jelöljön ki elbeszélése számára. Az első elbeszélésben döbbentem rá az erőszak polaritására, kétarcúságára, amit lelkileg csak a halál old meg megnyugtatóan.Nemhiába dícséri őt a kötet előszavát jegyző Jókai Anna. Az internetes sajtó,mely szívesen cimkéz, máris kinevezte őt nőírónak, férfi létemre mondhatom, hogy Arany Ágnes prózája azok számára is élvezetesek, akiknek egyessel kezdődik a személyi számuk.(Kerekes Roadmovie Tamás) Arany Ágnes – Arany János oldalági rokona – elbeszéléskötetében is utazásainak élményét dolgozta fel, a cím pedig nem véletlen, hiszen a kötet minden novellájában az erőszak egy-egy formáját mutatja be, melyek között számos megtörtént eseményt dolgoz fel. Arany Ágnes első kötetes szerző, akinek írásai meglepően érett és kiforrott alkotót mutatnak. A kötet hátsó borítóján olvasható életrajzi adatok szerint az Eötvös Loránd Tudományegyetemen kezdte meg tanulmányait 1962-ben, kínai-orosz szakon. A kínai szakot az ismert politikai okok miatt nem fejezhette be, ezért egyszakos, orosztanári diplomát szerzett. 1974-ben, egyévi Szovjetunióbeli tartózkodás után hazatért, ám nemsokára elhagyta Magyarországot, és Stuttgárt mellett telepedett le. Tübingenben diplomázott amerikanisztikából és szlavisztikából. 1989-től 1992-ig a Hong Kong Baptist University némettanára volt, majd Chicagóban telepedett le, ahol férjével, Makkal Ádám nyelvészprofesszorral, költővel és műfordítóval a mai napig is él. Arany Ágnes életrajzi adatai nem hagyhatók figyelmen kívül írásainak értelmezésekor. Történetei, a kisregény terjedelmű novellák eseménysora ugyanis - szinte kivétel nélkül - a külföldön, hazájától távol töltött évek emlékeit idézik meg. Arany Ágnest érdemes követni a képzeletbeli földkörüli utazásra, hiszen amikor Európa, Amerika, Ázsia (Az öreg hindu; Interjú Hiraszakiról; Tájfun és Pálmaág) és Afrika ("Az asszony verve jó...") tájain bolyong, az élet, a létezés értelmét kutatja, miközben a megtartó emberség mintáit is fölrajzolja. Elsődleges célja minden esetben az, hogy a történelmi események, kultúrtörténeti adatok visszfényében az embert és annak kapcsolatait mutassa be. A szerzőt a kinagyított részletek érdeklik, minuciózus pontossággal rajzolja meg hőseinek "lélektérképét", amely minden esetben érdekes, izgalmas és felfedezésre váró táj. A címadó novellában (Erőszakok) egyes szám első személyben mesél főhőse, a magyar lány, Ágnes Szovjetunióban töltött éveiről, arról a szörnyűségről, amikor egy este megerőszakolták. Különös történet ez, amelyből az orosz táj varázslatos szépsége éppen úgy kirajzolódik, mint a folytonosan vodkát ivó orosz ember arcéle. Ágnest egy éjszakán, baráti vacsora után a társaság egyik kapatos tagja megerőszakolja. A lány azonnal feljelentést tesz, a további történések nyomán pedig az olvasó pontosan láthatja a hetvenes évek hatalmi gépezetének, a Szovjetunió igazságszolgáltatásának a működését. Drámai képsorok ezek, amelyekben egyfelől a megerőszakolt lány megalázó canossa-járása tárgyiasul, másfelől a megerőszakoló jelleme. A következő írás, az Amerikában élő Theo atya története hasonló szörnyűségről ad számot. A megbecsült lelkész, miután meghallgatja az Ágnessel történtek krónikáját, maga is elmeséli, hogy édesanyja bátyja, Joe bácsi, részegen megerőszakolta őt, amikor még tizenéves kisfiú volt. Különös emlékek élednek ezáltal, ám végezetül arra is fény derül, hogy a megaláztatás egyik legszörnyűbb formájával évtizedekig stigmaként élő pap idős korára engedett a lélek szavának, és mindent megbocsátva föladta Joe bácsinak az utolsó kenetet. A Fehér-fekete: Igen? Nem? kisregény terjedelmű írás az afrikai Kenyából Magyarországra jött, orvosegyetemi hallgató, Edmund és a szintén egyetemista magyar lány, Anna szerelmét meséli el. Meghatóan, fájóan szép és igaz történet ez, amelynek bizonyos motívumai ma is érvényesek. Történet ez a novella az előítéletekről, amely megöli az Anna méhében világra készülődő kreolbőrű kisgyermeket, ám a szerelmet megölni nem tudja. Igaz érzelmeik ellenére a fiataloknak el kell válniuk egymástól, hogy ki-ki új életet kezdve, a társadalmi normáknak megfelelve próbáljon felejteni, hogy azután harminc esztendő múltával az érzelmek, már elcsitulva, lesimulva, de újra felszínre törjenek... - Értékes, szép kötet, amely elsősorban a nőolvasóknak kínál igényes, tartalmas időtöltést.(Legeza Ilona) A kiadó: Arany Ágnes Sátoraljaújhelyen született ikertestvérével 1944. március 28-án. A család 1948-ban Budapestre költözik. Gyerekkorára az ötvenes évek terrorja, majd a forradalom és az azt követő megtorlás nyomja rá bélyegét, amelynek ellenpólusa a családban uralkodó tökéletes harmónia és feltétel nélküli szeretet. Így felfokozottan a maga kettősségében látja a világot, amelyben a jó, mint belső centrum, állandó önvédelemre szorul fennmaradása érdekében a pusztító szándékú külső világgal szemben. Festőművész szeretne lenni, de nem veszik fel a képzőművészeti gimnáziumba, s a festészet iránti szeretete évtizedekkel később ikonfestésben jelentkezik. 1962-ben érettségizik, majd tanulmányait az Eötvös Loránd Tudományegyetem kínai-orosz szakán folytatja. A kínai szakot az ismert politikai okok miatt nem fejezheti be, 1969-ben orosz szakos tanári diplomát szerez. 1974-ben egy évi szovjetunióbeli tartózkodás után hagyja el az országot, a Stuttgart melletti Kirchheim unter Teckben él. A tübingeni Eberhard-Karls egyetemen amerikanisztikát és szlavisztikát tanul, 1981-ben diplomázik. Sokat utazik, számos országban tölt hónapokat, éveket. 1987-ben Stuttgartban Waldorf-tanári képesítést szerez. 1989-1992-ig a Hong Kong Baptist University némettanára, majd Chicagóban telepedik le, ahol máig is él. Írásai a hongkongi Acquaintance-ben, a Chicagóban és Budapesten szerkesztett Szivárvány irodalmi folyóiratban, valamint az Árgusban jelentek meg. 1986-ban és 1987-ben adja ki New Yorkban a Barron's Educational Series orosz-angol, illetve angol-orosz idiómaszótárát. Férje, Dr. Makkai Ádám író, műfordító, a University of Illinois at Chicago nyelvészprofesszora mellett számos irodalmi mű, angol és magyar nyelvű antológia összeállításában vesz részt. Arany Ágnest elsősorban az emberi lélekben keletkező visszhang foglalkoztatja mind a történelmi események, mind a társas kapcsolatok esetében, amelyhez szervesen kapcsolódik a hatalom és az elnyomás kérdése is. Az életet nem esetleges egyszeri létezésként, hanem inkarnációk sorozatának fogja fel, amely az egyetemes emberiség sorsának döntő mozaikja.
[VÁLASZ]
CruciFix	#65	2010.08.09  09:30
Sebestyén Gyula (1864–1946) Rovás és rovásírás című könyve először 1909-ben jelent meg a Magyar Néprajzi Társaság kiadásában. A nagy tekintélynek örvendő szerzőt összefoglaló műve megírására a Magyar Nemzeti Múzeum kérte fel azután, hogy a XX. század elején országos méretűre duzzadt az a botrány, amely „egy Tar Mihálynak nevezett földműves” által hamisított rovásírásos felirat körül robbant ki. A botrányt követően sokan még az igazi rovásírásos emlékek valódiságát is kétségbe vonták. Sebestyén Gyula közel százéves munkája tudományos alapossággal mutatja be, miként használták széles körben a rovást számok és tulajdonjegyek rögzítésére. Nyomon követi a honfoglalástól a legújabb időkig használatos magyar rovásírás emlékeit, bizonyítva ezzel a rovás és a rovásírás ősi voltát. A könyvet 145 ábra teszi szemléletessé. A Tinta Könyvkiadó azzal a szándékkal adja közre reprint kiadásban a Mesterművek sorozat negyedik köteteként a könyvet, hogy kultúránk e becses kincsét mind többen megismerhessék A nyelv tanúsága A homokmégy-halmi rovásírásos felirat. A 900-as évekből A rovásírás eredete jelenleg tisztázatlan, és számos vitát indított. Ha megvizsgáljuk az írással kapcsolatos magyar szókincset, felismerhető, hogy a kérdéses szavak etimológiája kevés segítséget nyújt a probléma megoldásában, és nem érdemes messzemenő következtetést levonni belőle: • ró: (1211, településnév) finnugor kori szó; • olvas: (1372 után) finnugor kori szó, eredeti jelentése (meg)számol; • ír: (1372 után) vitatott eredetű – vagy jövevényszó egy csuvasos török nyelvből, vagy azonos az irt/arat szó tövével, jelentése az irdal = bevagdal értelemben őrződött meg. Az irt/arat a maga során vagy ősi, uráli kori szó, vagy jövevényszó egy török nyelvből; • betű: török jövevényszó, kései előfordulása (1416 után) viszont akár a honfoglalás utáni türk eredetet is megengedi.[2] Türk elmélet [szerkesztés] A „G” betű (e) kialakulása: (a) a föníciai, (b) az arámi (arameus), (c) a szíriai és (d) a türk írás g-je. A rovásírás származásáról szóló "türk elmélet" szerint a székely írás a belső-ázsiai türk rovásírással áll kapcsolatban. Az elgondolás eredeti formája Sebestyén Gyulától és Németh Gyulától ered. Szerintük az alfabetikus írások közé tartozik, elvont őse a föníciai ábécé – így rokonságban áll a héber írással, a latin ábécével és a többi jelentős ábécével is. A magyarsághoz hosszú vándorút során jutott el az írástudás: először az arámiak (arameusok) átvették a föníciaiaktól az írást (arámi írás); tőlük a szíriaiak (szíriai ábécé); majd a szogdok (szogd ábécé); és végül a különféle török népek (türk rovásírás). A türk kapcsolat az idő előrehaladtával egyre kevésbé volt meghatározó elem a rovásírás eredetéről szóló művekben: • Sebestyén Gyula 22 ótörök, illetve székely betű között állapítja meg, hogy a betűpár „egymással rokon” [3] • Németh Gyula négy székely jel esetében (n, s, sz, ë) tökéletes egyezést figyel meg, de kétségtelennek látja, hogy „nagyjában a többi egyeztetés is helyes”.[4] • Ernst Doblhofer 14 betűpárt rokonítana egymással[5] • Sándor Klára a négy tökéletes egyezés mellett az írásszabályozó elvek („graphotactics”) részleges párhuzamosságára figyelmeztet [6] • Róna-Tas András még tovább csökkenti a párhuzamot: „A keleti türk rovásírással kifogástalanul csak két igen egyszerű betű (az sz és az n) egyeztethető”.[7] Az 1990-as évekig uralkodó türk elmélet hívei úgy vélték, a magyar törzsek 600 körül vették át a rovásírást, amikor délnyugatra,a Fekete-tenger keleti partvidékére költöztek korábbi területeikről. Szerintük a magyar rovásírás szinte bizonyosan a türk rovásírásból ered: ezt a göktürkök földrajzi értelemben vett közelsége is bizonyítja. 13 rovásjel meglehetősen hasonlít a fentebb említett írásrendszer betűire; néhány azonban feltehetően a görög ábécéből ered, mint például az 'eF'.[8] A fennmaradó, nem kis rész valószínűleg belső fejlődés eredménye. Az Írástörténeti Kutatóintézet által 1993-ban kiadott, Simon Péter (az ELTE tanszékvezetője), Szekeres István és Varga Géza írástörténészek által írt "Bronzkori magyar írásbeliség" c. kötet leszámolt az ótürk eredeztetés teóriájával. A kötet megjelenését követően Róna-Tas Andrástól Sándor Kláráig kutatók sora változtatta meg a korábbi álláspontját és tekintette (az arameus-ótürk-glagolita származtatás helyett) ismeretlen eredetűnek a székely rovásírást. 1993 óta csak az "alternatív" szerzőknek van alátámasztással rendelkező eredetteóriájuk. A korábbi kutatásokat összegző Sándor Klára így foglalja össze a türk kapcsolatot: "a székely rovásírás nem vezethetõ ugyan le közvetlenül a keleti türk rovásírásból, de a kettõ távolabbi rokonsága is nehezen cáfolható a jelenleg rendelkezésre álló adatok alapján."[9] Magyarán, a székely és a türk rovásírás között nem szülő-gyermeki, hanem közös őssel rendelkező unokatestvéri viszony áll fenn. (Szkíta)-avar-kazár elmélet [szerkesztés] Sándor Klára a székely rovásírás eredetének megoldását az avar és a honfoglalás kori Kárpát-medencei írások tanulmányozásától várja: "A székely rovásírással kapcsolatos problémák közül talán a legtöbbet vitatott eredetének a kérdése. Tudomásul kell azonban vennünk, hogy az írás eredetéhez kapcsolódó problémák megoldatlanok is maradnak, amíg nem sikerül megtalálni azt az írásrendszert, amely erõsen valószínûsíthetõen a székely rovásírás õsének tekinthetõ. A Kárpát-medencében újabban talált avar és honfoglalás kori rovásírásos leletek lassú szaporodása némi reményt adhat arra, hogy ez egyszer majd sikerül."[9] Vékony Gábor azt az elméletet vallja, hogy a székelyek a szkíták leszármazottai, akik a nyugat felé vonuló magyarokhoz csatlakoztak. Ezt támogatná a székely és a szaka (szkíta) népnevek hasonlósága.[10] Vékony szerint feltételezhető, hogy a székelyek eredetileg a frank Pannonia - azaz a Nyugat-Dunántúl - területén laktak, ez jól magyarázná csoportonkénti elkülönülésüket a többi magyar nyelvűtől. Írásuk, a székely rovásírás az avar kori rovásírás egyenes folytatása[11], amelyre hatott a kazár írás: "Szórványos leleteink alapján úgy látszik, hogy a 9. század végén a Kárpát-medencébe került kazár (és a tőle külön kezelendő halomi típusú?) írás hozzájárult a korábbi Kárpát-medencei írásismeret megerősödéséhez és feléledéséhez, s a kettő ötvöződése alakította ki a székely rovásírást."[12] Késő középkor, 896–1526 A nikolsburgi (ma: Mikulov, Csehország) ábécé A 896 utáni század a magyar állam felemelkedésének szemtanúja volt. A hét magyar törzs immár véglegesen letelepedett a Kárpátok koszorúja által övezett medencében, megalapítván a Magyar Fejedelemséget. A 10. századból kézzelfogható régészeti leletek tanúsítják a rovásírás jelenlétét a honfoglalók között. Ezek közé tartozik a homokmégy-halmi emlék, amit egy egykori fejedelmi központ tárgyi maradványai mellett találtak meg. A rövidke felirat egy csontból készült tegezszájon áll; a rossz állapot miatt azonban eddig érdemi megfejtését még senki sem tudta megadni.[13] Szent István megkoronázása és a Magyar Királyság létrejötte (1000) magával hozta a nyugati kultúra rohamos terjedését, és a latin ábécét is. Minthogy azonban az utóbbi csupán egy szűk réteg osztályrésze volt, a rovásírás még évszázadokig fennmaradt vidéken, a köznép körében. Első említése történeti munkákban Kézai Simontól származik[14], krónikája megemlékezik arról, hogy a székelyek és a blakok[15] közös írást használtak. A teljes ábécé első lejegyzése 1483-ból származik – ez a nikolsburgi ábécé. Nevét onnét kapta, hogy a ma Mikulovnak nevezett Nikolsburgban őrizték. A 20. században egy árverés során az Országos Széchényi Könyvtár a dokumentumot megvásárolta. Az ábécé 46 betűt, köztük számos ligatúrát sorol fel. Az 1526 és 1850 közötti időszak Az énlakai rovásfelirat (1668): „EGY AZ ISTEN GEORGYIUS MUSNAI DIAKON” 1526-ban Magyarország elvesztette a mohácsi csatát, s ezzel mélyreható változások indultak meg Közép-Európában is, az ország három részre szakadt. Kétoldalú folyamat játszódott le: a magyarországi területeken a rovásírás gyakorlatilag az 1500-as évek végére teljesen kiveszett, míg Erdélyben ellenben továbbra is fennmaradt, ugyan már csak úgy, mint a népművészet egyik eleme. Az első viszonylag szakmai jellegű, a rovásírásról szóló értekezést Telegdi János írta meg 1598-ban, műve címe: Rudimenta Priscae Hunnorum Linguae. A korra jellemző kérdés-felelet stílusban íródott latinul, de rovással írt szövegeket is tartalmaz, például a Miatyánkot. A könyvecske nyomtatásban sohasem jelent meg, kéziratos másolatokból ismert.[16] Az 1668-as énlakai felirat az unitárius templom kazettás mennyezetéről származik – szép kidolgozása miatt a mai napig a rovás egyik jelképe. A 17. század és a 19. század között rovásírásos feliratok Kibéden, Csejden, Makfalván, Szolokmán, Marosvásárhelyen, Csíkrákoson, Mezőkeresztesen, Nagybányán, Tordán, Kecskeméten és Kiskunhalason is keletkeztek – majd a modern oktatás teljes elterjedésével az írás ezen formája mintegy 1850-re feledésbe merült. Kutatása [szerkesztés] Középkori, 11. századi rovásírásos lelet. Olvasata „MIHÁLY ISTEN SZENTJE” A rovásírásról Kézai Simon után több magyar történetíró is megemlékezett, többek közt Thuróczy János 1488-as művében is: „a mi időnkben is e nemzet egy része, amely az ország erdélyi határain lakik, bizonyos jeleket ró fára, és az efféle írásmóddal betűk gyanánt él.” Őt a sorban Bonfini, Oláh Miklós, Szamosközi István és mások követik. Tudományosan először minden valószínűség szerint Orbán Balázs néprajzkutató vizsgálta – ő fedezte fel az énlakai feliratot is székelyföldi kutatóútja során. Fischer Károly Antal 1889-ben jelentette meg „A hunn-magyar írás s annak emlékei” című tanulmányát, amiben a különféle betűalakok összehasonlítását végezte el, valamint összegyűjtötte az általa ismert lényeges leleteket. Sebestyén Gyula érdeklődése már a 20. század kezdete előtt a rovásírás felé fordult, míg végül 1909-ben kiadta a „Rovás és rovásírás” nevű kötetét, amelyben egybegyűjtötte mindazt a tudományos eredményt, amit addig ő és elődei elértek. A Magyar Tudományos Akadémia megbízásából ezután jelentette meg a „A magyar rovásírás hiteles emlékei” című művét (1915). Ebben meglehetősen szigorúra szabta a »hitelesség« követelményét, ami a kor hamisítási botrányai után meg is érthető. A könyv albumszerűen tartalmaz hasonmásokat az eredetikről.[17] Sebestyén után gyakorlatilag jóformán az 1960-as évekig senki sem foglalkozott a rovásírással. Ezután főként a laikus kutatók érdeklődtek utána, nem kevés ún. „alternatív elméletet” alkotván, melyek többsége kellő kritikával kezelendő. A rovásírás kutatása napjainkig sem fejeződött be. Az 1980-as, 1990-es évek számos új lelet felfedezésével jártak együtt. A legutóbbi, szakmai szempontból is értékes, a témáról szóló monográfiát Vékony Gábor adta ki 2004-ben, de még mindig léteznek eldöntetlen kérdések. Működése [szerkesztés] Néhány lehetséges ligatúra A rovásírás alfabetikus elveken jelöli a hangokat: minden hanghoz egy betűt rendel. A sor a legtöbb esetben jobbról balra halad, de ritkán lehet látni balról jobbra haladó emlékeket is.[18] Az utóbbi esetben az írásjegyek függőlegesen tükrözendők. Kis- és nagybetűk közötti különbségtétel nincs, noha néha a tulajdonnevek kezdőbetűjét szokás volt kicsit nagyobbnak írni. Különleges tulajdonsága a ligatúrák kiterjedt használata. Ez minden bizonnyal arra vezethető vissza, hogy hely szűkén az egymás mellé került betűk szárait összevonták. Leggyakrabban ez a sűrűn használt szótagoknál történt meg, mint például az alább látható „le”-nél: A helymegtakarításra még egy módszer alakult ki: a magánhangzók kihagyása bizonyos esetekben (hangugratás). Az e, mint a leggyakoribb magyar magánhangzó, általában emiatt ki is maradt. Egységes hangrendű szavaknál az első magánhangzót írták csak ki, mert a következő könnyen kitalálható. Ha a szón belül hangrendváltozás történt, az első más hangrendű betűt kellett kiírni. Az esetben, ha két szó között azok mássalhangzói alapján nem lehetett különbséget tenni, a magánhangzók jelölendők voltak, csakúgy, mint a szóvégiek. A mássalhangzók vagy magánhangzók hosszúságának jelölése nem volt általános. Egyes mássalhangzókat jelölő betűk két alakkal rendelkeztek (például k és s); ezek közül az átiratban az aK formában megadottak mély magánhangzók után voltak írandók, míg eK alakjuk a magasak után. A rovásbetűk különleges részét alkotják a capita dictionum jelek, vagyis a „mondatok fejei”. Pontos használatukról jelenleg nincsenek megfelelő információink. Betűk Az alábbi táblázat bemutatja a Forrai Sándor féle ábécét, és a mesterségesen összeállított rovás kiterjesztett szabványt (ami egyben a legutolsó unicode szabványtervezet magja). A betűk a balról jobbra haladó írásnak megfelelőek. Jobbról balra haladó írás esetén a betűk függőleges tengely mentén tükrözendők. A székely-magyar rovás és a magyar latin betűs írás párhuzamos használata miatt létezik egy konvergencia a két ábécé között: számos rovásíró szereti ugyanazon betűket használni a rovásban is, mint ami a szabványos latin betűs ábécében megtalálható. Ennek a konvergenciafolyamatnak az utolsó állomása hat hiányzó karakter (a nevük: DZ, DZS, Q, X, Y, W) kifejlesztése volt az utolsó másfél évtizedben és a használatuk népszerűvé vált a rovásírók egy részének körében. Magyar ábécé latin betűkkel a á b c cs d dz dzs e é ë f g gy h i Székely-magya r rovásírás Forrai-féle változat – – – Székely-magyar rovásírás Unicode szabványtervezet Magyar ábécé latin betűkkel í j k ak l ly m n ny o ó ö ő p q r Székely-magyar rovásírás Forrai-féle változat – Székely-magyar rovásírás Unicode szabványtervezet Magyar ábécé latin betűkkel s sz t ty u ú ü ű v w x y z zs Székely-magyar rovásírás Forrai-féle változat – – – Székely-magyar rovásírás Unicode szabványtervezet Számrovás [szerkesztés] Rovásszámok Számjelölő rendszerek Arab Babiloni Csuvas Egyiptomi Görög Inka Magyar rovásírás Maja Római továbbiak… Helyiérték rendszerek Tízes számrendszer 2, 3, 4, 5, 8, 16 továbbiak… Számnevek továbbiak… m • v • sz A magyarok körében a számok lejegyzésére is elterjedt egy írásmód: a számrovás. Szorosabb összefüggésben nem áll a betűírással – olyan emlékek nem is ismertek, amelyeken a betűk és számok együtt szerepelnek. Van azonban egy 1576-ban készített tanítótábla, amelyen együtt szerepel rovásírást oktató szövegekkel, mutatva a kettő összetartozását. A magyar számírás minden bizonnyal az ujjakon való számlálásból ered, de akár a százezer is lejegyezhető. A jelölés egyszerűen, additív elven történik: a számokat 1-től 4-ig megfelelő számú egyenes vonás képviselte; az 5 jele a V vagy néha a /; A 6-tól 9-ig terjedő számokat az 5 és a szám valamint az 5 különbségének jelével lehet írni (például IIIIV = 9). 100-ig ugyanez a szisztéma érvényesül. A 100 után ellenben a leírás módja már félig-meddig fonetikus. Példaként vehető a 2345 leírása. Az ezresek jelölésénél előbb azt kell leírni, hogy hány ezres van: jelen esetben 2, ennek megfelelően kitesszük a helyes jelet, majd utána leírjuk az ezer szimbólumát. A százasoknál hasonlóan járunk el: az ezresjel után leírjuk a százasok számát, majd a százasjelet. A hátralévő részt a már ismertetett additív módon jelölhetjük, a százasjel után. Mindezeknek megfelelően a 2345 a következő alakot veszi fel: . A számírás ezen kezdetleges módjának elterjedtségére jellemző, hogy közmondások is megemlékeznek róla, mint például a „Sok van a rovásán.” Hasonló elvekre épülő számírást más népek is alkalmaztak, például a csuvasok[19], egészen a 20. századig (csuvas számok), továbbá az etruszkok, majd a rómaiak is. Napjainkban Napjainkban számos laikus ember érdeklődését felkeltette az írás ezen formája, változatos okokból. Legtöbben a legkézenfekvőbb módon titkosírásként használják, vagy a népi-nemzeti hagyományőrzés keretében ápolják ennek az érdekes kultúrtörténeti tényezőnek az emlékét. A 20. század első felében Magyar Adorján összegyűjtötte a már létező betűalakokat, és általánossá tette, hogy az egyik változatot a rövid, a másikat ugyanazon hang hosszú párjának leírására használják. A germán rúnák és a rovásírás között vonható egy nyilvánvaló párhuzam: egyik sem maradt ki a politikai okkultizmus tárgyköréből. Az előző évezred végén számos különleges elmélet és megállapítás született a magyar írással kapcsolatban. Nevet adtak az egyes betűknek a rúnák mintájára – ez történetileg azonban teljesen megalapozatlan, hiszen az eredeti betűnevek egy sémi nyelv szavai voltak,[20] és érthető módon a magyar nyelvig ezek az elnevezések nem jutottak el. A rovásírást ezenkívül néhányan misztikus eredetűnek tartják, vagy éppen a világ összes írása ősének (Varga-féle rovásírás-elmélet); megint mások különféle módokon próbálják beilleszteni a magyar mitológia világába. 1998-tól rendez a Forrai Sándor Rovásíró Kör versenyeket diákok számára a rovásírás népszerűsítésére. Az országos döntőre az egész Kárpát-medencéből érkeznek versenyzők.[21] 2008. július 12-én a két legnagyobb rovásíró egyesület, az Országos Ómagyar Kultúra Társaság Rovásírás szakosztálya és a Forrai Sándor Rovásíró Kör képviselői dr. Hosszú Gábor közreműködésével kötöttek egy megállapodást, amelyben egyesítették az ábécéiket.[22] Ezt követően megalakult az interneten szerveződő Magyar Rovásírók Közössége,[23] aminek legfontosabb tevékenysége a 2008. október 4-i Élő Rovás Tanácskozás volt Gödöllőn. Ennek eredménye az új szabványtervezet magja,[24] melynek ábécéje fentebb látható a régebbi Forrai-féle ábécével együtt. Számítástechnika] A rovásírás jelenleg még nem része az Unicode-nak, noha 1998 óta létezik egy előterjesztés, amely szerint helyet fog kapni benne. Számítógépes alkalmazása mégsem teljesen megoldatlan: a megfelelő betűtípusok beszerzésével lehetséges a rovásírás használata különböző dokumentumokban. Ezek tulajdonképpen a latin ábécé karaktereinek helyén jelenítik meg jeleit. Napjainkban legelterjedtebben a 8-bites kódolású Rovás Szabvány betűtípust alkalmazzák. Unicode előterjesztések: • Michael Everson és André Szabolcs Szelp javaslata: Proposal for encoding the Hungarian Runic script in the UCS, 2009. 10. 14. • Michael Everson javaslata: Mapping between Old Hungarian proposals in N3531, N3527, and N3526, 2008. 11. 02. • Michael Everson és Szelp Szabolcs közös javaslata: Revised proposal for encoding the Old Hungarian script in the UCS (Javított előterjesztés a rovásírás Egyetemes Betűkészlet-beli kódolására), 2008. 10. 12. • A Magyar Rovásírók Közösségének javaslata (készítette Dr. Hosszú Gábor): Proposal for encoding the Szekler-Hungarian Rovas in the BMP and the SMP of the UCS, 2008. 10. 04.[25] • Bakonyi Gábor javaslata: Hungarian native writing draft proposal, 2008. 09. 30. • Michael Everson és Szelp Szabolcs közös javaslata: Preliminary proposal for encoding the Old Hungarian script in the UCS, 2008. 08. 04. • Michael Everson javaslata: On encoding the Old Hungarian rovásírás in the UCS, 1998. 05. 02. • Michael Everson javaslata: Draft Proposal to encode Old Hungarian in Plane 1 of ISO/IEC 10646-2, 1998. 01. 18. Fontosabb régészeti leletei [szerkesztés] A homoródkarácsonyfalvai felirat, 1200-as évek • A legkorábbi lelet Homokmégyről, 10. század • A pécsi rovásírásos címerpajzs. • A Luigi Ferdinando Marsigli által 1690-ben lemásolt, eredetileg kb. 1450-ben készült rovásírásos botnaptár: „KÜSKARÁCSON, SZENTKERESZT, PÁL, ANTAL, PIROSKA, FÁBIÁN, ÁGNES, INCEH, PÁL, BRÉDA, BÓDOGASSZONY, BALÁZS, ÁGOTA […]” • A nikolsburgi ábécé, 1483. „A EB EC […] AMEN.” • A csíkszentmártoni felirat, 1501: „ÚRNAK SZÜLETÉSÉTÜL FOGVÁN ÍRNAK EZERÖTSZÁZEGY ESZTENDŐBE. MÁTYÁS, JÁNOS, ESTYÁN KOVÁCS CSINÁLTÁK. MÁTYÁS MESTER, GERGELY MESTER CSINÁLTÁK […]” • A konstantinápolyi felirat, 1515. „EZER ÖCÁZ TIZENÖT ESZTENDŐBEN IRTÁK. LÁSZLO KIRALY ÖT KEVETÉT VÁRTTÁK IT. BILAJI BARLABÁS KETÖ ESZTENDEJIK IT VALT, NEM TÖN CSÁSZÁR. KETEJI SZÉKEL TAMÁS IRTA: INET SZELIMB TÖRÖK CSÁSZÁR ITET BEN SZÁZ LOVAL. ” • Az énlakai unitárius templom felirata, 1668-ból: „EGY AZ ISTEN. GEORGYIUS MUSNAI DIAKON.” Képek [szerkesztés] A Nikolsburgi ábécé A Luigi Ferdinando Marsigli által 1690-ben lemásolt, eredetileg kb. 1450-ben készült rovásírásos botnaptár Felirat a vargyasi román stílusú templom maradványai közül, 11. század, a felirat: „mihály írtán követ” [forrás?] A Homoródkarácsonyfalvai felirat, 1200-as évek Énlaka (1668), az unitáriusok jelmondatát, Orbán Balázs fejtette meg 1868-ban: "Egy az Isten Georgius Muzsnai diakon". A szarvasi késő avar kori hasáb alakú csont tűtartó négy oldalán, összesen 59 betűből álló rovásfelirat látható. Ez az írás lényegében azonos az 1799-ben talált nagyszentmiklósi kincs edényein megfigyelhető rovásírással. A pécsi Jókai utcai közműfelújításkor 1984-ben érdekes rajzolatú követ talált Kárpáti Gábor régész. A teljes szöveg valószínû olvasata: aBA ToRoD TeGYÜNK KAJSZaTaS (vagy TaR) és ANYa ZSeBeD IN, JeNe RÓT, íRáS A bodrog-alsóbűi rovásírásos fúvókatöredék A rovásírás főbb lelőhelyei Barót, Székelyföld, a református templom felújított tornya magyar nyelvű felirattal, a rovásírás és a latin ABC betűivel Megjegyzések 1. ↑ Vékony Gábor: A székely írás emlékei, kapcsolatai, története, 2004 2. ↑ Etimológia szótár, főszerk. Zaicz Gábor, 2006. Budapest 3. ↑ Sebestyén 1915., 157. 4. ↑ Németh 1934, 28. 5. ↑ Doblhofer 1962., 313. 6. ↑ Sándor 1990, 297 7. ↑ Róna-Tas 1996., 338. 8. ↑ Új magyar lexikon V. (Mf–R). Szerk. Berei Andor et al. Budapest: Akadémiai. 1962. 9. ^ a b Sándor Klára: A székely írás megíratlan története(i?), in: Erdélyi Múzeum folyóirat, Kolozsvár, 1996/1-2 [1] 10. ↑ Vékony Gábor: Magyar őstörténet - magyar honfoglalás, Nap Kiadó Kft, Budapest, 2005. ISBN 978-963-940-216-4 11. ↑ Dénes József recenziója: Vékony Gábor: Magyar őstörténet - magyar honfoglalás 12. ↑ Vékony Gábor: A székely írás emlékei, kapcsolatai, története, 2004. 111. oldal 13. ↑ Fodor István – Diószegi György – Legeza László: Őseink nyomában. Magyar Könyvklub-Helikon Kiadó, Budapest, 1996. ISBN 9632084004 (82. oldal) 14. ↑ Tóth Dóra-Bera Károly: Honfoglalás és őstörténet. Aquila, Budapest, 1996. ISBN 9638276967 15. ↑ A blakok szó helyes olvasatát illetően két elképzelés is született: az egyik, hogy tényleg a blak török népcsoportot kell értenünk a szó alatt, a másik, hogy a vlachokat, vagyis a románokat (vö. a. m. oláh) – az utóbbi azonban meglehetősen valószínűtlen. 16. ↑ A Miatyánkot tartalmazó oldal egy másolata itt látható. 17. ↑ Révai nagy lexikona, Budapest, 1924. 18. ↑ Ellenben a busztrofedon használata egyáltalán nem jellemző. 19. ↑ Török eredetű népcsoport, lélekszámuk mintegy 1 800 000 fő. 20. ↑ Például az A neve valaha az alef 'ökör' volt. 21. ↑ www.rovasirasforrai.hu 22. ↑ http://rovasirashonlap.fw.hu/szabvany/mvsz_hatarozat.html 23. ↑ http://rovasirashonlap.tar.hu/MRK/ 24. ↑ http://rovasirashonlap.fw.hu/elorovas/index.html 25. ↑ Szabvány leírás Élő Rovás. Imagent Kft. – Wou kft., Budapest, 2008. ISBN 9789638796714 Forrásművek • Fodor István–Diószegi György–Legeza László: Őseink nyomában. Magyar Könyvklub-Helikon Kiadó, Budapest, 1996. ISBN 9632084004 (82. oldal) (magyarul) • Hosszú Gábor: Rovásírás honlap (magyarul) • Új magyar lexikon V. (Mf–R). Szerk. Berei Andor et al. Budapest: Akadémiai. 1962. (magyarul) • Sebestyén Gyula: A magyar rovásírás hiteles emlékei, Budapest (magyarul) • Sebestyén Gyula: Rovás és rovásírás, Magyar Néprajzi Társaság, 1909. (hasonmás kiadás: Tinta Könyvkiadó, Budapest, 2002, ISBN 9639372269) (magyarul) • J. Thelegdi: Rudimenta priscae Hunnorum linguae brevibus quaestionibus et responsionibus comprehensa, Batavia, 1598. (latin) • Tóth Dóra–Bera Károly: Honfoglalás és őstörténet. Aquila, Budapest, 1996. ISBN 9638276967 (magyarul) • Friedrich Klára–Szakács Gábor: Kárpát-medencei birtoklevelünk a rovásírás. Budapest, 2007. ISBN 9634302602 (238. oldal) (magyarul) • Dr. Hosszú Gábor–Rumi Tamás–Sípos László: Élő Rovás – Nemzeti írásunk a szabványosítás útján. Imagent Kft. – Wou kft., Budapest, 2008. ISBN 9789638796714 (magyarul) • Vér Sándor: Életfa. Bába Kiadó, Szeged, 2008. ISBN 9639347213 (magyarul) Lásd még] • Nikolsburgi ábécé • Türk rovásírás • Pálos rovásírás Külső hivatkozások A Wikimédia Commons tartalmaz Magyar rovásírás témájú médiaállományokat. • A székely rovásírás és a latin-magyar ábécé (magyarul) • A Bolognai Rovásemlék mint nyelvi emlék (magyarul) • rovásírás fordító (magyarul) • Rejtő Jenő: Piszkos Fred közbelép (rovásírással) (magyarul) • A székely-magyar rovásírás története (magyarul) • A székely-magyar rovásírás karakterei és 8-bites kódolású kódkiosztásuk • MEK rovásírásos művek • Videó IPA fonetikai jelekkel Általában a témáról • Rovat magazin (mindent a rovásírásról) (magyarul) • A rovásírás az Omniglotban (angolul) • Rovásírás honlap (Dr. Hosszú Gábor) (magyarul) • Rovásírásos példák (magyarul) • Várkonyi Nándor: Az írás és a könyv – A türk írások és a magyar rovásírás (magyarul) • Politikai okkultizmus Magyarországon 2.: Ocsú kontra búza (Magyar Narancs) (magyarul) Rovásírás-szövegszerkesztők • Latin betűsről rovásírásra „fordító” program • Rovásírás szerkesztő alkalmazás • Rovásírás oktató-szerkesztő honlap + rovásírásos e-mail küldés Az „alternatív elméletekről” • Varga Csaba elmélete • Székely rovásírás linkgyűjtemény • Varga Géza könyvei • Friedrich Klára elmélete • Michelangelo Naddeo:THE UGARITIC ABJAD… A ROVÁS ALPHABET • Varga Géza: A székely írás nagyívű története
[VÁLASZ]
CruciFix	#64	2010.08.09  09:15
Winkler Gusztáv: A hadviselés művészete Tinta Kiadó info@tintakiado.hu Dr. Winkler Gusztáv építőmérnök a katonai építészet meghatározó módszereit, fejlődésének jellemzőit vizsgálja műveiben. A szerző mindig kitér a meghatározó társadalmi, környezeti jelenségekre, a haditevékenység technikai sajátosságaira is. Legújabb írásában az európai kultúrkör (hozzávéve Kisázsia, Egyiptom, Mezopotámia) térségének hadművészeti, erődépítészeti fejlődését, fő állomásait tárgyalja az első civilizációktól a magyar államalapításig. Bemutatja azokat az alapvető harceljárásokat, stratégiai megfontolásokat, amelyek az emberiség történetének első évezredeit meghatározták. Részletesen tárgyalja a manipuláris és a lesvetésen alapuló lovasnomád harceljárásokat. A könyv hatékonyan felhasználható az oktatásban is, mert a konkrét harctéri események leírását, a csaták bemutatását több mint 70 térképvázlat illusztrálja, szemléletesebbé téve az eseményeket. Időrendi és összefoglaló táblázatok segítik az eligazodást a múlt történései között, valamint tárgymutató is kiegészíti a könyvet A pártusok, a hunok és a magyarok is a sztyeppei harcművészetükről voltak híresek, akik gyakran színleltek megfutamodást, hogy vigyázatlan követőiket lenyilazzák. A sztyeppei népekkel kapcsolatban Winkler Gusztáv ’A hadviselés művészete’ című könyvében (Budapest. 1999) néhány jellemző motívum túlértékeléséről ír. A könnyűlovas "hátrafelé nyilazni is tudó" hadseregek téves képzetére utal. Tényként közli, hogy a lovasnomád népeknél nincs gyalogság, mivel mindenkinek van lova és tud lovagolni. A lovasság azonban nem egységes, főleg, írja, nem mindenki könnyűlovas íjász. Itt és a későbbi korokban is a társadalmi tagozódás határozza meg a fegyvernemeket. A szkíta, szarmata és pártus nemesség megengedhette magának a sokkal drágább nehézlovas fegyverzetet. A szarmatáknál, pl. vas hiányában, fapikkelyekkel oldották meg a lovak védelmét. Ezekről viszonylag sok ábrázolás maradt. A szegényebb réteg természetesen csak könnyűlovas íjászként szolgált. Egy tisztán könnyűlovas hadsereg képtelen eredményesen harcolni egy nehézlovasság vagy egy felkészült gyalogság ellen. A vértezetlen hadsereg elbukna az ellenség nyílzáporában. „A pusztai népek harcművészetével kapcsolatban adalék az is, hogy a rómaiak pont az alán zsoldos nehézlovasság mintájára szervezik meg a saját nehézlovas magasabb egységeiket”. A szerző egy széles körben elterjedt tévhitet igyekszik eloszlatni a lovas tudomány csúcstermékének kikiáltott hátrafelé nyilazással kapcsolatban. „Könnyen beláthatók a következők. Ha az íjász áll, akkor nyugodtan lőhet előre, balra és hátrafelé. Ha szembetámad, (mint később a magyarok is), akkor két okból nem nagyon tesz ilyet. Egyrészt a céltávolság rohamosan fogy, az ellenség kiszalad a nyíl alól. Másrészt az ellenséget elérve nincs idő az íj elrakására, és a közelharc fegyvereinek előszedésére. Marad a balra és hátrafelé történő nyílzápor. Balra nagyon kényelmes, folyamatos pásztázás lehetséges oszlopban történő mozgásnál az ellenség vonala előtt. A leírtak szerint ezt gyakran alkalmazták. Nyilvánvaló, hogy a legtovább, legalaposabban lőni az ellenséget úgy lehet, hogy viszonylag hosszú ideig vele azonos távolságban lovagolva, a közelharc fegyvereit kerülve nyugodt célzással engedni el a nyilakat. Ez az ellenség csalogatásával és a hátrafelé nyilazással lehetséges.” A harcmodor állandó felemlegetése valószínűleg ennek a hosszabb ideig eltartó hatásának és a lovasok viszonylagos hátráló mozgásának köszönhető. Ez a harcászati elem csak egy hatékony része volt nomád népek harcművészetének Hadművészet A sztyeppei népek (Winkler, A hadviselés művészete. 1999) (részletek) "A római császárkor első szakaszánál kell megemlékeznünk az úgynevezett sztyeppei népek katonai tevékenységéről, hadszervezetéről, mivel a birodalom északkeleti határait ebben az időszakban meghatározóan e népek támadásai érik. A kérdéskörbe tartozó népcsoportok (először a valószínűleg iráni jellegű szkíták és szarmaták, majd a török jellegű hunok és avarok) katonai szervezete annyiban sajátos, hogy máshol nem jellemző motívumok dominálnak benne, de ezek túldimenzionálása teljesen hamis képet festhet róluk. Itt a könnyűlovas "hátrafelé nyilazni is tudó" hadseregek téves képzetére kell gondolnunk. A korabeli római, görög leírások ezzel szemben pontos leírását adják a sztyeppei harcmodornak, és ezeket katonai megfontolások is alátámasztják. Nézzük először a hadszervezetet. Tény és való, hogy a jórészt régóta nomadizáló hadseregeknél nem találjuk meg a gyalogság intézményét. Ennek nyilvánvaló oka a parasztság hiánya, és az, hogy mindenkinek van lova, és mindenki tud lovagolni. A lovasság azonban korántsem egységes, és pláne nem könnyű lovas íjász. Itt is mint a kor bármely más hadseregénél, az alapfegyvernemeket nem az etnikum, hanem a társadalmi tagozódás határozza meg. Tehát ugyanúgy volt a szkíta nemességnek nehézlovas fegyverzete, mint a szarmatáknak. Ennek talán a legfőbb magyarázata az, hogy aki anyagilag megengedheti magának, az páncélozza a lovát és önmagát. Jellemző példa erre a szarmata nehézlovasság, ahol a vértezetet vas hiányában keményfapikkelyekből oldották meg. Ezzel létrejött egy olyan nehéz páncélzat, amely hasonló a középkori európai lovag vértezetéhez. Viszonylag sok ábrázolás is fennmaradt, ezek a nehézlovasságnál (a hunokat is beleértve) a lovakat teljesen bepáncélozva mutatják. Természetesen a szegényebb rétegek kénytelen-kelletlen lovas íjászként szolgáltak. Ehhez járul még az is, hogy a birodalommá szerveződő pusztai népek hadjárataikban előszeretettel alkalmaztak szövetséges csapatokat, főként germánokat. E népeknél pedig megtalálható volt a gyalogság is. Ezt a hadszervezetet alátámasztja még az is, hogy gyakorlatilag elképzelhetetlen csak lovas íjász hadsereg, hiszen, ha a komolyabb vértezet nélküli íjászokat kitennék az ellenség nyílzáporának, hírmondó sem maradna belőlük. Vagy ha igen, akkor felmerül az újabb kérdés, a könnyűlovasság mennyire vértezte a lovait. Továbbá sem a gyalogság, sem a nehézlovasság elleni harcban eredményesen könnyűlovasságot nem lehet alkalmazni. A pusztai népek harcművészetével kapcsolatban adalék az is, hogy a rómaiak pont az alán zsoldos nehézlovasság mintájára szervezik meg a saját nehézlovas magasabb egységeiket. Végezetül ki kell térni egy állandóan előkerülő, a lovas tudomány csúcsaként emlegetett harcászati elemre, a hátrafelé való nyilazásra. Könnyen beláthatók a következők. Ha az íjász áll, akkor nyugodtan lőhet előre, balra és hátrafelé. Ha szembetámad, (mint később a magyarok is), akkor két okból nem nagyon tesz ilyet. Egyrészt a céltávolság rohamosan fogy, az ellenség kiszalad a nyíl alól. Másrészt az ellenséget elérve nincs idő az íj elrakására, és a közelharc fegyvereinek előszedésére. Marad a balra és hátrafelé történő nyílzápor. Balra nagyon kényelmes, folyamatos pásztázás lehetséges oszlopban történő mozgásnál az ellenség vonala előtt. A leírtak szerint ezt gyakran alkalmazták. Nyilvánvaló, hogy a legtovább, legalaposabban lőni az ellenséget úgy lehet, hogy viszonylag hosszú ideig vele azonos távolságban lovagolva, a közelharc fegyvereit kerülve nyugodt célzással engedni el a nyilakat. Ez az ellenség csalogatásával és a hátrafelé nyilazással lehetséges. Valószínűleg ennek a hosszabb ideig is eltartó hatásnak nyomán terjedt el a kortársak között e harcmodor állandó felemlegetése". (A Carrhae-i ütközet leírását lásd Plutarkhosznál; Crassus. Altheim megjegyzi, hogy a pártusok az ütközet alatt kétfele dobot is használtak. Az egyik üstdob volt, a másik kisebb, ú.n. "sámándob" A dobszó hatására a pártus könnyűlovasok valóságos önkívületi állapotban támadtak. Altheim, 1947-48. II.) Phraaspa Kr.e. 36. Antonius elhatározta a pártusok erejének megtörését. Tíz légiót szervezett, 10 000 gall és hispán lovast fogadott zsoldjába. Seregét megerősítette 14.000 kisázsiai könnyűfegyverzetű katonával, és csatlakozott a sereghez 16.000 örmény lovas is. A pártusok mintegy 50.000 főnyi, főleg lovasokból álló haderőt tudtak kiállítani Nyílt csatába nem bocsátkoztak, az elején csak nyugtalanították a Mezopotámiából betört ellenséget. Az első komoly rajtaütés akkor következett be, amikor Antonius két légiót, a málhát és az örmény lovasságot hátrahagyva gyors menetben elindult Phraaspa város elfoglalására. A pártusok rajtaütöttek a málhán. Ebben kezükre játszott, hogy az egész örmény lovasság elmenekült, így a két légiót meg tudták semmisíteni. Az emberveszteségek mellett a rómaiak számára az ostromfelszerelés elvesztése volt a legsúlyosabb. Félsivatagi területen ugyanis a fa ostromeszközök pótlása kilátástalan vállalkozás volt. Antonius ugyan körbesáncolta Phraaspát, de a jól felszerelt védőkkel eszközök híján nem bírt. Közben megérkezett a pártus- méd felmentő sereg, és két tűz közé szorították a rómaiakat. Több rohamot kivédve Antonius visszavonulásra szánta el magát. Az ellenség rajtaütései és egyéb viszontagságok miatt kb. csak a sereg fele ért Szíriába. (Winkler, 1999.) A székelyek szerepe az ütközetekben: " ..a csata kezdetén egy lovas seregrész előrelovagolva megrohanta az ellenséget, majd hirtelen megfordulva megfutamodott. A megfutamodókat az ellenség megbomlott sorokban üldözni kezdte. A futással az üldözőket a hátramaradt fősereg jobb és balszárnya közé csalogatták, s ott hirtelen megfordulva közrevették és megsemmisítették". (Győrffy Gy.: A magyarság keleti elemei. Budapest, 1990. l3-14. old.) A sárkány mint hadijelvény. "Irán Hozestan tartományában, az Izeh (Malemir-i síkság) északnyugati szélén egy nagy kerek völgyteknőben, amely a Hong-e Nouruzi nevet viseli, a hegység lábánál egy 9 méter magas különálló szikla emelkedik ki, amelynek északnyugati oldalába egy elámi domborművet véstek be, míg délkeleti oldalán egy 4,5 méter magas, és 7,4 méter széles pártus kori dombormű foglal helyet". (Harmatta: 1981.) A domborművön egy apród sárkány-hadijelvényt tart. Ilyen jelvényt használtak a pártusok, dákok és szkíták, tőlük átvették a rómaiak. (Ezeket leírja A. Marcellinus, Arrianos). Lukianos leírja a pártus sárkány-hadijelvényt, melyet csapatzászlóként használtak. Ennek legrégibb ábrázolása a Hong-e Nouruzi-i domborművön látható. Meg kell jegyezni, hogy a pártusok a Közép-Ázsiai lovas-nomád kultúrából a tízes számrendszeren alapuló szervezetet is megőrizték! ., (Lásd Györffy Gy.: A tízes és a százas szervezet. MTA. Il. OK. 22, 1973.) Ezer lovas védett egy selyem sárkány-zászlót. A sárkány jelvényt a szarmaták és a dákok is használták. (lásd Ghirshman szövegét Antológiánkban). A pártusok sárkányairól így irt Lucianos Sophista. "...hosszú rudakra vannak kötözve, magasra emelik őket és már tisztes távolból ezzel fenyegetik az ellenséget". (Makkay, 7996. 742.) Makkay János "A sárkány meg a kincsek" c. tanulmányában (Az iráni népek sárkány jelvényétől Artur lovag sárkányos zászlajáig) arra hívja fel a figyelmet, hogy az Artur mondakör iráni eredetű (hasonlóan a Grál legendához) és a sárkányos hadijelvény Marcus Aurelius idejében (175 körül) került át Angliába, a nehéz fegyverzetű lovasokkal együtt. A sárkányos zászlók működését csata közben Arrianus írta le: "A szkíta zászlók sárkányformájúak, amelyek a meg felelő méretben póznákra erősítve azokról lógnak alá. Színes darabokból vannak összevarrva. Fejük és testük egészen a farokig olyan rémületet keltően utánozza a sárkányok alakját, amennyire csak lehet. Ez az egész a következő ravasz terv céljaira szolgál: amikor a lovak nyugodtan állnak, az ember nem lát többet, mint Ielógó, színes csíkokat. Lovaglás közben azonban felfúvódnak a szélben, és ezáltal rendkívül hasonlóvá válnak az említett állatokhoz (sárkányokhoz), és egy kicsit sziszegnek is, amikor a gyors mozgás közben a levegő áthatol rajtuk. Ezek a hadijelvények nemcsak kellemes, de azért egyben rémítő látvány nyújtanak, hanem egyúttal harci tagozódásra is szolgálnak, és megakadályozzák, hogy az egyes csapatrészek összekeveredjenek". (Makkay, 1996. 742. II/24. Mezopotámia pártus uralom alatt. Kr. e. 160 és 140 között 1. Mithridates hódításai következtében Mezopotámia fokozatosan pártus uralom alá került. Ktésziphon városa (a Tigris folyó partján) ellensúlyozta a szeleukida Demetrius városát Szeleuciát. (Roux, 1966.) 11. Artaban idejében (Kr.e. 126) egész Mezopotámiát a pártusok ellenőriztek A pártus - korban több helyen intenzív építkezés folyt (Hatra, Szeleucia, Dura-Europos). A homok alól régi települések kerültek elő. A sumer városokban (Kis, Nippur, Uruk, Girszu) az ásatások során bőven kerültek elő pártus kori emlékek. (Roux, 1966. 419. old.) A Hatra-i leletekről és a pártus alapítású Vologesia városáról L. Oppenheim is beszámol. (L. Oppenheim, 1977.) Észak-Asszíria városai (Nuzi, Kakzu, Shibanmiba) ismét benépesültek. Természetesen a pártus építészet különbözött az előző idők építészetétől és a korabeli szobrokat, oszlopokat könnyű megkülönböztetni a klasszikus mezopotámiai alkotásoktól. Természetesen Babilonban is voltak építkezések, a görög színházat a pártusok megnagyobbították és új tornacsarnokokat építettek. A Kr. utáni 74/75 táján írtak utoljára ékírásos szövegeket Mezopotámiában. 30 és 60 között tudunk nagyszámú zsidó lakosságról, akik élvezték a vallási türelmet, több pártus család tért át zsidó vallásra. (Ld. Az Adiabene-család, Josephus Flavius, 1980. 552. old.) A babiloni csillagászat békésen működött, néhány régi templomot is restauráltak (pl.) a híres babiloni Esagillát is. Azt is el kell mondani, hogy Mezopotámia, így Babilon városa is sokat szenvedett a pártus polgárháborúktól, Septimus Serverus pedig, aki 199-ben elfoglalta, teljesen kihalt várost talált. Irodalom ehhez a témához: - OLMSEAD: History of the Persian Empire ( I 948) - J. OATES: Nimrud, 1957. Debevoise, 1938. - H. LENZEN: Die partherstadt Assur, 1933. - Le Strange: The Lands of the Eastern Caliphate, 1966. - A Dura-Europosi ásatásokról ld.: ROSTOVZEFF: The Excavations at Dura-Europos I.-IX.(1929-1952). - H. KAISER: A nagy istennő városa, (Bp. 1973). "... i.e. 140-ben keletről előtörő lovas nép a pártusok hódították meg, akik határukat egészen az Eufráteszig tolták ki. ... Babilon is gyakran kárt szenvedett; római hódítók léptek az Eufrátesz melletti ősi város földjére, noha csak rövid időre, i.sz. 115-ben Traianus római császár, majd 119-ben Septimus Severus. Babilon ez idő tájt feltehetőleg még lenyűgöző volt, persze ezt már nem lehet későbbi pompájához és nagyságához hasonlítani. ... Babilon sem politikai, sem vallási, sem pedig gazdasági tekintetben nem játszott többé komoly szerepet, már csak azért sem, mert a pártus birodalom peremén feküdt. Szerepét a közelben újonnan alapított város, Ktésziphón vette át. ... Csak egy szűk kör ismerte még a babiloni nyelvet és az ékírást, amelyet egészen az I. évszázadokig használtak, főként csillagászati témájú agyagtáblák írásához." E. Klengel-Brandt: Utazás az ókori Babilonba (Budapest. 1972. Esküvő Ktésziphonban (Római - pártus hercok Mezopotámiában Caracalla római császár 215 nyarán megkérte feleségül IV Artaban pártus király lányát. (Az eseményeket Herodianus és Dio Cassius örökítették meg. Ld.: Rawlinson, 1873) A pártus birodalom népe örült az eseménynek és az ezzel járó békének. Az összesereglett tömeget, melynek férfi tagjai óvatlanságból íjaik és nyilaik nélkül, fegyvertelenül érkeztek, az elrejtőzött római csapatok lemészárolták. Artaban királyt alig tudták a vérfürdőből kimenteni. A rómaiak bevonultak az Adiabene-ben fekvő Arbela városába és kirabolták a pártus sírokat, a hamvakat szétszórták. 217. IV. 8.-án Carrhae mellett, valószínűleg a Nap és Hold templomában Caracallát megöli Julius Martialis nevű testőre. Utódját Macrinust Artában hatalmas serege a háromnapos Nisibis-i ütközetben megveri. (A csata leírása: Herodianus, Dio Cassius, ld.: Rawlinson, 1973.)
[VÁLASZ]
CruciFix	#63	2010.08.08  07:46
Sarah Tayler csakugyan mindenhol volt, sehol és bárhol lehetett a nap folyamán. Valamennyi néger eredetet bizonyosan hordozott a génjeiben. Gyönyörű szeme és szája emlékeztetett Halle Berryére, a bőrszíne is hasonló volt, de a szüleitől nem nyúlánk párductestet, hanem alacsony és majdnem tömzsi, de formás alakot örökölt hozzá. Rendkívül energikus leányzó volt, csak úgy kavargott körülötte a levegő. Állandóan rohant, intézkedett, mindenütt ott volt, mindig beszélgetett valakivel. A mai napon Réka már kétszer beszélt vele pár percet, ezalatt kiderült, hogy Sarah is angol szakos, tehát az előadásokon is találkozni fognak, azután útbaigazította Rékát, hogy megtalálja a tanárokat, akiket keresett. Éppen közeledett. - Réka, nem akarsz részt venni a sakkversenyünkön? - Sakkverseny lesz? Ó, dehogynem. Nálad kell jelentkezni? - Aha. A nevezési díjakból befolyt összeget az egyetemi újság támogatására fordítjuk. - Mennyi a nevezési díj? - Ó, csak húsz dollár. - Ó… csak húsz? Mindenkinek? - Hát, ha valaki megteheti, adhat többet is – Sarah belemarkolt Réka karjába. – Juj, ott van Patrick! Gyere, elkapjuk! - Ki az? - Ő a fő szponzorunk, Patrick Wheeler. Tavaly is egy ezrest adott nevezési díjba. Egyébként az idén csoporttársunk. Programozó matematikus, és senki sem tudja, minek vett fel az idén két félév angol nyelvészetet – beszéd közben Réka karjába kapaszkodva végigloholt az aulán egy szőke, hosszú hajú fiú nyomában. Réka már rájött, hogy nagyon kell figyelnie Sarah-ra, mert pillanatok alatt igen nagy mennyiségű fontos információt le tud adni. – Amúgy nagyon jó sakkozó, FIDE-mester, de ha érdekelné a sakk, már rég nemzetközi mester is lehetne. De alig versenyez. Ja, és vigyázz vele, nagy hóhányó. Patrick! Patrick! – kiáltotta. A fiú megfordult. Nyugodtan nézte a feléje talpaló lányokat. - Patrick, sakkverseny lesz, ugye beszállsz? – lihegte Sarah valami furcsán alázatos modort felvéve. A fiú egy fölényes, pimasz pillantással felbecsülte, levetkőztette a megrökönyödött Rékát, lekicsinylő ajkbiggyesztésén tisztán látszott, hogy eldöntötte magában: ez nem ér meg még egy pillantást, aztán attól fogva levegőnek nézte. Fúj, micsoda öntelt, beképzelt hímsoviniszta majom, gondolta a lány, és olyannyira beleélte magát az ellenszenvbe, hogy kirázta a hideg. Pedig a srác nem nézett ki rosszul. Sőt. Réka most már csakazértis végigmérte, kielemezte magának. Vonzotta és taszította a fiú, méghozzá egyforma erősen. Meglehetősen magas volt, kellemesen arányos testalkattal. Túl karcsú volt ahhoz, hogy felsőtestének izmait bodyteremben formálta volna ki, úgy látszott, természetes körülmények között tett szert rájuk. Tartás volt büszke gerincében. Vállig érő sötétszőke haját hátragumizva viselte, a halántékától egy-egy világosabb csík indult, valószínűleg melírozás. Semmi fülbevaló, semmi piercing, semmi tetoválás. Szürke szemének szenvtelen pillantása ezt üzente: én parancsoláshoz szoktam, te pedig engedelmeskedj. Valami különleges miliő lebegett, rezgett körülötte: egy veszélyes ragadozó egykedvű, mégis éber nyugalma, amely bármelyik pillanatban átválthat vad, villámgyors támadásba. Réka kitűnően el tudta róla képzelni, és nagyon nem szeretett volna a közelben lenni, amikor a fegyelmezett higgadtság darabokra törik, és a törmelék közül kirobban a fenevad. Mutatós darab, gondolta Réka, míg megbűvölten legeltette rajta a szemét. Túlságosan is az. De azért még nem kéne annyira fenn hordania az orrát, hogy beleessen az eső. A fiú közönyösen szólt Sarah-hoz. - Nem hiszem, hogy van kedvem hozzá. - Legyen már, légyszi. Úgyis megnyered. - Pont azért. Nem képvisel minőséget a versenyed. Ez nem az én szintem. Nem agytorna, csak pocsolyában tapicskolás. - Ó, Patrick, ha te nem jössz, nem jön el senki – rimánkodott Sarah. – Tudod, hogy te vagy a húzónév. - Nem igazán vonz a húzónevem. - De most beszereztem egypár valódi sakkozót is. Persze nem olyan erősek, mint te, de komolyabb színvonal lesz, mint tavaly. Igaz, hogy csak rapid verseny, egyórás, de rendesen, órával, játszmaírással játszunk – Sarah annyira könyörgött, hogy szinte meghajolt a fiú előtt. Az megelégelte a nyafogást, kissé mintha émelygett is volna tőle. - Na jól van, úgysem voltam az idén versenyen. Kaptok egy százast, és túl vagytok fizetve. - Százast? – nyúlt meg Sarah arca. - És gondolkozzatok el rajta, megéri-e nektek olyan cikket megjelentetni az újságban, mint ami májusban megjelent. - Ó, Patrick, ha tudtam volna, megakadályoztam volna, de pont beteg… - Nemigen érdekel – közölte hidegen a srác. – Minél többet gondolkozom rajta, annál inkább sokallom még a százast is. Jobb nektek, ha nem forszírozod. - Ó, jó lesz a százas, köszike, Patrick! – Sarah megragadta Rékát és gyorsan elhúzta onnan. - Ahogy fütyül, úgy táncoltok? – kérdezte Réka. – Ennyire a markában tart benneteket? - Hát, én megértem, azt csinál a pénzével, amit akar. Igaza van, nem kötelező neki olyan újságot támogatni, amiben tavaly tényleg megjelent róla egy kellemetlen cikk. És tényleg beteg lettem, és a megjelenés előtti napon kihúztak egy másik cikket, és betették ezt helyette. De tudom is, hogy ki volt, és most megyek, és kitépem a haját, mert kilencszáz dollárt buktunk az ő bosszúvágya miatt. Az idióta liba, elriasztotta tőlünk a legjobb szponzorunkat. Azt hittem, Patrick észre sem vette a cikket, mert akkor nem reagált rá. De hát olyan nincs, hogy ő ne vegyen észre valamit. És érdekes: mégis ad egy százast. Én a helyében még ennyit sem adnék. De lehet, hogy félig-meddig hízelgőnek találta. - Mi volt a cikkben? - Egy interjúnak álcázott vitriolos karcolat az egyetemi Casanováról. Név nélkül persze, de sajnos volt hozzá egy jól felismerhető karikatúra is, amelyiken ő áll a központban, domborodó nadrággal, az ajtaja előtt egymást ölik a lányok, hogy bejuthassanak, míg az elhasználtak keze-lába a kukából lóg ki. - Hoppá. Így bánik a lányokkal? - Majd egyszer mesélek – mondta egy fancsali mosollyal Sarah. * Sarah a hétvégére szervezte a sakkversenyt, igencsak sűrű programmal: szombaton négy forduló, vasárnap három. Reggel kilenckor indulnak az órák, az egy-egy óra gondolkodási idő leteltével egy óra szünet. Rékának az első nap nagyon ment a játék. Az első forduló előtt még a versenybírónak is segített a számítógépnél, mert jól ismerte a párosítóprogramot, a bíró viszont úgy tűnt, kevésbé, és nehézségei támadtak a játékosok beírásával kapcsolatban. Kilenc FIDE értékszámmal rendelkező, Sarah megfogalmazása szerint valódi sakkozó szerepelt a listán, összesen 52-en jöttek össze. Sarah nagyon lelkes és boldog volt, ilyen nagy létszámú versenyt még sohasem szervezett. A rangsorban Patrick Wheeler volt az első, utána egy Terence Hunt nevű fizikushallgató 2125-ös Élővel, aztán Harold West, jogász, 2090-nel, Réka a negyedik, és még öt, kevesebb Élővel rendelkező játékos; a többiek bejegyzetlenek és esélytelenek. Réka könnyedén és gyorsan megverte az első három fordulóban a nagyobb sorszámú, vagyis gyengébb ellenfeleit, míg végre egy csemegét kapott, akinek a játszmáit már figyelte parti közben, és fente rá a fogát: Terence Huntot. Terence nagyon aktív támadó játékot játszott, de Réka látta, hogy az erőszakosan nyomuló roham közben helyenként elkövetett egy-egy hibát, amit felkészületlen ellenfele vagy nem tudott kihasználni, vagy észre sem vett. Réka viszont azonnal lecsapott rá, és becsempészte a huszárját a nyitva hagyott királyszárnyra, hátulról megtámogatva a futóval és a vezérrel. Terence nem akart hinni a szemének, hogy mattot fog kapni, nem adta fel, amíg Réka iskolapéldaszerűen be nem mutatta neki, hogy be tudja szorítani a királyát. Négy forduló után, az első versenynap végén négyüknek volt négy pontjuk: Patricknek, Haroldnak, Rékának és egy 1807-es Élővel bíró fiúnak. Este Réka megvárta az ötödik forduló párosítását, és megtudta, hogy másnap Patrickkel kezd. Előre dörzsölte a kezét. Persze a háromszáz Élő túl nagy különbség, gyakorlatilag nincs esélye a győzelemre, de talán, ha Patrick egy pillanatig nem figyel oda, egy döntetlent ki tud hozni. Réka erőssége abban állt, hogy szépen kirakta a megnyitást, jól megerősítette a védelmi vonalát, aztán várt, míg az ellenfele hibázott, ekkor támadott: bekerítette és lesöpörte. Reggel Réka megvárta, míg a mester úr leül a táblához. Várt, míg megírta a játszmalap fejlécét, és a sakkozók babonáját követve végigigazgatta a figurákat. Ekkor lépett oda. Leült és a kezét nyújtotta a felnéző fiúnak, aki személytelenül, hűvösen kezet fogott vele és bemutatkozott. - Patrick Wheeler – és megállt a szeme a lányon. - Réka Véler – mondta a lány, vidámsággal a szemében. Patrick szemöldöke megemelkedett. - Ezt így kell kimondani? - Mhm – bólintott. - Nincs esélyed ellenem – közölte Patrick, és már lenézően mosolygott. – Figyeltelek tegnap, elég szép pozíciós játékot játszol, de nyugodt lehetsz, hogy én nem fogok védelmi hibát elkövetni, mint Hunt. Réka az egyenesen rátekintő, gúnyosan mosolygó szempárt kutatta. Vajon miért tartotta szükségesnek ezt közölni? A sakkozók nem szoktak ilyesmit mondani az ellenfélnek, inkább a táblán szeretnek bizonyítani. Ráérzett a válaszra: Patricknek ő nem tetszik, mint nő, tehát nem akarja megszerezni magának szexpartnerként, ellenben valamiért fontosnak tartja, hogy kinyilatkoztatott erőfölényével megfélemlítse. Pszichikai hadviselés. Jól van, ha harc, legyen harc. Élvezettel emelte fel az elévetett kesztyűt. Tud ő a táblán kívül is küzdeni, és ráadásul ez a fajta mérkőzés neki hazai pálya. Patrick Wheeler még nincs vele tisztában, kivel húzott ujjat. Nos, mindjárt megtudja. Kedvesen rámosolygott a fiúra. - Nem tudod te azt előre, hogy én hol fogok rést találni a védelmeden, amin beférkőzhetek és felmorzsolom a belső ellenállásodat – a mondat közben eleinte kedveskedő pillantása és hangja egyre keményebbé vált, míg végül már ridegen, kérlelhetetlenül tekintett szembe a fiúval, aki előbb kissé meghökkenve felhúzta a szemöldökét, majd közelebb hajolt, gyilkos élvezettel ejtve ki a kíméletlen szavakat: - Mindegy, melyik oldalra sáncolsz. Kilátásod sincs még a döntetlenre sem. Réka meglepetést tettetve ismét kedvesen elmosolyodott. - Ja, te a sakkról beszéltél? Patrick hátrahúzódott, a szeme összeszűkült, és lehet, hogy még akart mondani valamit, de a bíró kiáltása megakadályozta: - Kezdődik az ötödik forduló! Megkérem a sötéteket, indítsák el az órákat! Egy-null ide, gondolta Réka diadalmasan, és egy határozott mozdulattal lenyomta az órát. És ha megint erős fiú akarsz lenni, kaphatsz a másik szemed alá is, tette hozzá, még mindig magában. Kitűnően szórakozott, és nagyon élvezte a győzelmét. Réka várakozása szerint Patrick vezércsellel indított. Réka a Grünfeld-védelemmel válaszolt, óvatosan, minden lépését meggondolva. Pár perc alatt mélyen belemerült a koncentrálásba. Patrick a tegnapi napon a sakkozók szokása szerint, ha éppen nem ő volt lépésen, gyakran felállt, sétálgatott, nézte a többiek partiját. Most csak ült Rékával szemben, hátradőlve, a széken elnyúlva, a keze a zsebében, és sötét tekintettel figyelte játékostársát. Nem volt hozzászokva, hogy valaki vissza merjen szólni neki: ha ő valakit lenézett, az felnézett rá, ha nem is mindig tisztelettel. Réka szavai előbb dühöt, aztán értetlenséget váltottak ki belőle. Nem tudott mihez kezdeni ezzel a lánnyal, aki kemény ellenfélnek bizonyult, nemcsak a sakktáblán, és közben az ő ízlése szerint túl kövér, szexre alkalmatlan, ennek folytán mindenfajta kapcsolatteremtésre alkalmatlan: vagyis érdektelen, semmibe vehető tárgy volt. És íme, a tárgy szembeszállt vele. Réka nagyon sokáig nagyon jól állt Patrickkel szemben. De sok gondolkodási időt elhasznált. Patrick rögtön az elején elkezdett ellenállhatatlanul nyomulni. Réka gondosan kiépítette ugyan a védelmi rendszerét, Patrick a tizennyolcadik lépésben mégis bekerítette és lecsapta Réka egyik huszárját. Válaszul Réka csak egy gyalogot tudott túszul ejteni. De még nem volt veszve a parti. Réka meggondoltan, bebiztosítottan támadta Patrick vezérszárnyát, de sajnos Patrick meg az ő királyszárnyát. Amikor Rékának már csak három perc ideje maradt, Patricknek még mindig volt huszonöt perce. Nem szólhatott senki egy szót sem, mert előírásosan betartotta a szabályt: mindig beírta az utolsó lépést. Mégis aljasul rájátszott Réka időzavarára, csak egy-két plusz másodpercet hagyva a lánynak gondolkodásra, amíg írt, aztán azonnal, higgadtan, gonoszul és célratörően lépett. Egy precízen kidolgozott, komplikált és lehengerlő kombinációval a sarokba szorította Rékát, aki nagyon élvezte volna a játszma szépségét, ha nem éppen ő a vesztésre álló fél, de kipirult arccal, már védekezésre kényszerítve, még mindig ellenállt. Aztán azon a ponton, amikor a világos bástya a vezérrel együtt szétrombolta a védelmét, még egy egész percet gondolkodott, de semmi esélyt nem látott a döntetlenre sem. Jól van, gondolta józanul, tudtam, hogy jobb vagy nálam, legalábbis ebben az egyben. Felnézett és nyugodtan nyújtotta a kezét. Patrick hűvösen elfogadta a megadást. Ekkor esett le Réka órájának zászlója. A tömeg, akik összegyűltek körülöttük az izgalmas partit figyelve, zajosan oszladozni kezdett. A bíró lecsittegte őket. http://www.ararauch.hu/modules.php?name=topics&file=olvas&ci kk=regeny-4735ba61787f1 Lenyomat, amit egymáson hagytak, megjelölte őket, mint egy pecsét, mélyen, kitörölhetetlenül bevésődött határtalan tudatalattijukba, amely azonnal felismerte a jelet, hiszen nem először találkoztak az évezredek folyamán; majd működésbe lépett, elindított egy folyamatot, egy fokozatos változást, amely idővel, lassan, nagyon lassan útnak indult, mozgásba lendült, felgyorsult, majd feltartóztathatatlanul, elemi erővel száguldani kezdett, mint a forgószél, és átalakította mindkettőjük életét.
[VÁLASZ]
CruciFix	#62	2010.08.08  07:06
A magyar nyelv szótárát, népszerű nevén a Czuczor–Fogarasi szótárt már megjelenésekor többen támadták, majd hosszú időn át méltatlanul elhallgatták, napjainkban viszont sokan mindenre pontos feleletet adó bibliának tekintik. Az igazság középen van: a Czuczor–Fogarasi szótárhoz összegyűjtött nagy mennyiségű nyelvi adat, valamint a két szótárszerkesztő nyelvszemlélete ma is megtermékenyítőleg hathat nyelvünk vizsgálatára és ezen belül szókincsünk történetének feltárására. Sosem szabad elfelednünk azonban a kötetek forgatásakor, hogy minden tudomány, így a nyelvtudomány is sokat lépett előre módszereiben, technikájában a szótár megjelenése óta eltelt mintegy százötven év alatt. Feladatunk tehát, hogy a Czuczor–Fogarasi szótárban közreadott nyelvi adatsorokat, szóelemzéseket, szóeredeztetéseket a nyelvészet modern módszereivel újravizsgáljuk, a szótár állításait napjaink nyelvészeti kutatásainak eredményeivel ütköztessük, hogy közelebb kerüljünk szókincsünk egyes elemeinek, szavainknak gyakran ködbe vesző történetéhez. Az eredeti mű hat kötetéből azokat a részeket adjuk közre, amelyek szavak, szóelemek, szógyökök történetével, eredeztetésével foglalkoznak. Az érdeklődők most egyetlen kötetben találják meg a Czuczor–Fogarasi szótárnak azokat a részeit, amelyek napjaink új szótörténeti vizsgálataihoz szükségesek lehetnek. Kívánjuk, hogy szótárunk lapozgatása gondolatébresztőleg hasson, sikeres búvárkodás alapjául szolgáljon, valamint hasznos kiindulása legyen új nyelvészeti kutatásoknak. VÁSÁRLÁSI LEHETŐSÉGEK 1. A kiadványt személyesen 30% kedvezménnyel 7.990 Ft helyett 5.590 Ft-ért vásárolhatja meg a TINTA Könyvkiadó szerkesztőségében. A TINTA Könyvkiadó szerkesztősége hétfőtől péntekig 9 órától 17 óráig tart nyitva. A szerkesztőség címe: 1116 Budapest, Kondorosi út 17. Könnyen megközelíthető a fekete 7-es busszal. Szálljon le a Nyírbátor utcai buszmegállónál, induljon el visszafelé, aztán forduljon jobbra. A szerkesztőség az első nagy lakótelepi ház első lépcsőházában található a földszinten. A kapucsengő kódja: 40. Érdeklődni lehet telefonon a (1) 371 05 01-es számon. 2. A szótárt megrendelheti közvetlenül a TINTA Könyvkiadótól úgy, hogy a szótárt utánvéttel a posta szállítsa ki Önnek. Ebben az esetben 20% kedvezményt adunk a szótár árából, és 1.500 Ft postaköltséget számolunk fel. Azaz 20% kedvezménnyel 7.990 Ft helyett 6.390 Ft a szótár ára, plusz még 1.500 Ft postaköltség, azaz összesen 7.890 Ft-ot kell Önnek a szótár átvételekor fizetnie a postásnak. Ha több könyv rendelése estén a vásárlás értéke meghaladja a 10.000 Ft-ot, akkor nem számolunk fel postaköltséget, azaz a postai kiszállítás ingyenes. A megrendelését leadhatja a (1) 371 05 01-es telefonszámon, vagy elküldheti a (1) 371 05 02-es faxszámra. Lehetőség van arra is, hogy az internetes webáruházunkon keresztül rendelje meg a könyvet és a postai kiszállítást ide kattintva. 3. A szótárt megvásárolhatja a TINTA Könyvkiadóval kapcsolatban álló könyvesboltokban. Etimológiák, szóelemzések a Czuczor–Fogarasi szótárból. A híres szótár a 19. századi nyelvtudomány egyik hatalmas teljesítménye, még ha mára jócskán megváltozott róla a tudományos körök véleménye. A minden tekintetben rendhagyó mű szakmai bemutatója alkalmából készítette az interjút Cserháthalápy Ferenc a kötet ötletgazdájával, a Tinta Könyvkiadó vezető főszerkesztőjével, Kiss Gáborral. – Az idei Ünnepi Könyvhétre jelentette meg a Tinta Könyvkiadó az Etimológiák, szóelemzések a Czuczor–Fogarasi szótárból című 950 oldalas kötetet. Mi ez tulajdonképpen, az eredeti hat kötet sűrítménye? – Semmiképpen sem sűrítmény, ez válogatás. A sűrítményről a szörpök sűrítményei jutnak az ember eszébe, melyeket aztán szódavízzel kell hígítani. Mostani szótárunk anyagát nem kell semmivel sem felönteni. – De az eredeti hat kötetből mégiscsak egy kötetet készítettek. Mik voltak a válogatás szempontjai? – Az eredeti mű 1862 és 1871 között jelent meg és 112 000 szócikket tartalmazott. A szócikkek között vannak címszavakat értelmező szócikkek, és vannak településeket bemutató részek is. Pl.. Gutor: falu Pozsony megyében vagy Nádasd faluk Abaúj, Baranya, Borsod, Pozsony, Sopron, Vas megyében, puszta Somogy megyében. A szavakat bemutató szócikkek legtöbbje többek között a szó magyarázatát adja. Pl.: Hitelv valamely vallásnak fő ágazata, melyen a többiek alapulnak. Vagy egy másik példa: Hurít Kiált, kurjant. Valakit nyers, erős kemény hangon, kurjongatva lelármáz, hallgatásra kényszerít. – Az eredeti munkának talán nem ezek a magyarázós részei az igazán izgalmasak, hanem a szavak eredetével foglalkozó szóeredeztetések. – Nagyon jól látja. A Czuczor–Fogarasi szótár érdekes szóeredeztetései az elmúlt 150 évben mindvégig viták kereszttüzében álltak. – És most a Tinta Könyvkiadó ezeket a sokak által vitatott részeket válogatta ki? – Pontosan. Azokat a részeket adjuk közre, amelyek szavak, szóelemek, szógyökök történetével, eredetével foglalkoznak. Az érdeklődők most egyetlen kötetben találják meg a szótárnak azokat a részeit, amelyek napjaink új szótörténeti vizsgálataihoz szükségesek lehetnek. – Óvatosan fogalmaz. Mintha a kiadó nem tudná, hogy az eredeti munka a szavak eredetére választ adó biblia vagy délibábos etimológiák gyűjteménye. – Mint nyelvészeti szakkönyvek és magyar szótárak kiadója sűrűn találkozom az ún. alternatív nyelvészettel és képviselőivel. Például már nem egyszer előfordult a következő eset. Árusítjuk a könyveinket. Megérkezik az érdeklődő. Felemeli és belelapoz a Zaicz Gábor által szerkesztett etimológiai szótárunkba, majd lecsapja, és hangos szóval mondja: Maguk Hunfalvynak és Budenznek, a Habsburg-bérenceknek a nézetét vallják, maguk nem is magyarok. Nem tudják, hogy semmi közünk a finnekhez? Majd a tájékozott érdeklődő félórás előadást tart a magyar nyelv etruszk eredetének megdönthetetlen bizonyítékairól. – Mintha a magyartanárok között is egyre több alternatív nyelvész lenne. – Eleve haragszom a magyartanárokra, mert legtöbbjük nem tanítja a nyelvtant, hiszen vagy irodalomórát vagy osztályfőnöki órát tart helyette. Megtapasztaltam ezt négy gyermekem iskoláztatása során. Érdekes, hogy Czakó Gábor is, mint több gyermekes szülő, pontosan ilyen elkeserítő tapasztalatokra tett szert a magyar nyelvtan oktatásával kapcsolatban. A magyar nyelvtan iskolai elidegenítésről a Beljebb a magyar észjárásba című legutóbbi könyvében számol be. Aztán másik élmény a közelmúltból: általános iskolai magyartanárnőm, a szeretett Piroska néni odajön az osztálytalálkozón hozzám és így szól: Gábor, gratulálok, sok szép szótárt és értékes könyvet adtatok ki, de tudod – és közelebb hajol hozzám – ezt a finnugrizmust hagyjátok már abba, ezt már megcáfolták. – Visszatérve a most megjelent szótárhoz, hogyan készült? – Először is megkérdeztem a Nyelvtudományi Intézetben két nyelvtörténettel foglalkozó profi nyelvész kollégámat, hogy mi a véleményük a Czuczor–Fogarasi szótárról. Gondoltam, ha nagyon lesújtó a véleményük, félreteszem ötletemet. De egybehangzóan azt mondták: elavult, de mindig megnézem, mert nagyon inspiráló és gazdag a benne összegyűjtött nyelvi anyag. Ezt követően egy kolléganőnk több mint fél éves munkával végigolvasta a szótárt és a szavak eredetével foglalkozó részeket kimásolta. A munkához nagy segítségére volt az Arcanum Adatbázis Kft. által kiadott CD, amely tartalmazza elektronikusan az eredeti szótár teljes anyagát. A kiválogatott 7500 szövegrészletből, szócikkből áll össze a 950 oldalas mostani szótár. – Látom, a szótár helyesírását közelítették a mai íráshoz. – Kiigazítottuk a cz írását, egységesítettük a hosszú kettős mássalhangzók jelölését (pl. aszszony helyett asszony), és a magánhangzók rövidségét, hosszúságát is igyekeztünk a mai íráshoz igazítani. Így egy jól olvasható szöveget adunk a mai olvasó kezébe. – A szótárhoz Simoncsics Péter nyelvész írt előszót. – Simoncsics Péter tudománytörténetileg elhelyezi az eredeti nagy munkát és ezekkel a sorokkal fejezi be az előszavát: „A Czuczor–Fogarasi szótár koraszülött munka, többre vállalkozott, mint amire képes volt. … A benne rekedt értékek – nyelvi adatok és invenciózus nyelvi magyarázatok – csak a szakavatott nyelvészek, közülük is a nyelvészet története iránt különösen érdeklődők számára tárulnak föl és vállnak értékelhetővé. Az ő feladatuk lesz a szótár módszeres átfésülése, adatainak újbóli megrostálása és pontosítása, és szembesítése a nyelvészetnek az azóta eltelt időben történt eredményeivel.” – Végül is mi a Czuczor–Fogarasi szótár alaptézise? – Az alaptézis kulcsszava a gyök, a szógyök. Példával megvilágítva: A szótár az írja, hogy a KER elvont gyök, melyből a kereng, keres, kerek, kerék, kerget, kerít, ketrec, kerecsen szavak erednek, és megnyújtott formában a kéreg szó is innen jön. Ezekben alapértelem a görbe, kerek, magába visszamenő vagy maga felé visszahajló mozgás vagy vonal. Lényeges hangjai a K és az R. Hasonlóan a kar, karaj, karika, karima, karám, kanyar, szavakhoz. Rokon velük a kör, környék, köröm szó. – A gyökelmélet nem hivatalosan elfogadott nyelvészeti nézet. A Tinta Könyvkiadó a közelmúltban adott ki egy nyelvrokonsággal foglalkozó másik könyvet is, melyet Honti László akadémikus, nyelvész szerkesztett. Mondhatjuk kicsit ironikusan, hogy ennek a tanulmánykötetnek lehetne akár az is a címe, hogy »Az Akadémia visszalő«. – Lehetne, de nem az. A cím pontosan: A nyelvrokonságról – Az török, sumer és egyéb áfium ellen való orvosság. Ebben a kötetben a hivatásos nyelvészek válaszolnak az alternatív nyelvészek felvetéseire. – Mintha itt valamiféle ellentmondást látnék. A Tinta Könyvkiadó szinte egyszerre jelenteti meg az alternatív nyelvészek által bibliának kikiáltott Czuczor–Fogarasi szótár gyökelméletre épülő szóeredeztetéseit és ugyanakkor az akadémikus cáfolatát is napjaink alternatív nyelvészetének. – Nem a kiadó munkájában van ellentmondás. Az ellentmondás napjaink nyelvészeti nézetei között van. A kiadó célja, hogy katalizátor legyen a párbeszédben, elősegítse a hasznos és célravezető vitát. Nem lehet, hogy mindazok, akik számára fontos nemzeti kultúránk legfőbb hordozójának, édes anyanyelvünknek az ügye, évtizedeken át elbeszéljenek egymás mellett. A kiadó kiadványaival elő kívánja segíteni a tisztázó párbeszédeket. Az eredményes diskurzust mozdíthatja elő a Pytheas kiadó is azzal, hogy tervbe vette a Czuczor–Fogarasi szótár teljes hat kötetének reprint kiadását. Az interjút az Infovilág munkatársa, Cserháthalápy Ferenc készítette. Forrás: Tinta Könyvkiadó Mi az etimológia Az Etimológiai Szótár (Esz.) megjelenésére A Tudományos Gyûjtemény G. L. névjelû szerzõje, 1818-ban, A'magyar nyelv' fõ törvényeirõl címû tanulmányában (8: 39-66) írta a következõket: "Az etymologia tágos értelemben a 'szavak' eredeteknek, és tulajdonságoknak szoros visgáltatása; szorosb értelemben pedig maga a 'nyelv' alkotmányjának sarka, és lelke, melly a 'nyelvnek sarkalatos törvényjeit fundálja, osztogatja" (1818: 56, idézi Papp 1967: 164). Maga az etimológia szó a nyugati nyelvészeti hagyományban nem elsõsorban 'szóeredettan', hanem általában 'szótan' értelemben volt használatos, például Sylvester János meghatározásában: "Igík [azaz szók, KSA] igaz tulajdonságárul való tudomány" (1539). Még Pápai Páriz Ferenc latin-magyar szótárában is az etymologia magyar megfelelõje igazán szólás, az etymologus megfelelelõje nyelvnek mivolta szerint szóló (1767: 219). Ebben a hagyományban a görögöktõl a római grammatikusokon át a humanista nyelvészekig a betût vagy hangot (littera) tekintették a legkisebb nyelvi elemnek, ebbõl kiindulva haladtak tovább a nagyobb nyelvi egységek, a szótag (syllaba), a szó (dictio), majd a mondat (oratio) felé. A nyelvi közlés ezen elemeinek a grammatika részeként az orthographia, prosodia, etymologia és syntaxis feleltek meg. Igaz ugyan, hogy a szójelentés felbontásának csak egy módja, ha történeti rétegekre bontjuk, a magyarban - miként általában az európai nyelvekben - a 19. század elején, a történeti nyelvtudomány kibontakozásának kezdetén az etimológia szó 'szófejtés' jelentéssel honosodott meg (TESz 1: 809). A szóeredettan jelentés nyilvánvalóan a francia enciklopédistáktól kezdõdik (a korszak nyelvfilozófiájáról: Kelemen 1977). Az Enciklopédiába a grammatikai szócikkeket César Chesneau du Marsais írta A-tól G-ig, s egyik jelentõs, didaktikus mûve pedig a Véritables principes de la grammaire ou nouvelle grammaire raisonné pour apprendre la langue (1729). Du Marsais ez utóbbi mûvében azt állította, hogy az etimológiának "tárgya az a kérdés, hogy egy szó francia-e vagy más nyelvbõl jön; hogy miért hívjuk így a szóban forgó tárgyat, s vannak-e más szavak, melyek belõle származnak" (idézi Kelemen 1977: 158). Az etimológia mint egy-egy szó- vagy szóelem eredetét, történetét vizsgáló tudományág visszavezethetõ a legkorábbi irodalmakig (tulajdonnevek etimologizálása az Ótestamentumban, Platón Kratüloszának idevágó részletei stb.), ám rendszeres tanulmányozásának elveit csak a 19. században fektették le. Elsõsorban az újgrammatikusok (róluk Kicsi 2006: 12, 83) fogalmazták meg az etimológia általános elveit, melyek szerint (1) egy szó (vagy szóelem) legkorábbi formáját kell rekonstruálni, lehetõleg a párhuzamos és vele összefüggõ formákkal együtt, (2) a szó minden hangjának meg kell találni a megfelelõjét, így rekonstruálva az etimont, (3) minden hang- és jelentésváltozást lehetõleg magyarázni kell. Az etimológia mûveléséhez elsõsorban nem valamely alapmû (például az újgrammatikusok korából Paul 1880) ismerete segít hozzá, hanem inkább nagyszámú mintafeladat megismerése révén sajátítható el módszere. A modern nyugati nyelvtudomány két-három évszázados története olyan lépések sorozata, amelyekkel a kutatás egy-egy terület lehetõségeinek kimerülése után továbblép valamely más területre. Az etimológia elsöprõ lendülettel tört a 19. század szellemi tájaira, s azt várták tõle, hogy mintegy varázsütésre megold majd egy sereg tudományos problémát, amelyek között kitüntetetten fontos volt a népek eredete. Az etimológia - és árnyékában a nála idõközben döntõbbnek bizonyuló történeti nyelvtan - például magyar vonatkozásban azzal kecsegtettek, hogy tisztázzák a magyarság eredetét. Hasonló kulturális lendület megfigyelhetõ más európai népeknél is. Az etimológia teret nyerésétõl kezdõdõen a 19. századi historizmus szellemében köré épült számos elemzõ rendszer, amire jó példával szolgálnak a történészek, néprajzosok etimologizálásai. Az etimológiát kipróbálták számos területen (vallás- és tárgytörténet stb.), a legkülönbözõbb célokra, s az etimológiák tanulságainak merész általánosításaival próbálkoztak. Idõvel azonban az egykor új gondolat - például az oktatásba való leszivárogtatása révén is - beépült az emberek fogalomkészletébe, a vele szembeni várakozások is egyensúlyba jutottak a tényleges felhasználási lehetõségeivel, s túlzott népszerûségének vége is szakadt. Eközben azonban a szellem- vagy társadalomtudományokban végigpróbálták alkalmazásait, kiterjesztették minden lehetséges területre. Kiderült, hogy meg kell állni egy bizonyos határnál. Ezalatt elsõrendûen jelentõs gondolattá vált, szellemi fegyverzetünk állandó és tartós részévé. Hatókörét azonban már nem tartjuk olyan óriásinak, mindent ígérõnek, alkalmazási lehetõségeit oly végtelenül változatosnak, mint egykor tettük. A mindent átetimologizálás hajlama, ami Max Müllernél, Ipolyi Arnoldnál még vezérelv volt, az a 20. században visszaszorult a szaktudományba. A tudományos etimológia elõzményei közé tartozik Budenz Józsefnek a finnugor nyelvtudományt megalapozó munkássága a 19. század második felében, fénykora az újgrammatikusok mûködésének idejére esik, s nálunk is elsõ kiemelkedõ képviselõi az ezen az irányzathoz sorolható Simonyi Zsigmond és Gombocz Zoltán voltak (Kiss 1970). Magyarországon a 20. század elejére lett igény önálló magyar etimológiai szótár megalkotására, melyre a kor két jelentõs nyelvésze vállalkozott (Etsz., Gombocz Zoltán és Melich János mûvérõl: Kicsi 2006: 34-37). E torzóban maradt (a geburnus szócikkig eljutó) vállalkozást követte Bárczi Géza egykötetes összefoglalása (Szófsz.), majd a nekik kedvezõ korban sorra elkészültek a hatalmas kollektív vállalkozások (TESz., MSzFE., EWUng.), sõt Kiss Lajos külön a földrajzi nevek etimológiai szótárát is megírta (FESz., amely arról is nevezetes, hogy tíz év alatt negyedik kiadására terjedelmében megkétszerezõdött). A Zaicz Gábor szerkesztette Etimológiai Szótár Bárcziéhoz hasonlóan egykötetes, ám a toldalékok etimológiáját is tartalmazza (ESz.). Ráadásul mind a Szófsz., mind az ESz. egy-egy folytatásokban, füzetekben megjelent vállalkozást követ (EtSz., illetve EWUng.). Az etimológia azonban a 20. században a nyelvtudományon, sõt a történeti nyelvészeten belül is háttérbe szorult. Yakov Malkiel az etimológia hanyatlásának nem kevesebb, mint tizenhárom fõbb okát sorolja fel laza sorrendben (1993: 135-142), ezekbõl érdemes felidézni a következõket: (1) A szinkronikus szemlélet diadala a diakronikussal szemben. A hanyatlás ezen oka a strukturalista paradigma 20. század eleji térnyerésére, egyáltalán a historizmus hanyatlására vezethetõ vissza, távolabbról pedig például ezzel áll összefüggésben a holt nyelvek (görög, latin) középfokú oktatásának fokozatos számûzése is. (2) Nincs kidolgozva az etimológia általános elmélete, noha ennek igénye évtizedek óta napirenden van (Kiss 1967, 1976). Rendkívül sokféle tényezõ alakít ki egy etimológiát (ellentétben az újgrammatikusok kivétel nélkül teljesülõ szabályaival). Ennek megfelelõen rendkívül szubtilis céhes szabályrendszere alakult ki az etimologizálásnak, s talán ennek is köszönhetõ, hogy az etimológia "elméletét" nem kodifikálták. (3) Az etimológia presztízsvesztése a szellemtudományok intézményrendszerében (egyetemi oktatásban, akadémiákon, kutatóintézetekben). (4) Az etimológia függése más tudományoktól, így a néprajztól, régészettõl, vallástörténettõl; nem kellõen megalapozott jelen állapotában például a valószínûségszámítás felõl. (5) Nagy fokú szubjektivitás. Az etimológiák jelentõs része (a valaha felállított, nem triviális etimológiáknak valószínûleg többsége) hibás, ami ellentmond a tudományosság alapvetõ kritériumainak. Különösen Thomas Kuhn paradigmaelméletének népszerûvé válása óta elfogadott, hogy bizonyos tudományos tények nem így-és-így "vannak", hanem bizonyos elmélet szerint így-és-így "lehetnek". Mint minden nyelvtörténeti rekonstrukció, minden etimológia csupán hipotézis, mégis zavarbaejtõ a hibásnak bizonyult - vagy csak szubjektíve elfogadhatatlan, legalábbis nehezen elfogadható, gyanús - etimológiák óriási száma. (6) A történeti nyelvtanok és az alapos filológiai szövegkiadások jelentõs része - az etimológiai szótárakkal rivalizálva - kidolgozott szómutatókkal jelenik meg. (7) Egy új etimológia kidolgozásakor hallgatólagos követelmény minden régebbi kísérlet áttekintése. (8) Bizonyos segédeszközök (térképek, rajzok, egyéb illusztrációk) rendkívül költségesek. A pontos átírások követelményének megfelelõ etimológiai szótárak kiadása a legköltségesebb kiadói vállalkozások közé tartozik. (9) A csupán - vagy egyáltalán - etimológiával foglalkozó tudós a 20. századra anakronisztikus egyéniséggé vált. További feltûnõ tulajdonsága az etimológiának, hogy a cikkek a 19. század második felétõl, az újgrammatikusok fellépésétõl rövidítésapparátussal írandók; ezek a rövidítésjegyzékek egyre gyarapodnak, generációról generációra egyre duzzadva hagyományozódnak. Egyáltalán, rendkívül szubtilis céhes szabályrendszere alakult ki a tudományos etimologizálásnak (amibõl a dilettáns etimologizálás kedvére válogat), s talán ennek is köszönhetõ, hogy az etimológia elméletét nem kodifikálták. (A többé-kevésbé jól megalapozott tudományos tekintély és konszenzus dönti el, hogy egy etimológia helyes-e vagy sem.) A mitikus gondolkodás jellemzõje, hogy a dolgok lényegét genezisükkel azonosítja - egy dolog magyarázata így nem más, mint keletkezésének elbeszélése. Décsy Gyula véleménye szerint az etimológia nem egyszerûen egy tudományág, hanem egyben különleges attitûd is, a szimbólumképzéssel ellentétes irányú folyamat, amely során az "önkényes" szimbólumokból bizonyos értelemben "képi" módon jelölõ ikonok lesznek, s megint csak bizonyos értelemben oksági kapcsolat jön létre a hangsor és jelentése között (Décsy 1983: 50). Akadtak és akadnak emberek, valószínûleg nem is csak nyelvészek, akiknek még személyiségét, beszédmódját is áthatja az etimológia. Például a nyelvész Pais Dezsõrõl írta egy méltatója: "A megszokott szavaknak is az 'õsjelentését' kereste írás közben, etimologizálva fogalmazott" (Károly 1981: 273). Az egyes újgrammatikusok által is felismert ún. "etimologizáló tévedés" ("etymological fallacy", Lyons 1977: 244, már Henry Sweet is használta a kifejezést, 1964: 87) az a hiedelem, mely szerint a szók jelentését eredetük határozza meg, egy szó etimológiája hivatott beszámolni a szó jelentésérõl. Ennek szellemében a szók jelentése úgy vizsgálandó, hogy meg kell határozni alapjelentésüket. Kétségtelen, hogy egy-egy szó jelentéstörténete szempontjából kitüntetett jelentõsége van a szó etimológiájának. Ugyanakkor nem egy szó etimológiája hivatott beszámolni se a szó jelentéstörténetérõl, se egy adott korszakbeli jelentésérõl, esetleges jelentéseirõl. Ez a hagyományos, "etimologizáló" jelentéstan azonban továbbra is vonzó, s olyan jelentõs képviselõi is voltak, mint például Hadrovics László. Ilyen típusú történeti jelentéstan (Hadrovics 1992) azonban elsõsorban az olyan átetimologizált nyelveknek kedvez, mint a magyar. (Ráadásul maga Hadrovics a "szótárforgató etimologizálás" után a "forrásolvasó etimologizálás" mesterének számít.) A több etimológiai szótár meglétének és az etimologizáló hagyomány eleven voltának köszönhetõen többféle tudományosan elfogadható állásfoglalás létezhet egy-egy szó eredetét illetõen. Például a beteg legújabb etimológiai szótárunk szerint "Bizonytalan eredetû, talán egy önállóan nem adatolható tõ származéka" (ESz. 66), míg egy valószínûbb feltevés szerint közép-felnémet jövevényszó (Kicsi 1991, Hadrovics 1992). A magyar nyelv nemcsak számunkra, beszélõinek fontos, hanem ténylegesen is jelentõs szerepet játszott az általános nyelvészet kialakulásában és fejlõdésében, ezt ugyanis nemcsak általában a nyelv tulajdonságai, hanem egyes kitüntetett nyelvek struktúrájának sajátságai is meghatározzák. A magyarnak sikerült jelentõségét több tekintetben máig megõriznie. Ami a nyelvtörténetet illeti, a magyar külön szerencséje, hogy azon viszonylag kevés (pár tucat) élõ nyelv egyike, amelynek több száz éves írásbelisége van és a nyelvi változások menete jól dokumentálható. Ráadásul nyelvünk a benne található jövevényszók révén más nyelvek etimológiáihoz is kulcsot adhat. (Magában a magyarban is meglepetés például, hogy a falu és az ól, illetve a borjú és az üszõ szópárok ugyanarra az etimonra vezethetõk vissza, Sinor 1967.) A kedvezõ körülményeknek megfelelõen a magyar nyelvtudománynak talán máig is legerõsebb oldala a nyelvtörténet - ezt bizonyítja többek között, hogy több megbízható etimológiai szótárunk van. Befejezett tudomány nincs. Az etimológia útjai is szabadok és új irányokba vezethetnek. Hagyományos fegyvertára pedig minden képzett filológusnak rendelkezésére áll. ETIMOLÓGIAI SZÓTÁRAK ESz. Etimológiai szótár. Magyar szavak és toldalékok eredete. Fõszerkesztõ Zaicz Gábor. Bp.: TINTA Könyvkiadó 2006. Etsz. Gombocz Zoltán & Melich János: Magyar etymologiai szótár 1-17. Bp.: Magyar Tudományos Akadémia 1914-1944. EWUng. Etymologisches Wörterbuch des Ungarischen. Fõszerkesztõ Benkõ Loránd. Bp.: Akadémiai 1992-1995. FESz. Kiss Lajos: Földrajzi nevek etimológiai szótára. Bp.: Akadémiai 1978. MSzFE. A magyar szókészlet finnugor elemei 1-3. Fõszerkesztõ Lakó György. Bp.: Akadémiai 1967-1978. SzófSz. Bárczi Géza: Magyar szófejtõ szótár. Bp.: Egyetemi Nyomda 1941. (Bp.: Trezor 19912.) TESz. A magyar nyelv történeti-etimológiai szótára 1-4. Fõszerkesztõ Benkõ Loránd. Bp.: Akadémiai 1967-1984.
[VÁLASZ]
CruciFix	#61	2010.08.08  06:35
A szerzőhöz régi ismeretség fűz: nyelvápoló múltunk és játékszenvedélyünk köt össze bennünket. Az elmúlt évek során sok vetélkedőben játszottunk és dolgoztunk együtt, és a Duna Televízió Nyelvőrző című műsorában is nyomon követtem anyanyelvi furfangjait. A sok-sok feladványból végül összeállt ennek a könyvnek az anyaga, amelyet jó szívvel ajánlok minden rejtvénykedvelő, „anyanyelvcsavaros" eszű olvasónak. A könyv gazdag anyagát használhatják kicsik és nagyok, fiatalok és idősebbek, diákok és tanárok egyaránt. Baráti társaságban vagy családi körben is bátran lehet próbálkozni ezekkel a játékokkal, csak fel kell ütni valamelyik oldalt, és már indulhat is a vetélkedés. Persze, az sem kizárt, hogy az olvasó egymaga áll neki a kérdések megfejtésének. A sokfajta feladatból biztosan akad legalább egy olyan, amelynek megoldásához kedvet kap valaki, és aztán nincs megállás, jöhet a következő... A könyvet szellemes rajzok illusztrálják, melyek még hangulatosabbá teszik a közös játékot. Hiánypótló mű az Anya-nyelv-csavar. Most itt a lehetőség tehát, hogy félretegyük mindennapos gondjainkat, és végre felszabadultan, felhőtlenül játsszunk egy jót anyanyelvünk segítségével! Vágó István "Bélának sanyi lett" A közmondásokat, szólásokat, új szavainkat összegyűjtő és a retorika alapjait ismertető kötetek után anyanyelvünk változásait követő, szellemes, tanulságos darabokkal jelentkezett a hazai szótárkiadás éllovasa, a Tinta Kiadó Az ékesszólás kiskönyvtára sorozatában betűméret növelésebetűméret csökkentésecikk nyomtatásamegosztás e-mailenmegosztás facebookonmegosztás twitterenmegosztás iwiwenMár a címe is figyelemfelkeltő Hajdu Endre Szómúzeumának, aki olyan gyűjtemény összeállítására vállalkozott, amely a köznyelvben és az irodalmi nyelvben meg nem honosodott, de nyelvileg vagy érzelmileg figyelemre méltó szavakat, neveket, "a nyelv tengerének olykor meglepő hordalékait" tartalmazza. Az élet különböző területeiről származó, nagyrészt régi, ám mára értékké vált szavak megmosolyogtatnak, máskor álmélkodásra késztetnek, vagy egyszerre mindkét hatást elérik (például: "rothasztó hideg - Kazinczy szerint ebben a betegségben halt meg atyja"; "kulturnyik - kulturális területen dolgozó kommunista csinovnyik"). Bár Hajdu 39 osztályba csoportosította a szócikkeket, osztályozása nem tudományos, miként maga a kötet sem az. A mulattatás az elsődleges cél, de szerző és kiadó is joggal remélheti, hogy a könyv "orvosságot jelenthet a napjainkban tapasztalható nyelvszegényedés ellen". Szlengszótárt szerkeszteni ma azért nagy merészség, mert a szerző közel sem lehet biztos abban, hogy mire műve megjelenik, a benne közölt szavak még mindig "élnek", és ugyanazt jelentik, mint a gyűjtés idején. Ezért nem csodálkozunk, hogy ez a kötet sem vállalkozik a magyar nyelv minden szlengjének közlésére, hanem mindössze 2000 olyan kifejezést tartalmaz, amelyekkel bármikor, bárhol találkozhatunk. Az anyag jelentős része saját gyűjtés - a szerző három éve foglalkozik a témával -, a kötet különlegessége pedig, hogy a szlengszavak után a vonzataikat is felsorakoztatja, egyértelművé téve a használatukat. (Például: "sándor: negatív jelentéstartalomra való reagálás - Petit elütötte egy kocsi, és majdnem meghalt. - Hát ez sándor!", vagy "sanyi: 1. negatív jelentéstartalomra való reagálás - Az új tanárunk kéthetente röpdolgozatot írat. - Az sanyi! 2. meghal - Hallottad, hogy Bélának sanyi lett?") Parapatics Andrea munkája remek olvasmány azoknak, akik érdeklődnek a magyar nyelv legfrissebb jelenségei iránt, de haszonnal forgathatják azok is, akik a nyelvet használó és alakító emberekkel foglalkoznak, érintkeznek nap mint nap: szülők és gyerekek, tanárok és tanítványok, igazgatók és beosztottak, alvilágiak és rendőrök, ellenőrök, pincérek, pszichológusok, zenészek, művészek, vagyis mindenki. Bár a Szinonimák "dióhéjszótár" elsősorban a tanulóifjúság számára készült, mindenkinek jól jöhet, aki változatosan, igényesen és szemléletesen szeretné kifejezni magát. A kötetben 4200 címszó szerepel, 20 ezer különböző rokon értelmű szóval, de mivel egy-egy rokon értelmű szó több címszó mögött is előfordul, összesen 33 ezer szó található a szótárban, amely ezzel együtt is világos felépítésű és könnyen használható. Tréfás és agyafúrt nyelvi játékokat ad közre Forgács Róbert az Anya-nyelvcsavar című, ötletesen illusztrált könyvecskében, melynek nagy előnye, hogy nem hagyja magára az olvasót, ugyanis a fejtörők után a megoldások is fellapozhatók. Kitűnően illeszkedik a sorba az Újvidéki Egyetemen hangtant és mondattant tanító Molnár Csikós László Divatszavak című munkája, amelyben 222 újszerű szó és szójelentés részletes magyarázata szerepel az adathalászattól a zsírégetőig. A szerző azokat a nyelvi törvényszerűségeket igyekszik feltárni, amelyek új szavak keletkezéséhez, idegen szavak meghonosodásához, vagy éppen régiek megújulásához vezethetne. HAJDU ENDRE: SZÓMÚZEUM; PARAPATICS ANDREA: SZLENGSZÓTÁR; KISS GÁBOR-BÁRDOSI VILMOS: SZINONIMÁK; FORGÁCS RÓBERT: ANYANYELV-CSAVAR; MOLNÁR CSIKÓS LÁSZLÓ: DIVATSZAVAK TINTA KIADÓ, BUDAPEST, 2009; ÁRAK: 990 ÉS 1490 FT
[VÁLASZ]
CruciFix	#60	2010.08.04  19:15
Néha meghökkentő volt, hogy a török egyetemen egymással szemben ültek a náci tudósok és az antifasiszták, illetve az üldözöttek. Még Einstein kért letepedési engedélyt Törökországban, de pricetoni meghívó előbb érkezett meg a postán- A Corvina kiadásában korábban megjelent Atatürk és kora, valamint A Török Köztársaság története című könyvek szerzője ezúttal Törökország és Isztambul második világháborús szerepéről írt könyvet. Itt leltek menedéket Európa sok országából, köztük Magyarországról is a náci terjeszkedés miatt menekülni kényszerülő tudósok, művészek, diplomaták, miközben Törökország igyekezett jó kapcsolatokat fenntartani a központi hatalmakkal is. Számos, nálunk eddig publikálatlan történetet közlő, forrásértékű munka, ám egyszersmind kalandos pályákat bemutató izgalmas olvasmány is. A kötetből megtudható: a Török Köztársaság miniszterelnöke 1934-ben rendkívüli parlamenti ülésen bélyegezte meg a Trákiában zsidók ellen elkövetett erőszakos cselekményeket. Egy évvel előtte az ország köztársasági elnöke befogadott országába a náci Németország egyetemeiről, főiskolai katedráiról elüldözött több száz értelmiségit. Ezzel tudósok és oktatók életét mentette meg Törökország. E menekültek közül kerültek ki az új isztambuli egyetem több karának megalapítói is. A szerző könyve első részében a „faji” és baloldali politikai üldözöttek, közöttük három kiváló magyar tudós életútját és későbbi sorsát mutatja be. A török állam vendégszeretetét élvezte másokkal együtt Schwartz Fülöp patológus (kórboncnok) és a születés körüli eseményekkel foglalkozó klinikai tudomány, a perinatológia úttörője. Schwarz András Bertalan jogász, jogtörténész, romanista és papirológus, az ókori papiruszokon fennmaradt emlékekkel foglalkozó tudomány nemzetközi hírű művelője. A menekültek között volt Péterfi Tibor orvos-biológus is. A továbbiakban a szerző bemutatja, milyen lehetőségeket teremtett üldözöttek mentéséhez az a körülmény, hogy a török államvezetés aktív semlegességet fogadott a második világháborúban. Ennek alapján nyílt mód arra, hogy Isztambulban nemzetközi, valamint zsidó és keresztény emberbaráti és jótékonysági szervezetek egyengessék a német hatalmi övezetből menekülők útját. Ezek a menekülők a „végleges megoldás” elől igyekeztek hivatalos engedéllyel vagy illegálisan Törökországon át, illetve török tengerszorosokon keresztül hajón Palesztinába eljutni. Több európai országban török diplomaták munkálkodtak azon is, hogy megmentsék török állampolgárságú külföldi zsidó honfitársaikat. A könyv második része e diplomaták – közöttük egy rodoszi főkonzul, valamint egy korábban hosszú évekig Magyarországon szolgált török diplomata és munkatársai franciaországi embermentésével foglalkozik. Az isztambuli menedék, Törökország a vészkorszakban szerzője, Flesch István két, török témájú kötetéből az Atatürk és kora 2004-ben, A Török Köztársaság története pedig 2007-ben jelent meg. A szerző fél évszázaddal ezelőtt kezdte az újságírást a Magyar Távirati Irodában gyakornokként. A múlt évtizedekben munkatársként, szerkesztőként, szerkesztőségvezető-helyettesként, illetve megbízott főszerkesztőként dolgozott a budai Naphegyen. 1969–74 között Prágában, 1977–82-ben Tokióban, 1986–90-ig pedig Bonnban dolgozott a nemzeti hírügynökség állandó tudósítójaként. Japánról szóló, Pontyok úsznak a tavaszi égen című könyvében családja, elsősorban két fia élményeit írta meg. Ez a műve 1986-ban jelent meg a Móra Ferenc Könyvkiadó gondozásában. Flesch István június 6-án, vasárnap, délután négy órától a pesti Vörösmarty téren, a Corvina Könyvkiadó sátránál dedikálja új könyvét. Forrás: LigetPress Ideje a semlegesekről is beszélni, hiszen a második világháborúval kapcsolatban már annyi könyv, tanulmány jelent meg az egymással hadakozó felekről, hogy szinte alig maradt energia a világégésből kimaradt (vagy majdnem végig kimaradt) semlegesek bemutatására. Ebbe a csoportba tartozik a részben európai, részben ázsiai Török Köztársaság. Az első világháborúban a Központi Hatalmak szövetségeseként a vesztes oldalon harcolt, aminek területi következményeit a függetlenségi háborúval részben elhárították. Ezt követően, Mustafa Kemal Atatürk irányításával elkezdődött az ország modernizálása, a vallás és az állam szétválasztása. Ennek egyik feltétele volt a megfelelően képzett oktatói/tudósi bázis létrehozása. Ebben úgymond kapóra jött a zsidók üldözése a Harmadik Birodalomban, mivel az ott ellehetetlenített tudósok két kézzel kaptak a felkínált álláslehetőségek után. Egy ideig például még arról is szó volt, hogy Einstein az USA helyett ide költözik. Flesch István könyve ezzel a tudósmentéssel indít, aprólékosan ismertetve az érintettek pályafutását, majd a török felsőoktatásban, modernizálásban betöltött szerepüket. Külön érdekesség, hogy hárman közülük magyar származásúak voltak (Schwartz Fülöp, Péterfi Tibor és Schwarz András Bertalan). Ezt követően a németek válaszlépéseinek ismertetése következik (csereként „megbízható” tudósokat ajánlottak), valamint a Török Köztársaság helyzete a harmincas-negyvenes évek világpolitikájában. Ez részben segít megérteni a kormány döntéseinek hátterét, okait. A kötet nem csak sikersztorikat tartalmaz, hanem számos tragikus epizódot is, mint amilyen például az akkori brit uralom alatt lévő Palesztinába tengeri úton menekülők viszontagságai voltak; illetve az utolsó rész az Európa német megszállás alatt lévő országaiba delegált török diplomaták által végzett embermentő tevékenységet ismerteti. Külön érdekesség, hogy miközben a Török Köztársaság számára nélkülözhetetlen személyek „beszerzése” érdekében komoly diplomáciai lépésekre is hajlandó volt a kormány, addig számos törvény éppen az országban élő vagy korábban török állampolgárságú zsidókat hozta hátrányos helyzetbe. Flesch István műve igazi hézagpótló kiadvány, s bár terjedelme miatt úgy érzem, a kor megérdemelne egy alaposabb, átfogóbb kutatást, azért haszonnal forgathatják a turkológia iránt érdeklődők. Galgóczi Tamás www.ekultura.hu Az Atatürk és kora, valamint A Török Köztársaság története című munkája után a szerző ezúttal Törökország embermentő tevékenységét dolgozta föl. Magyarországon alig ismert kalandos, fordulatos életpályákat mutat be a nácik németországi hatalomátvételétől a II. világháború végéig terjedő időszakból. Musztafa Kemál Atatürk, a török köztársaság első elnöke 1933-tól befogadott országába német, majd osztrák és cseh egyetemekről "faji" és politikai okokból elüldözött több száz értelmiségit. E jótéteményével Törökország megmentette az odamenekült orvosok, színházi emberek, művészek, zenészek, tanárok, köztük három magyar tudós életét. Később a török államvezetés - levonva a következtetést az első világháborús hadba lépés tragikus következményeiből - a második világháború alatt semlegességet fogadott, s ez kedvező feltételeket teremtett további embermentő tevékenységéhez. Berlinnek ugyanis érdeke fűződött ahhoz, hogy Ankara semleges is maradjon, s ne csatlakozzék a szövetségesekhez. Az embermentés kezdete egybeesett Atatürknek azzal a tervével, hogy megreformálja az egyetemi oktatást, így az isztambuli egyetemet is. Az államfő ezért közvetítők útján kapcsolatba lépett egy svájci pedagógiaprofesszorral, és felkérte arra, hogy a helyszínen mérje föl a török oktatás állapotát. A Németországban élő Schwartz Fülöp magyar patológus eközben már megszervezte az állásukból eltávolított német tudósok szükségközösségét, majd később kiutaztatását Törökországba. Ő maga 1933 közepén Isztambulban találkozott a török közoktatásügyi miniszterrel. Elébe tárta menekülttársai névjegyzékét. Sokan közülük már világhírűek voltak. A miniszterrel való első találkozóján sikerült kieszközölnie 33 álláshelyet. Ez a szám később több százra emelkedett az isztambuli és az ankarai egyetemen. Schwartz Fülöp - sok német értelmiségi mellett - még két magyar tudóst közvetített ki Isztambulba: Péterfi Tibor orvosbiológust és Schwarz András Bertalan jogtörténészt, a papirológia tudományának egyik legelismertebb művelőjét. A menekültek között volt Ernst Reuter szociáldemokrata gazdasági szakember, Berlin későbbi polgármestere - aki 1935 és 1946 között élt Törökországban. Rudolf Nissen német sebészprofesszor már menekültként, 1938 februárjában érkezett Isztambulból Budapestre, hogy megoperálja Babits Mihályt. A nagy költő orvosát fogadta Horthy Miklós kormányzó és Teleki Pál, a tragikus végű későbbi kormányfő. Isztambulban talált menedékre az osztrák kommunista Margarete Schütte-Lihotzky asszony, később hazája ünnepelt építésze, Carl Ebert német rendező, intendáns, a török állami opera és balett megalapítója, Eduard Zuckmayer zenész, zenepedagógus, az ankarai zenetanári akadémia létrehozója - aki 1936-tól haláláig, 1972-ig Ankarában élt -, Paul Hindemith zeneszerző, zenepedagógus, az ankarai konzervatórium megalapítója. Az embermentésben török diplomaták is kivették részüket, köztük Behics Erkin, aki 1928 és 1939 között követ volt Magyarországon, majd párizsi nagykövetként sok török állampolgárságú zsidót segített a meneküléshez. Selahattin Ülkümen rodoszi főkonzulként a német megszállás idején 50 török zsidót mentett meg a szigeten. Ülkümen a jeruzsálemi Jad Vasem Intézet Világ Igaza kitüntetésének eddigi egyetlen muszlim birtokosa. Isztambulban nemzetközi, valamint zsidó és keresztény jótékonysági szervezetek segítették az üldözött európaiakat, hogy eljussanak Palesztinába. Az Atatürk és kora, valamint A Török Köztársaság története című munkája után a szerző ezúttal Törökország embermentő tevékenységét dolgozta föl. Magyarországon alig ismert kalandos, fordulatos életpályákat mutat be a nácik németországi hatalomátvételétől a II. világháború végéig terjedő időszakból. Musztafa Kemál Atatürk, a török köztársaság első elnöke 1933-tól befogadott országába német, majd osztrák és cseh egyetemekről "faji" és politikai okokból elüldözött több száz értelmiségit. E jótéteményével Törökország megmentette az odamenekült orvosok, színházi emberek, művészek, zenészek, tanárok, köztük három magyar tudós életét. Később a török államvezetés - levonva a következtetést az első világháborús hadba lépés tragikus következményeiből - a második világháború alatt semlegességet fogadott, s ez kedvező feltételeket teremtett további embermentő tevékenységéhez. Berlinnek ugyanis érdeke fűződött ahhoz, hogy Ankara semleges is maradjon, s ne csatlakozzék a szövetségesekhez. Az embermentés kezdete egybeesett Atatürknek azzal a tervével, hogy megreformálja az egyetemi oktatást, így az isztambuli egyetemet is. Az államfő ezért közvetítők útján kapcsolatba lépett egy svájci pedagógiaprofesszorral, és felkérte arra, hogy a helyszínen mérje föl a török oktatás állapotát. A Németországban élő Schwartz Fülöp magyar patológus eközben már megszervezte az állásukból eltávolított német tudósok szükségközösségét, majd később kiutaztatását Törökországba. Ő maga 1933 közepén Isztambulban találkozott a török közoktatásügyi miniszterrel. Elébe tárta menekülttársai névjegyzékét. Sokan közülük már világhírűek voltak. A miniszterrel való első találkozóján sikerült kieszközölnie 33 álláshelyet. Ez a szám később több százra emelkedett az isztambuli és az ankarai egyetemen. Schwartz Fülöp - sok német értelmiségi mellett - még két magyar tudóst közvetített ki Isztambulba: Péterfi Tibor orvosbiológust és Schwarz András Bertalan jogtörténészt, a papirológia tudományának egyik legelismertebb művelőjét. A menekültek között volt Ernst Reuter szociáldemokrata gazdasági szakember, Berlin későbbi polgármestere - aki 1935 és 1946 között élt Törökországban. Rudolf Nissen német sebészprofesszor már menekültként, 1938 februárjában érkezett Isztambulból Budapestre, hogy megoperálja Babits Mihályt. A nagy költő orvosát fogadta Horthy Miklós kormányzó és Teleki Pál, a tragikus végű későbbi kormányfő. Isztambulban talált menedékre az osztrák kommunista Margarete Schütte-Lihotzky asszony, később hazája ünnepelt építésze, Carl Ebert német rendező, intendáns, a török állami opera és balett megalapítója, Eduard Zuckmayer zenész, zenepedagógus, az ankarai zenetanári akadémia létrehozója - aki 1936-tól haláláig, 1972-ig Ankarában élt -, Paul Hindemith zeneszerző, zenepedagógus, az ankarai konzervatórium megalapítója. Az embermentésben török diplomaták is kivették részüket, köztük Behics Erkin, aki 1928 és 1939 között követ volt Magyarországon, majd párizsi nagykövetként sok török állampolgárságú zsidót segített a meneküléshez. Selahattin Ülkümen rodoszi főkonzulként a német megszállás idején 50 török zsidót mentett meg a szigeten. Ülkümen a jeruzsálemi Jad Vasem Intézet Világ Igaza kitüntetésének eddigi egyetlen muszlim birtokosa. Isztambulban nemzetközi, valamint zsidó és keresztény jótékonysági szervezetek segítették az üldözött európaiakat, hogy eljussanak Palesztinába.
[VÁLASZ]
CruciFix	#59	2010.08.04  15:18
Pesti Gábor elsőként adta közre nyomtatásban a Biblia négy evangéliumát magyar nyelven. Az 1536-ban kiadott művet eddig csak a régi nyomtatványok szövegeinek olvasásában járatosak tudták folyékonyan olvasni. Ezt felismerve a mai magyar nyelvhez és korunk írásához igazítva nyújtja át az olvasónak a Tinta Könyvkiadó a négy evangéliumot új kiadásban. Jelen kiadás megtartotta az eredetű mű iniciáléit és az eredeti díszítő elemeket. Régi időkre és a régi korok mestereire emlékezve a TINTA Könyvkiadó felvágatlanul nyújtja át Önnek nemzeti kultúránk e becses darabjának új kiadását. Az olvasó az Új Testamentum lapjainak felvágásakor saját maga bontja ki nemcsak fizikailag a könyvet, hanem az Új Testamentum szellemi üzenetét is így fokozatosan teszi önmaga számára hozzáférhetővé. Tinta Kiadó info@tintakiado.hu • Elkészült Pesti Gábor 1536-ban megjelentetett Új Testamentumának mai magyar nyelvhez igazított változata. Kiss Gábor, a TINTA Könyvkiadó igazgatója elmondta, hogy azért készítették el a mű mai változatát, hogy azok is el tudják olvasni Pesti Gábor munkáját, akik nem ismerik a régi hangjelölést. Kiss Gábor hozzátette, hogy tartalmilag nem változtattak az eredeti alkotáson. A régi és szokatlan hangjelöléseket modernizálták, de a korabeli szavakat, szófordulatokat változatlanul hagyták – mondta Kiss Gábor. Így a régi hangjelölésben nem járatos olvasónak nem a betűk silabizálásával kell foglalkoznia. Tartalmilag viszont nem változtattak Pesti Gábor Új Testamentumán – tette hozzá a szakember. A könyv érdekessége, hogy a több évszázados hagyományoknak megfelelően felvágatlanul kerül forgalomba, vagyis használójának kell felvágnia a nyolcadrét hajtott ívekre nyomtatott könyvet – mondta Kiss Gábor. Az új kiadvány küllemre hasonlít az eredetihez, felhasználja annak díszítő elemeit és iniciáléit. Pesti Gábor Új Testamentum című munkája 1536-ban jelent meg Bécsben, Erasmus útmutatásai és bibliafordításai alapján. A Biblia négy evangéliumát tartalmazza. Mindössze huszonhét példány maradt meg belőle, ezeket a nagy könyvtárak páncélszekrényeiben őrzik. (FH) Gyakran feledjük, hogy a XVI. század elején az írásbeliség Európában csaknem kizárólag a latin írásbeliséget jelentette. Az előkelő latin (deák) nyelv azonban már senkinek sem volt anyanyelve. Csak kevés nemzeti nyelv rendelkezett írásbeliséggel, és ezek sem mindig voltak alkalmasak elvont gondolatok kifejezésére. A közember számára szinte csodaszámba ment, hogy az elröppenő szavak foglyul ejthetők egy könyv lapjain. A keresztények túlnyomó többsége írástudatlan volt. A latin írásbeliségben járatlanokat idiota-nak nevezték, az üdvözülés szempontjából azonban nem voltak hátrányos helyzetűek. Pesti Gábor széles látókörű tudós volt, a magyar nyelvű irodalom művelésének első öntudatos hirdetője. A humanizmussal Budán ismerkedett meg. Papnak készült. Gyakran fordult meg Mátyás király bibliotékájában. A mohácsi csata után kimenekített a könyvtárból egy kódexet, amely Janus Pannonius epigrammáit tartalmazta. 1536-ban Singreniusnál adta ki Aesopus fabuláit, ugyanitt jelent meg 1538-ban hatnyelvű szótára (Nomenclatura sex linguarum, Latinae, Italicae, Gallicae, Bohemicae, Hungaricae et Germanicae). Pesti Gábor műve a Biblia négy evangéliumát tartalmazza. Nyomtatásban először Bécsben jelent meg a mohácsi csata után tíz évvel, 1536-ban. Ez volt az evangéliumok első magyar nyomtatott változata. Huszonhét példánya maradt ránk, melyek a nagy könyvtárak féltve őrzött kincsei. Pesti Gábort hol a katolikus, hol a protestáns bibliafordítók közé sorolták. A mérsékelt Rotterdami Erasmus híve volt, ezért nem csatlakozott a reformációhoz. A most közreadott reprint kiadás szövegét Jenei Béla gondozta. Pesti Gábor fordítása tiszta, világos fogalmazású szöveg, Erasmus útmutatásai és bibliafordításai alapján készített humanista mű. Ez a könyv őrizte meg számunkra az első nyomdaábrázolást; az L betű iniciáléjában egy nyomtatóműhely található. Az 1536-ban kiadott művet csak a régi nyomtatványok szövegének olvasásában járatos személyek tudják folyékonyan olvasni, ezért a szövegkiadás során a régi és szokatlan hangjelölést Jenei Béla modernizálta, de a korabeli szavakat, szófordulatokat változatlanul hagyta. Így a régi hangjelölésben nem járatos olvasónak nem kell a betűk silabizálásával foglalkoznia. Pesti Gábor bibliafordítása a magyar nyelvi központi, pesti nyelvjárásában készült, míg Sylvester Jánosé (1541) szombathelyi vagy sárvári í-ző nyelvjárásban, Károli Gáspáré (1586) pedig Tisza-vidéki vagy felső-magyarországi e-ző nyelvjárásban. A reprint kiadás tipográfiája követi a korabeli könyvét, felhasználja az eredeti kiadás díszítő elemeit és iniciáléit. Évtizedek után ez az első könyv, amely felvágatlanul kerül forgalomba. A több évszázados gyakorlathoz hasonlóan az olvasónak magának kell felvágnia a nyolcadrét hajtott ívekre nyomtatott könyvet. MTI) - Az ünnepélyes bemutató napján, szerdán a 15 megmaradt eredeti példány egyikét is kiállították az ELTE Egyetemi Könyvtárában a 80. Ünnepi Könyvhéthez és a Kazinczy Ferenc nyelvújító születésének 250. évfordulója alkalmából rendezett magyar nyelv évéhez kapcsolódóan. Pesti Gábor reprint művéből 900-at jelentetnek meg kemény papírkötéssel, 50-et pedig bőrkötésben. A köteteket nem vágták fel, "tisztelegve a régi nyomdászok előtt". Pesti Gábor hatnyelvű szótárát is hasonló módon közreadják. A Jenei Béla által szerkesztett négy evangélium új kiadásának meg kellett birkóznia azzal, hogy a XVI. században nem szabályozták a hangjelölést, s a nyomdászat akkori kezdetleges volta is pluszmunkát adott a mostani kiadáshoz. A kiadó a mai magyar nyelvhez igazította a kötetet, de nem vettek el a "veretes szövegből" és nem is tettek hozzá, ugyanakkor a hangjelölést leegyszerűsítették, hogy a mai olvasók számára is "fogyasztható" legyen. Az eredeti betűtípusokat, iniciálékat, valamint a díszítéseket és a szögletes, csúcsos betűket meghagyták, ami bizonyára próbára teszi majd az olvasókat. Az azonban megkönnyíti Pesti Gábor munkájának olvasását, hogy szövegén nem érződik semmiféle nyelvjárás hatása, ami arra vezethető vissza, hogy a szerző az akkori Pesten élt. MTI) - Az ünnepélyes bemutató napján, szerdán a 15 megmaradt eredeti példány egyikét is kiállították az ELTE Egyetemi Könyvtárában a 80. Ünnepi Könyvhéthez és a Kazinczy Ferenc nyelvújító születésének 250. évfordulója alkalmából rendezett magyar nyelv évéhez kapcsolódóan. Pesti Gábor reprint művéből 900-at jelentetnek meg kemény papírkötéssel, 50-et pedig bőrkötésben. A köteteket nem vágták fel, "tisztelegve a régi nyomdászok előtt". Pesti Gábor hatnyelvű szótárát is hasonló módon közreadják. A Jenei Béla által szerkesztett négy evangélium új kiadásának meg kellett birkóznia azzal, hogy a XVI. században nem szabályozták a hangjelölést, s a nyomdászat akkori kezdetleges volta is pluszmunkát adott a mostani kiadáshoz. A kiadó a mai magyar nyelvhez igazította a kötetet, de nem vettek el a "veretes szövegből" és nem is tettek hozzá, ugyanakkor a hangjelölést leegyszerűsítették, hogy a mai olvasók számára is "fogyasztható" legyen. Az eredeti betűtípusokat, iniciálékat, valamint a díszítéseket és a szögletes, csúcsos betűket meghagyták, ami bizonyára próbára teszi majd az olvasókat. Az azonban megkönnyíti Pesti Gábor munkájának olvasását, hogy szövegén nem érződik semmiféle nyelvjárás hatása, ami arra vezethető vissza, hogy a szerző az akkori Pesten élt. Pesti (Mizsér) Gábor (Pest, ? – ? , 1542–50 között) régi magyar meseíró, szótárszerző és bibliafordító. A magyar nyelvű irodalom művelésének első, Erasmus programjából merítő öntudatos hirdetője. Patrícius családból született. A humanizmussal Budán ismerkedett meg; lemásolta Janus Pannonius verseit. Papnak készült. Bécsben Singreniusnál adta ki 1536-ban a négy evangélium fordítását, valamint Aesopus meséit; ugyanitt jelent meg 1538-ban hatnyelvű szótára (Nomenclatura sex linguarum, Latinae, Italicae, Gallicae, Bohemicae, Hungaricae et Germanicae). Mint maga említi a «Mysser nemzetből való» volt, mely név a csallóközi Misér községet juttatja eszünkbe s talán egynek vehető a Mysel nemzetség nevével, melynek több tagja egy 1408-ban íródott oklevélben a somogyvármegyei vasadi nemesek között szerepel. Mikor költözött a család Pestre, nem tudjuk, de már 1503-ban a pesti esküdt polgárok között előfordul Miztér Mihály neve; itt született Pesti Gábor is, itt élt anyja és Margit nevű testvére, a ki Tornai Jánoshoz ment férjhez. Születési évét adatok hiányában nem lehet meghatározni, de 1510-nél előbbi időre már a miatt sem lehet tenni, mivel 1588-ban megjelent Nomenclaturáját ifjúkori művének mondja. 1536-ban még a theológiai tanfolyamot hallgathatta és pedig valószínűleg a bécsi egyetemen; nevét ugyan az egyetemi hallgatók közt nem találjuk, de Brassicanusnak az 1. számú mű előtt álló üdvözlő verseiből, melynek feliratában tanítványának nevezi, következtethetjük ezt. Irodalmi munkássága alatt folyvást Bécsben tartózkodott, legalább fennmaradt három művének ajánlását ott írta. Egy levele szerint 1538-ban már megérlelődött benne az elhatározás, hogy nem lép a papi pályára, melyre készült és a melyre anyja is szánta; egy másik, ugyancsak 1538. évben kelt levelében Ujlaki Ferencz győri püspök pártfogását sürgeti, hihetőleg valami állás elnyerése végett, még mielőtt Bécset elhagyná, de ennek, úgy látszik, nem volt meg a kívánt sikere. Ez adatok világosan mutatják, hogy Pesti nem egy személy azzal a hasonló nevű kortársával, a ki gyulafejérvári kanonok és ugocsai főesperes volt, és a kivel Bod Péter és utána számos irodalomtörténetírónk összetévesztette. A későbbi évekből még csak egy reá vonatkozó adat ismeretes: 1542-ben Izabella királyné megbízásából Czéczey Lénárt kassai kapitánytól három ládát vett át elszállítás végett, a melynek átvételéről adott elismervényén aulae reginalis maiestatis femiliaris-nak írta alá magát. Felekezeti álláspontjára vonatkozólag, őt is csak úgy, mint Komjáthy Benedeket hol egyik, hol másik felekezet vallotta magáénak; egyszer a katholikus, másszor a protestáns bibliafordítók közé sorolták; ezután erasmistáknak kell őket tekinteni. Mindkettő Rotterdami Erasmusnak volt lelkes követője, az ő bibliafordítását követik, nem csatlakoznak a reformatióhoz, mert jobban megfelel gondolkozásmódjuknak az Erasmus mérsékelt álláspontja. Pesthynél ezt bizonyítja az is, hogy a három tudós (Brassicanus, Fábri Ulrich és Lazius Farkas), kik Újtestamentoma elé üdvözlőverset írtak, szintén Erasmus irányát követte s a papi pályától való idegenkedése is ebből fejthető meg. Munkái [szerkesztés] • Novum Testamentum seu quattuor evangeliorum volumina lingue Hungarica donata, Gabrielle Pannonio Pesthino Interprete. Wij Testamentum magijar nijelven. Cum gratia et priuilegio Romanae Regiae Maiestatis ad quinquennium. 1536. 8rét 243 lev. (számos fametszettel) Viennae. (P. latin előbeszédével és latin üdvözlő versekkel. Az MTA kiadta Budapesten 1896-ban Szilády Áron felügyelete alatt, az eredetit lapról-lapra s betűről-betűre híven utánzó kiadásban; egyszersmind híven reprodukálja az eredetinek díszes czímlapját, a szövegben előforduló képeket, initiálékat sat. Szilády a munka végén «Jegyzetek» cz. alatt közli az író életrajzára vonatkozó eddig földeríthető adatokat. Ism. Kath. Szemle és Prot. Szemle 1896.) • Aesopi Phrygis fabulae, G. P. Pesthino interferete. Esopus. fabulay, mellyeket mostan wyionnan magyar nyelvre fordítot… Horatius in arte poetica. Nec verbum uerbo curabis reddere fidus Interpres. Plinius libro 36. Capi. 12. Aesopus fabularum Philosophus. Viennae… Mense Augusto M. D. XXXVI. (Egy példányát gróf Apponyi Sándor 450 forinton vásárolta meg Rosenberg budapesti antiquariustól. Újra kiadta Toldy Ferencz: Magyar prózaírók a XVI. és XVII. században. I. kötet. Régi magyar mesék. Pest, 1858. 1–248. l.) • Nomenclatura Sex Linguarum. Latinae, Italicae, Gallicae, Bohemicae, Hungaricae et Germanicae, Lingua autem Hungarica nouiter accessit, cum Latinarum dictionum plurimarum, quae prius deprauatae fuerant restitutione… Viennae, 1538. (Újabb kiadásai: Bécs, 1550., 1561., 1568. E munkáját az 1531. Nürnbergben megjelent Vocabularius utilissimus quinque linguarum cz. szótár után készítette, hatodikul hozzáadva a magyart; a szavak 64 tárgyi csoportba vannak osztva.) Irodalom [szerkesztés] • Illésy János: Adatok P. G. életéhez (Irod. tört. Közl., 1895) • Horváth János: A reformáció jegyében (Bp., 1953): Waldapfel József: Irodalmi tanulmányok (Bp., 1957) • Nemeskürty István: A magyar széppróza születése (Bp., 1963) • Pesti Gábor elsőként adta közre nyomtatásban a Biblia négy evangéliumát magyar nyelven. Az 1536-ban kiadott művet eddig csak a régi nyomtatványok szövegeinek olvasásában járatosak tudták folyékonyan olvasni. Ezt felismerve a mai magyar nyelvhez és korunk írásához igazítva nyújtja át az olvasónak a Tinta Könyvkiadó a négy evangéliumot új kiadásban. Jelen kiadás megtartotta az eredetű mű iniciáléit és az eredeti díszítő elemeket. Régi időkre és a régi korok mestereire emlékezve a TINTA Könyvkiadó felvágatlanul nyújtja át Önnek nemzeti kultúránk e becses darabjának új kiadását. Az olvasó az Új Testamentum lapjainak felvágásakor saját maga bontja ki nemcsak fizikailag a könyvet, hanem az Új Testamentum szellemi üzenetét is így fokozatosan teszi önmaga számára hozzáférhetővé. Tinta Kiadó info@tintakiado.hu • Elkészült Pesti Gábor 1536-ban megjelentetett Új Testamentumának mai magyar nyelvhez igazított változata. Kiss Gábor, a TINTA Könyvkiadó igazgatója elmondta, hogy azért készítették el a mű mai változatát, hogy azok is el tudják olvasni Pesti Gábor munkáját, akik nem ismerik a régi hangjelölést. Kiss Gábor hozzátette, hogy tartalmilag nem változtattak az eredeti alkotáson. A régi és szokatlan hangjelöléseket modernizálták, de a korabeli szavakat, szófordulatokat változatlanul hagyták – mondta Kiss Gábor. Így a régi hangjelölésben nem járatos olvasónak nem a betűk silabizálásával kell foglalkoznia. Tartalmilag viszont nem változtattak Pesti Gábor Új Testamentumán – tette hozzá a szakember. A könyv érdekessége, hogy a több évszázados hagyományoknak megfelelően felvágatlanul kerül forgalomba, vagyis használójának kell felvágnia a nyolcadrét hajtott ívekre nyomtatott könyvet – mondta Kiss Gábor. Az új kiadvány küllemre hasonlít az eredetihez, felhasználja annak díszítő elemeit és iniciáléit. Pesti Gábor Új Testamentum című munkája 1536-ban jelent meg Bécsben, Erasmus útmutatásai és bibliafordításai alapján. A Biblia négy evangéliumát tartalmazza. Mindössze huszonhét példány maradt meg belőle, ezeket a nagy könyvtárak páncélszekrényeiben őrzik. (FH) Gyakran feledjük, hogy a XVI. század elején az írásbeliség Európában csaknem kizárólag a latin írásbeliséget jelentette. Az előkelő latin (deák) nyelv azonban már senkinek sem volt anyanyelve. Csak kevés nemzeti nyelv rendelkezett írásbeliséggel, és ezek sem mindig voltak alkalmasak elvont gondolatok kifejezésére. A közember számára szinte csodaszámba ment, hogy az elröppenő szavak foglyul ejthetők egy könyv lapjain. A keresztények túlnyomó többsége írástudatlan volt. A latin írásbeliségben járatlanokat idiota-nak nevezték, az üdvözülés szempontjából azonban nem voltak hátrányos helyzetűek. Pesti Gábor széles látókörű tudós volt, a magyar nyelvű irodalom művelésének első öntudatos hirdetője. A humanizmussal Budán ismerkedett meg. Papnak készült. Gyakran fordult meg Mátyás király bibliotékájában. A mohácsi csata után kimenekített a könyvtárból egy kódexet, amely Janus Pannonius epigrammáit tartalmazta. 1536-ban Singreniusnál adta ki Aesopus fabuláit, ugyanitt jelent meg 1538-ban hatnyelvű szótára (Nomenclatura sex linguarum, Latinae, Italicae, Gallicae, Bohemicae, Hungaricae et Germanicae). Pesti Gábor műve a Biblia négy evangéliumát tartalmazza. Nyomtatásban először Bécsben jelent meg a mohácsi csata után tíz évvel, 1536-ban. Ez volt az evangéliumok első magyar nyomtatott változata. Huszonhét példánya maradt ránk, melyek a nagy könyvtárak féltve őrzött kincsei. Pesti Gábort hol a katolikus, hol a protestáns bibliafordítók közé sorolták. A mérsékelt Rotterdami Erasmus híve volt, ezért nem csatlakozott a reformációhoz. A most közreadott reprint kiadás szövegét Jenei Béla gondozta. Pesti Gábor fordítása tiszta, világos fogalmazású szöveg, Erasmus útmutatásai és bibliafordításai alapján készített humanista mű. Ez a könyv őrizte meg számunkra az első nyomdaábrázolást; az L betű iniciáléjában egy nyomtatóműhely található. Az 1536-ban kiadott művet csak a régi nyomtatványok szövegének olvasásában járatos személyek tudják folyékonyan olvasni, ezért a szövegkiadás során a régi és szokatlan hangjelölést Jenei Béla modernizálta, de a korabeli szavakat, szófordulatokat változatlanul hagyta. Így a régi hangjelölésben nem járatos olvasónak nem kell a betűk silabizálásával foglalkoznia. Pesti Gábor bibliafordítása a magyar nyelvi központi, pesti nyelvjárásában készült, míg Sylvester Jánosé (1541) szombathelyi vagy sárvári í-ző nyelvjárásban, Károli Gáspáré (1586) pedig Tisza-vidéki vagy felső-magyarországi e-ző nyelvjárásban. A reprint kiadás tipográfiája követi a korabeli könyvét, felhasználja az eredeti kiadás díszítő elemeit és iniciáléit. Évtizedek után ez az első könyv, amely felvágatlanul kerül forgalomba. A több évszázados gyakorlathoz hasonlóan az olvasónak magának kell felvágnia a nyolcadrét hajtott ívekre nyomtatott könyvet. MTI) - Az ünnepélyes bemutató napján, szerdán a 15 megmaradt eredeti példány egyikét is kiállították az ELTE Egyetemi Könyvtárában a 80. Ünnepi Könyvhéthez és a Kazinczy Ferenc nyelvújító születésének 250. évfordulója alkalmából rendezett magyar nyelv évéhez kapcsolódóan. Pesti Gábor reprint művéből 900-at jelentetnek meg kemény papírkötéssel, 50-et pedig bőrkötésben. A köteteket nem vágták fel, "tisztelegve a régi nyomdászok előtt". Pesti Gábor hatnyelvű szótárát is hasonló módon közreadják. A Jenei Béla által szerkesztett négy evangélium új kiadásának meg kellett birkóznia azzal, hogy a XVI. században nem szabályozták a hangjelölést, s a nyomdászat akkori kezdetleges volta is pluszmunkát adott a mostani kiadáshoz. A kiadó a mai magyar nyelvhez igazította a kötetet, de nem vettek el a "veretes szövegből" és nem is tettek hozzá, ugyanakkor a hangjelölést leegyszerűsítették, hogy a mai olvasók számára is "fogyasztható" legyen. Az eredeti betűtípusokat, iniciálékat, valamint a díszítéseket és a szögletes, csúcsos betűket meghagyták, ami bizonyára próbára teszi majd az olvasókat. Az azonban megkönnyíti Pesti Gábor munkájának olvasását, hogy szövegén nem érződik semmiféle nyelvjárás hatása, ami arra vezethető vissza, hogy a szerző az akkori Pesten élt. MTI) - Az ünnepélyes bemutató napján, szerdán a 15 megmaradt eredeti példány egyikét is kiállították az ELTE Egyetemi Könyvtárában a 80. Ünnepi Könyvhéthez és a Kazinczy Ferenc nyelvújító születésének 250. évfordulója alkalmából rendezett magyar nyelv évéhez kapcsolódóan. Pesti Gábor reprint művéből 900-at jelentetnek meg kemény papírkötéssel, 50-et pedig bőrkötésben. A köteteket nem vágták fel, "tisztelegve a régi nyomdászok előtt". Pesti Gábor hatnyelvű szótárát is hasonló módon közreadják. A Jenei Béla által szerkesztett négy evangélium új kiadásának meg kellett birkóznia azzal, hogy a XVI. században nem szabályozták a hangjelölést, s a nyomdászat akkori kezdetleges volta is pluszmunkát adott a mostani kiadáshoz. A kiadó a mai magyar nyelvhez igazította a kötetet, de nem vettek el a "veretes szövegből" és nem is tettek hozzá, ugyanakkor a hangjelölést leegyszerűsítették, hogy a mai olvasók számára is "fogyasztható" legyen. Az eredeti betűtípusokat, iniciálékat, valamint a díszítéseket és a szögletes, csúcsos betűket meghagyták, ami bizonyára próbára teszi majd az olvasókat. Az azonban megkönnyíti Pesti Gábor munkájának olvasását, hogy szövegén nem érződik semmiféle nyelvjárás hatása, ami arra vezethető vissza, hogy a szerző az akkori Pesten élt. Pesti (Mizsér) Gábor (Pest, ? – ? , 1542–50 között) régi magyar meseíró, szótárszerző és bibliafordító. A magyar nyelvű irodalom művelésének első, Erasmus programjából merítő öntudatos hirdetője. Patrícius családból született. A humanizmussal Budán ismerkedett meg; lemásolta Janus Pannonius verseit. Papnak készült. Bécsben Singreniusnál adta ki 1536-ban a négy evangélium fordítását, valamint Aesopus meséit; ugyanitt jelent meg 1538-ban hatnyelvű szótára (Nomenclatura sex linguarum, Latinae, Italicae, Gallicae, Bohemicae, Hungaricae et Germanicae). Mint maga említi a «Mysser nemzetből való» volt, mely név a csallóközi Misér községet juttatja eszünkbe s talán egynek vehető a Mysel nemzetség nevével, melynek több tagja egy 1408-ban íródott oklevélben a somogyvármegyei vasadi nemesek között szerepel. Mikor költözött a család Pestre, nem tudjuk, de már 1503-ban a pesti esküdt polgárok között előfordul Miztér Mihály neve; itt született Pesti Gábor is, itt élt anyja és Margit nevű testvére, a ki Tornai Jánoshoz ment férjhez. Születési évét adatok hiányában nem lehet meghatározni, de 1510-nél előbbi időre már a miatt sem lehet tenni, mivel 1588-ban megjelent Nomenclaturáját ifjúkori művének mondja. 1536-ban még a theológiai tanfolyamot hallgathatta és pedig valószínűleg a bécsi egyetemen; nevét ugyan az egyetemi hallgatók közt nem találjuk, de Brassicanusnak az 1. számú mű előtt álló üdvözlő verseiből, melynek feliratában tanítványának nevezi, következtethetjük ezt. Irodalmi munkássága alatt folyvást Bécsben tartózkodott, legalább fennmaradt három művének ajánlását ott írta. Egy levele szerint 1538-ban már megérlelődött benne az elhatározás, hogy nem lép a papi pályára, melyre készült és a melyre anyja is szánta; egy másik, ugyancsak 1538. évben kelt levelében Ujlaki Ferencz győri püspök pártfogását sürgeti, hihetőleg valami állás elnyerése végett, még mielőtt Bécset elhagyná, de ennek, úgy látszik, nem volt meg a kívánt sikere. Ez adatok világosan mutatják, hogy Pesti nem egy személy azzal a hasonló nevű kortársával, a ki gyulafejérvári kanonok és ugocsai főesperes volt, és a kivel Bod Péter és utána számos irodalomtörténetírónk összetévesztette. A későbbi évekből még csak egy reá vonatkozó adat ismeretes: 1542-ben Izabella királyné megbízásából Czéczey Lénárt kassai kapitánytól három ládát vett át elszállítás végett, a melynek átvételéről adott elismervényén aulae reginalis maiestatis femiliaris-nak írta alá magát. Felekezeti álláspontjára vonatkozólag, őt is csak úgy, mint Komjáthy Benedeket hol egyik, hol másik felekezet vallotta magáénak; egyszer a katholikus, másszor a protestáns bibliafordítók közé sorolták; ezután erasmistáknak kell őket tekinteni. Mindkettő Rotterdami Erasmusnak volt lelkes követője, az ő bibliafordítását követik, nem csatlakoznak a reformatióhoz, mert jobban megfelel gondolkozásmódjuknak az Erasmus mérsékelt álláspontja. Pesthynél ezt bizonyítja az is, hogy a három tudós (Brassicanus, Fábri Ulrich és Lazius Farkas), kik Újtestamentoma elé üdvözlőverset írtak, szintén Erasmus irányát követte s a papi pályától való idegenkedése is ebből fejthető meg. Munkái [szerkesztés] • Novum Testamentum seu quattuor evangeliorum volumina lingue Hungarica donata, Gabrielle Pannonio Pesthino Interprete. Wij Testamentum magijar nijelven. Cum gratia et priuilegio Romanae Regiae Maiestatis ad quinquennium. 1536. 8rét 243 lev. (számos fametszettel) Viennae. (P. latin előbeszédével és latin üdvözlő versekkel. Az MTA kiadta Budapesten 1896-ban Szilády Áron felügyelete alatt, az eredetit lapról-lapra s betűről-betűre híven utánzó kiadásban; egyszersmind híven reprodukálja az eredetinek díszes czímlapját, a szövegben előforduló képeket, initiálékat sat. Szilády a munka végén «Jegyzetek» cz. alatt közli az író életrajzára vonatkozó eddig földeríthető adatokat. Ism. Kath. Szemle és Prot. Szemle 1896.) • Aesopi Phrygis fabulae, G. P. Pesthino interferete. Esopus. fabulay, mellyeket mostan wyionnan magyar nyelvre fordítot… Horatius in arte poetica. Nec verbum uerbo curabis reddere fidus Interpres. Plinius libro 36. Capi. 12. Aesopus fabularum Philosophus. Viennae… Mense Augusto M. D. XXXVI. (Egy példányát gróf Apponyi Sándor 450 forinton vásárolta meg Rosenberg budapesti antiquariustól. Újra kiadta Toldy Ferencz: Magyar prózaírók a XVI. és XVII. században. I. kötet. Régi magyar mesék. Pest, 1858. 1–248. l.) • Nomenclatura Sex Linguarum. Latinae, Italicae, Gallicae, Bohemicae, Hungaricae et Germanicae, Lingua autem Hungarica nouiter accessit, cum Latinarum dictionum plurimarum, quae prius deprauatae fuerant restitutione… Viennae, 1538. (Újabb kiadásai: Bécs, 1550., 1561., 1568. E munkáját az 1531. Nürnbergben megjelent Vocabularius utilissimus quinque linguarum cz. szótár után készítette, hatodikul hozzáadva a magyart; a szavak 64 tárgyi csoportba vannak osztva.) Irodalom [szerkesztés] • Illésy János: Adatok P. G. életéhez (Irod. tört. Közl., 1895) • Horváth János: A reformáció jegyében (Bp., 1953): Waldapfel József: Irodalmi tanulmányok (Bp., 1957) • Nemeskürty István: A magyar széppróza születése (Bp., 1963) •
[VÁLASZ]
CruciFix	#58	2010.08.04  06:59
A modern művészet kezdete óta sok művész kérdőjelezte meg a reneszánsz perspektíva képi kánonjain alapuló térkonvenciókat. Az 1920-as évekre az átalakulás egyik motorja a fotográfiai kysérletezés lett. A fotokollázs, a fotomontázs, a fotogrammok (a kamera nélküli fotográfia) és a fotográfiai anyagok újító szellemű keveredése más médiumokkal ready-made valóságdarabkákat kínáűlt a művész számára. A fotográfia elemeit gyakran a valósággal való játékként, vagy a néző látható világgal szembeni előítéleteinek megcáfolására használták fel. A művész vágya, hogy a fizikai teret egy nézőpontból ábrázolja, megváltozott,s alkalmazkodott a háború utáni élet megváltozott tempójához, a kultúra átalakuló területeihez, az ellenművészet reakcióihoz és a fotografikus kifejezés formáihoz. A teoretikusok: Moholy-Nagy László, El Liszickíj, Rudolf Carnap és Favorszkíj-felismerték és kutatták a tér természetével kapcsolatos változásokat. Carnap és Moholy-Nagy a közvetlen tapasztalatból származzó térérzékelést kutatta, hogy a metafizikai elmélet és a látás egyszerű modelljének a helyébe állítsa. Az orosz festők más utat kerestek. Liszickíj, a szuprematizmus elveinek híve, a festészet, a rajz és az építőművészet tanait összefogva, a két-és háromdimenziós forma közötti művészetet akart létrehozni. És tegyük hozzá, hogy eljutott a „képzeletbeli tér”-ig-(Kerekes Tamás) Az ő megfogalmazásában a tér és a tárgy közötti összefüggés megerősítést nyer. Az új térérzékelések a művészet életbe történő áttételezésének folyamatává válnak. A fotografikus kifejezésmód létfontosságú a modern tömegkultúra szükségletei számára. Favorszkíj elemzése, ahogyan az Idő problémája c. írásából kiderül, még rebellisebb: a kompozíció az érzékelés folyamata, ahol a tér elutasítja a konvencionális gondolkodás mozdulatlanságát; és az idő, mint a fotografikus árnyalat, elhegyhatatlan elem. Az avantgarde fotográfiai találékonysága a tér fogalmát általános igazságokat és tanításokat hordozó üzenetekkel alakítja át. A dadaisták a fotót tipográfiai elemekkel egészítették ki. A fotómontázs rendkívül alkalmas volt arra, hogy a forradalom és az első világháború utáni Németország konfliktusokkal terhes társadalmának múltbéli és kortárs értékrendjét megjelenítse. A Szöveg a fotografikus tér-ben Roland Barthes szemiológiája nyelvi ugródeszkává válik a tér meghatározásához szükséges kortárs posztmodern eszközök megértésében. Bachelard a Tér költészete című esszéjében a racionalizmus tantételével szembeállítva kutatja a tér eredetét. Rudolf Arnheim és William Ivins felismerik a művészet történeti fejlődését, amely a reprezentáció kánonjait geometriai tanokkal egyesíti. A fotográfia feltalálása segített abban, hogy a képmező konvencióit törvénybe iktassák.A kamera egynézőpontú lencséjén keresztül a művész a kölcsonhatások működési területén belül kínál élményt. A tér jelentése a fotografikus nyomaton éppolyan kritikus, mint a néző világról való felfogása. A művészet és az esztétika költői logikája c. esszéjében F. Sommer fotográfus arról ír, hogy a történelem során a művészet tartószerkezet és nyelv volt, amely a képi logikát foglalt magában. Ebben rejlik a tér azon tulajdonsága, amely szerint a tartalom saját magát határozza meg a fotografikus képen keresztül. A tér lényege a művész fotografikus kifejezésének élménye által létezik. A modern látás esetében a nézés és a tér új módozatai váltják fel a mélyen a camera obscurában gyökerező rögzült külső viszonyok világát. A tér elszakad az érzékelés és a tárgy között feszülő ábrázolási köteléktől. A fotográfiáról és a térről szóló kortárs írások alapvetően új irányba terelik a nézőt. A Lapos kéksík című tanulmányában Leo Steinberg megelőlegezte a posztmodern elképzeléseket, amelynek megfellelően a művészet a természet leképezésétől a kultúra felé mozdul el. A képfelbontás kulcsszerepet játszik a képsík újraértelmezésében, amely sokkal inkább az információ hierarchiamentes analógiája. Yates könyve a fotóelméleti szakirodalom egyik alapművévé vált. Bár alcíme szerint fotókritikai antológia, jóval inkább fotóteoretikus, médiumelméleti áttekintés, melynek centrumában a tér kérdése áll. A tér jelentése az interpretáció számára rendkívül homályos terület – állapítja meg Yates. Az utóbbi egy-két évtizedben a téri fordulat, a spatial turn kifejezés gyakran bukkan föl, és méltán. A tér, ahogy ma elgondoljuk, megtapasztaljuk, történeti fejlemény. Michel Serres matematikus-tudományfilozófus szerint a „tiszta tudományok révén a terek sokaságát ismerjük. A tér (…) a kultúra terméke, a történelem terméke, és talán nem is csak a geometriáé, hanem a teológiáké és a politikáé." „Korábban azt mondták – írja Kállai János pszichológus –, a tér az, ami két egymáshoz közel álló dolog között van, a semmi. Az ilyen jellegű tér azonban emberi kapcsolatokkal van kitöltve. Kommunikatív és imaginatív kapcsolatok hálózata. A térérzékelés nemcsak korai, preverbális élményeinknek, de a térről való tudásunknak is ki van szolgáltatva. A térről való tudás megváltoztatja a térélményt.” Yates válogatásának egyes fejezetei nálunk is ismert teoretikusok elgondolásait mutatják be (Moholy-Nagy László, Carnap, William M. Ivins, Edward T. Hall, Jonathan Crary, Rudolf Arnheim). A könyv túlnyomó részét azonban felénk jószerivel ismeretlen szerzők térrel kapcsolatos, (fotó)művészeti vonatkozású koncepciói teszik ki (köztük olyan klasszikus munkák, mint például Gaston Bachelard-é). (Tillmann József) Steve Yates az első tudós, aki háromszor nyerte el a Fulbright Ösztöndíjat (1991, 1995, 2006-7). Szakterülete a Szovjetunió, Oroszország és Kelet-Európa fényképészettörténete. Az általa kutatott témák felölelik Alexander Rodchenko, Moholy-Nagy László, Robert Rauschenberg és Joel-Peter Witkin munkásságát, a modern fényképészetet, valamint a művészettörténeti párhuzamokat Amerika és Oroszország között. (anonymus) Nos, hogy mi a közös A Magyar Fotográfiai Múzeum és az új-mexikói Szépművészeti Múzeum között? Van valami a levegőben, valami, ami létezik is, meg nem is, már megtörtént, de még csak ezután jön el. Épül a fizikai térben és a virtuális világban, él az emlékezetben és a szimbolikus terekben. S mindezt feltartóztathatatlan lendület és munka táplálja, működteti: Kolta Magdolna és Steve Yates fotókurátorok elképzelése szerint valósul meg Steve Yates és Kemenesi Zsuzsanna Moholy-Nagy László életművét feldolgozó kutatása, mely elvezet az első amerikai átfogó retrospektív kiállításhoz, az ezzel egyidőben megjelenő könyvhöz és a kétnyelvű interaktív website életrehívásához. Az Amerikai Múzeumok Szövetsége (American Association of Museums) A múzeumok közötti nemzetközi együttműködési program keretében (International Partnerships Among Museums) olyan kutatási tervet támogat, amely ismét egy magyar fotográfus nevének adózik tisztelettel. Úgy tűnik, egy világ tanulja kiejteni Bácsborsod, a Baja környéki kistelepülés nevét, amely máig őrzi Moholy szülőházát, és benne a lehetőséget - egy világhírű emlékhely létrehozására. Moholy rövid bécsi tartózkodás után Berlinben, a Bauhaus tanára, élt Amszterdamban és Londonban, majd Chicagóban a New Bauhaus iskola igazgatója, több mint hatvan éve itt hunyt el. Az utcanévadás tízparancsolata szerint csak azért nem nevezetek el róla utcát, mert a neve hosszú(!), s a tapasztalat azt mutatja a rövidítések gyakran kisiklanak, továbbá nincs konszenzus annak tekintetében, hogyan is ejtsük. A nyelvtudomány álláspontja, hogy „Moholy-Nagy Lászlónak emléktáblát lehetne állítani, mellszobrát akár a Nemzeti Emlékcsarnokban elhelyezni, de nevét utcatáblára nem célszerű tenni”. A világ nekünk dolgozik, ennek a szakmai tiszteletadásnak egyik megnyilvánulása az Új-Mexikói Múzeum (Museum of Fine Arts, Museum of New Mexico) 2006 végére tervezett Moholy-Nagy retrospektív kiállítása, amely az Egyesült Államok múzeumai mellett Európában is látható lesz. Yates mintegy hetven kollekcióban végzett kutatásának eredményeit felkarolva most tért vissza harmadízben hazánkba. A Magyar Fotográfiai Múzeum és a Museum of Fine Arts, Museum of New Mexico közös kutatására 2004 júniusában került sor Magyarország mellett ezúttal Szerbiában is. Az American Association of Museum munkáját Magyarországon Christine Elder, az Amerikai Nagykövetség kulturális Attachéja és Matos Lilla Kulturális szakértő segítette. Ezúttal a kutatás Moholy pályafutásának kezdeti éveit vette szemügyre, azt az utat, amely elvezette Moholyt a fotográfiához. A korai hatásokat vizsgálta, mint a kultúrák és vallások változatosságát, a nyelvi sokszinűséget, az irodalmi milliőt s a könyvtárak világát - amely a művészt körülvette. S ezzel egyidőben beköszöntött a modern kor az első vasútvonalak által (az autómobilt ekkor még nem találták fel), elterjed az elektromosság. Különös jelentősége lett a történetben a mozgófilmnek, a mozi varázsának, mely megérinthette Moholyt: Hevesy Iván, az első magyar filmkritikus barátja, évfolyamtársa. Yates több mint tíz évet áldozott életéből a Moholy-Nagy kutatásra, Moholy gondolatmenetének felgöngyölítésére, valójában minden médiumot körüljárva amit a művész valaha használt. A kiállításon várhatólag 150-200 mű fog szerepelni: festmények, fotográfiák, fotogramok, rajzok, könyvek és a hozzá kapcsolódó grafikai tervek, fotómontázsok, fotókollázsok, filmek, szobrok, kollázsok, díszlettervek színházi előadásokhoz és filmekhez és nemkülönben kulcsfontosságú írásművei bemutatását tűzte ki célul. A munkát mentorával Beaumont Newhallal (1908-1993) kezdte el, aki a két legrangosabb amerikai fotográfiai intézményben töltött be meghatározó szerepet: az első fotókurátora volt a Museum of Modern Artnak, majd a George Eastman House (International Museum of Phototgraphy and Film) Rochester, New York igazgatója volt 1958-71-ig. Ezt követően a University of New Mexico Professzora lett, ahol Steve Yates is tanít. Newhall a The History of Photography könyv szerzőjeként ismert világviszonylatokban. Ami minket illet, Newhall barátja volt Moholy-Nagynak. A kiállítást és a könyvet Newhall és Yates együtt kezdte el tervezni, mivel ekkor már közösen dolgoztak egy másik kiállításon és publikáción a korai modern fotográfia területén, “Proto-Modern Photography” címen a Museum of New Mexico-ban. Elmélyült kutatásba kezdtek Moholy-Naggyal kapcsolatban, éppen csak nem sokkal Newhall halála előtt, A megjelenő könyv a művész szerepét kívánja bemutatni minden általa használt médiumot beleértve, áttekintést nyújt, illetve magába foglalja a kiállítás katalógusát is. A tematikus retrospektív kiállítás – ahogyan Yates elgondolja -, sokkal inkább a médiumok közötti párhuzamokra kívánja irányítani a figyelmet, mintsem hogy elkülönítené őket, abból kiindulva, hogy ez volt az a mód, ahogyan Moholy-Nagy alkotott: a médiumok közötti átjárhatóság lehetőségeit kutatta. A témakörök Moholy-Nagy különféle művészi megnyilvánulásait fogják összekötni, annak bemutatása végett, hogy Moholy-Nagy nem csupán egy volt a modern művészet mesterei közül, hanem felfedező stílusával, újításaival előkészítette a terepet az új évszázad kortárs művészete számára. A gyökereket kutatva a bajai zsinagóga épületéhez jutottunk, ahol is a Baja környéki zsidó települések lakóit anyakönyvezték, így Moholy-Nagyot is - jelenleg az Ady Endre Városi Könyvtárnak ad helyet. A zsinagógát 1845-ben, az előző szerényebb imaház helyett építette a zsidó hitközösség. Első alkalommal itt avattak magyar nyelvű avatatóbeszéddel zsinagógát. A bejárattal szemben levő fal frízének felirata említésre méltó: „Az Örökkévalót mindig magam előtt tartottam”. A második világháborúban 1944. májusában a bajai és környékbeli zsidóságot deportálták. A Moholy-Nagy kutatás kiterjedt a családi szálak felgöngyölítésére. Egyrészt Moholy-Nagy születési anyakönyvi kivonatát elemezte, amely a bajai zsinagóga többi anyakönyvével együtt Budapestre került a Zsidó Múzeum gyűjteményébe. Másrészt az anyakönyv szerinti Weisz és a Stern család síremlékeit keresve a bajai zsidó temető mellett a szerbiai Moholi zsidó temetőt is felkerestük. Gyermekként gyakran Moholon nyaralt, így feltehetően a ma is álló vasútállomáson Moholy is megbabonázva szemlélhette a modernitás első jeleit. Ezt követően Moholy-Nagy 1905-12-ig Szegeden töltötte ifjúságának éveit. Fény derült arra is, hogy Moholy-Nagy barátjával, Bach Lászlóval ugyanabba az iskolába, egyazon osztályba járt. S 1913 októberében a Bach család tulajdonában volt az első szegedi mozi, a Korzó, a Zsótér-házban. Valószinűleg magával ragadta Moholy-Nagyot is a kor látványossága. Az ország vidéki városai közül legelsőnek a szegedi publikumnak adatott meg a mozi. A látványosság iránti igény, és a technika fejlődése együtt teremtette meg a feltételeit a mozi megjelenésének. A századforduló körüli kezdeményezésekről szóló híradások arról számolnak be, hogy Szegeden a kávéházi vetítések nagy népszerűségnek örvendtek. A Kossuth, a New York, vagy éppen a Rákóczi Kávéházban a helység közepén kifeszített vásznak mindkét oldalát nézhette a közönség. A kávéházi vetítőket később az önálló mozgófénykép színházak váltották fel. Szeged város címtára 1911-ben szórakozóhelyek címszó alatt három mozgófénykép színházat és két mozit sorolt fel. Hihetetlen, hogy Magyarországon 1918-ban megközelítően száz filmet készítettek Nagy Levente, Moholy-Nagy máig is Budapesten élő rokona elmondása szerint -, ekkor a filmkészítés központja Budapest és Kolozsvár volt. A szegedi Somogyi könyvtár birtokában vannak a szegedi mozgófénykép színházak történetét feldolgozó publikációk mellett a szegedi Magyar Királyi Állami Főgimnázium értesítői (mai Radnóti Miklós Gimnázium). Péter László professzor úr bámulatos elemzései alapján nyomon követhető Moholy gimnáziumi évei során névének megváltoztatása. 1905-ben Weisz László néven iratkozott be az első osztályba, az ötödik osztályban Nagy (Weisz) László, 1910-től, a hatodiktól pedig Nagy Lászlóként szerepelt. A gyorsírás (sztenográfia) népszerűsége ezidőtájt hihetetlen a középiskolások körében. A gyorsírás - ahogy László Péter Professzor úr fogalmazta meg - , a magnetofon hírnökének tekinthető. Moholy nem kevésbé jeleskedett ebben is. „A 18-19. század fordulóján –mutatott rá Péter László -, Szeged volt az ország gyorsírómozgalmának központja. Folyóiratokat adtak ki, úgymint a Gyorsírászati Közlöny (1892-93), majd folytatásaként a Szegedi Gyorsíró (1904-1920). Ez magyarázza, hogy a szegedi középiskolákban egymással versengő gyorsírókörök működtek”. A szegedi Gyorsírók Egyesületének „szabatos levelezőírási versenyén ” Moholy-Nagy gyakran dicséretes eredményt ért el, s éppígy kimagasló eredménnyel dicsekedhetett az év végi tollbamondásos, un. Diktátumos versenyen, a percenként 120 szótagos versenyen első lett. 1911 őszén a szegedi gimnázium gyorsíró ifjúsági körének elnökévé Bach Imrét, titkárává Moholy-Nagy Lásztlót, könyvtárosnak öccsét, Nagy Ákost választották. Yates kutatása folyamán a tanulók gyorsíró körének kulturális és történelmi beágyazottságát, megértését tartja fontosnak, mind a magyarországi, mind a nemzetközi viszonylatban, különös tekintettel a kor Európájára. Szegedet elhagyván Moholy-Nagy Budapesten találkozott Hevesy Ivánnal, feltételezhető, hogy a Negyesi-féle szemináriumon. A hallgatók ezen alkalmak keretében abban a formában folytatták tanulmányaikat és merültek el a különféle diszciplinákban, hogy megosztották egymással költeményeiket, írásaikat és további kreatív alkotásaikat ezekről folytatva diskurzust. Hevesy Katalin, Hevesy Iván lánya azon csodálatosan forrása a fotótörténetnek, mely családi emlékei felelevenítésével táplálta a további kutatásokat és segítette az összefüggések felismerését. Olyan Moholy-Nagy vers került elő, amelyet Hevesy Iván húgához írt, mielőtt a frontra indult volna. Hevesy Katalin édesanya, Kálmán Kata fiókjából került elő az időnek megadva magát az a kép is, melyen Moholy-Nagy Hevesy Ivánnal és Hevesy bátyával és húgával látható, igen, a hölggyel, akinek a költemény írodott. A fotó 1818-19 körül készült, a háború után, mivel Moholy a katonai egyenruháján viseli a háborús sérülésére utaló szalagot. Péter László a Szegedi Tudományegyetem Irodalomtudományi Tanszékének nyugalmazott professzora Moholy-Nagy korai költészetének szakértője hívta fel figyelmünket Juhász Gyula Moholy-Nagyról írt költeményére. További párhuzamok, hogy Nagy Jenő, Moholy-Nagy bátyjának illetve feleségének sírja Kálmán Katalin sírjával szemben található. Ez is azoknak a történetek egyike, amelyeknek foszlányai tárultak még csak fel. Kéretik magukat, keveset árulnak el magukról. A Magyar Tudományos Akadémia Művészettörténeti Kutatóintézetének segítségét szeretnénk megköszönni, hogy rendelkezésünkre bocsátotta értékes forrásanyagát. Mindemellett a Magyar Nemzeti Múzeum történeti Fényképtára történeti kalauzolását és az Első Magyar Látványtárnak, hogy Moholy tábori levelezőlapjait megosztotta velünk, amelyek valójában korai Moholy rajzok, melyet Moholy Hevesy Ivánnak küldött haza. Steve Yates tiszteletét tette Passuth Krisztinánál az ELTE Művészettörténet Tanszékének Professzor Asszonyánál, a világon elvitathatatlanul a legátfogóbb Moholy monográfia szerzőjénél. Azt gondolom, kevés ilyen kitüntetett pillanat adódik az ember életében, mint az ilyen, amikor is megadatik, hogy két Moholy kutató beszélgetésének fültanúja legyen az ember. Történelmi pillanat. Ami mögött ott vannak beállítva az évtizedek. Ez a most születő interaktív kétnyelvű website tulajdonképpen egy szimbolikus találkozóhely. Steven A. Yates és a Magyar Fotográfiai Múzeum ezen a sajátosan viselkedő köztérnek, találkozási pontnak a megalkotásán fáradozik.
[VÁLASZ]
CruciFix	#57	2010.08.04  05:17
A háddzs idején Mekka válik az iszlám világ központjává. Zarándokok milliói keresik fel a muzulmán év tizenkettedik hónapjában a szaúd-arábiai szent helyet, a Kábát Az iszlám (akárcsak a judaizmus) a helyes cselekedetek, szabályok és törvények vallása. Ezért aztán a hívő muzulmánnak számos parancsolatnak kell engedelmeskednie. Ezek közül az öt legfontosabbat az iszlám öt „oszlopának” is szokták nevezni. Az öt oszlop Az öt oszlop közül az első a hitvallás (saháda). Ez arról szól, hogy egyetlen isten létezik, s Mohamed az ő prófétája. A második „oszlop” az imádkozás (szalát), amely az istentiszteletekre és az imaszertartásokra vonatkozik. (Mozdulatok, leborulások sora, arccal a mekkai Kába felé fordulva.) A harmadik „oszlop” a böjt (szaum), ami a ramadán hónapban való önmegtartóztatást jelenti. A negyedik a zakát, vagyis a szegényadó, ami kezdetben egyfajta adó volt, ma már viszont inkább a jótékonykodásra utal: a szűkölködők ellátásának segítésére minden muzulmán köteles jövedelmének vagy vagyonának meghatározott részét befizetni. Az ötödik oszlop maga a zarándoklat, vagyis a háddzs. Aki ezt elvégezte, jogosult a „hadzsi” cím használatára. A háddzs idején Mekka válik az iszlám világ központjává. Zarándokok milliói keresik fel a muzulmán év tizenkettedik hónapjában a szaúd-arábiai szent helyet, a Kábát v Az iszlám (akárcsak a judaizmus) a helyes cselekedetek, szabályok és törvények vallása. Ezért aztán a hívő muzulmánnak számos parancsolatnak kell engedelmeskednie. Ezek közül az öt legfontosabbat az iszlám öt „oszlopának” is szokták nevezni. Az öt oszlop Az öt oszlop közül az első a hitvallás (saháda). Ez arról szól, hogy egyetlen isten létezik, s Mohamed az ő prófétája. A második „oszlop” az imádkozás (szalát), amely az istentiszteletekre és az imaszertartásokra vonatkozik. (Mozdulatok, leborulások sora, arccal a mekkai Kába felé fordulva.) A harmadik „oszlop” a böjt (szaum), ami a ramadán hónapban való önmegtartóztatást jelenti. A negyedik a zakát, vagyis a szegényadó, ami kezdetben egyfajta adó volt, ma már viszont inkább a jótékonykodásra utal: a szűkölködők ellátásának segítésére minden muzulmán köteles jövedelmének vagy vagyonának meghatározott részét befizetni. Az ötödik oszlop maga a zarándoklat, vagyis a háddzs. Aki ezt elvégezte, jogosult a „hadzsi” cím használatára. A háddzs A háddzs a muzulmán év tizenkettedik hónapjában tett mekkai zarándoklat. (Az úgynevezett „kis zarándoklatra” az év folyamán bármikor, a „nagy zarándoklatra” csak az arab naptári év tizenkettedik hónapjában, dul hiddzsában kerülhet sor.) Élete folyamán legalább egyszer minden felnőtt muszlimnak végre kell hajtania a háddzsot, ha egészségi állapota és anyagi helyzete lehetővé teszi az utazást. Minden évben egyforma, varrás nélküli lepelbe (ikrámba) öltözött hívő muzulmánok tartanak a világ minden sarkából Mekka felé, hogy elvégezzék a szertartásokat, amelyeket Mohamed próféta írt elő. Az azonos ruha a muzulmánok egységére utal. Mohamed időszámításunk szerint 632 márciusában – már nagyon betegen – vezette el az utolsó zarándoklatát Mekkába. Ezzel végleg beépítette a politeisztikus vonásaitól megtisztított háddzs rituáléját az iszlámba. Ekkor tett hitet minden muzulmán egyenlősége mellett is. Így szólt ugyanis 632-ben a próféta: „Ó, férfiak figyelmezzetek szavaimra, és véssétek szívetekbe őket! Tudjátok meg, hogy minden muszlim testvére minden más muszlimnak, így most már egy testvériség vagytok.” v A háddzs rítusainak keretében a muszlimok megkerülik a Kábát, megcsókolják az épület egyik falába illesztett fekete követ, elfutnak két közeli hegy, Szafa és Marva között, Mína közelében megkövezik az ördögöt jelképező oszlopokat, juhot áldoznak, majd összegyűlnek az Arafát-hegynél. (A Mekkától hat kilométerre fekvő hegy oldalában prédikált utoljára az iszlám hagyomány szerint Mohamed próféta.) A háddzshoz kapcsolódó szokások némelyike a pogány korból ered, de Mohamed monoteisztikus értelemmel ruházta fel. A muzulmánok tehát úgy hiszik, hogy Ábrahám és Izmael találta a fekete követ, ők emelték köré a Kábát. Az iszlám előtt az arab nép természetimádó, animista vallásban (is) hitt, tisztelte a köveket, a fákat és a Napot. A pogány istenek és bálványok imádói azért csókolták meg a követ, hogy magukba szívják az erejét. A szokást, mely ettől kezdve Allah tiszteletét szolgálta, Mohamed is szentesítette, az úgynevezett umra ceremónia keretei között. Ima előtt a muszlimoknak meg kell mosniuk arcukat, fejüket, kezüket és lábukat. Ezt a kőtől 55 méternyire lévő Zemzem vízével teszik. A Mohamed próféta által elrendelt szertartáson, a háddzs harmadik napján, Allah nevét kiáltozva minden hívő hét követ dob a szent város, Mekka közelében húzódó Mína-völgyben a sátánt jelképező három oszlopra annak jelképeként, hogy megveti a sátánt, és elutasítja kísértéseit. A muzulmánok hite szerint az oszlopok azon a helyen állnak, ahol az ördög megjelent Ibrahim (Ábrahám) próféta és fia, Iszmail (Izmael) előtt. A kövezés előtti napot elmélkedéssel, az előest egy részét kövek gyűjtésével töltik. A Szafa és Marva közötti hétszeri futás arra emlékeztet, hogy Hágár – Ábrahám szolgálója – tébolyultan keresett vizet, miután Ábrahám, felesége ösztökélésére, kiűzte sátrából őt és Izmaelt. A juh feláldozása azt eleveníti fel, hogy Ábrahám az Úr parancsára megkötözte Izmaelt (mert a muzulmánok szerint nem Izsák volt az) és egy angyal az utolsó pillanatban bárányra cserélte az áldozatra szánt fiút. (A zsidó-keresztény vallás szerint Ábrahámnak végül az Úr megkegyelmezett, angyala által szólt hozzá: nem kell megölnie a fiát, Izsákot, hanem helyette áldozzon fel egy kost.) A muzulmán áldozat napja a háddzs csúcspontja, az egész iszlám világ piros betűs ünnepe. Ezután zarándokok fejét leborotválják, majd a zarándoklat záróaktusaként ismét hétszer körbejárják a Kábát. A pogány kori előzmények A mekkaiak egyik fő bevétele már az iszlám megjelenése előtt is abból keletkezett, hogy az arabok zarándokként felkeresték a Kábát. A háddzs tehát már sokkal régebbi szokás volt, mint az iszlám megjelenése az időszámításunk szerinti hetedik század elején. A nomád arabok ekkor még változatos vallásokat, általában politeista, többistenhívő vallásokat követtek. Az egyik sémi istenség, Allah azonban kezdett kiemelkedni a többi közül. Mekkában az iszlám előtt azonban nemcsak a politeisztikus, hanem a monoteisztikus, egyistenhitű vallások is képviselve voltak. Éltek ott keresztények és a környéken laktak a judaizmus követői is, egész törzsek vették fel ekkoriban ezeket a vallásokat Arábia-szerte. Voltak ingadozók, akik az egy- és többistenhit között hezitáltak, őket hanífoknak nevezték. Mohamed mindezen szektáktól, vallásoktól átvett bizonyos elemeket, amikor megalkotta az iszlámot. Mohamed feleségének egyik rokona keresztény vagy haníf volt minden bizonnyal. Ez az unokafivér hitte el először, hogy Mohamed nem őrült, hanem Isten rég várt küldötte az arabokhoz. Női zarándokok A pogány kori előzmények A mekkaiak egyik fő bevétele már az iszlám megjelenése előtt is abból keletkezett, hogy az arabok zarándokként felkeresték a Kábát. A háddzs tehát már sokkal régebbi szokás volt, mint az iszlám megjelenése az időszámításunk szerinti hetedik század elején. A nomád arabok ekkor még változatos vallásokat, általában politeista, többistenhívő vallásokat követtek. Az egyik sémi istenség, Allah azonban kezdett kiemelkedni a többi közül. Mekkában az iszlám előtt azonban nemcsak a politeisztikus, hanem a monoteisztikus, egyistenhitű vallások is képviselve voltak. Éltek ott keresztények és a környéken laktak a judaizmus követői is, egész törzsek vették fel ekkoriban ezeket a vallásokat Arábia-szerte. Voltak ingadozók, akik az egy- és többistenhit között hezitáltak, őket hanífoknak nevezték. Mohamed mindezen szektáktól, vallásoktól átvett bizonyos elemeket, amikor megalkotta az iszlámot. Mohamed feleségének egyik rokona keresztény vagy haníf volt minden bizonnyal. Ez az unokafivér hitte el először, hogy Mohamed nem őrült, hanem Isten rég várt küldötte az arabokhoz. A Kába-kő egyébként Mohamed számára nagyon fontos volt. Bár a hozzá fűződő rítusokat gyakran átalakította, soha nem tagadta meg a háddzsot. Egyik korai kinyilatkoztatása szerint például éjszaka szárnyas lovon előbb Jeruzsálembe repült a próféta, majd fel a hetedik mennyországba, ahol meglátta a mennyei Kábát, és megkapta Istentől az iszlám hitvallás alapjait, s a Földre való visszatérés közben még Mózessel is beszélt. A mekkaiak kezdetben attól tartottak, hogy a muzulmánok nem tartják tiszteletben a kő kultuszát, és így elesnek fő bevételi forrásuktól. Mohamed a kultusz „lényegét” tartotta tiszteletben, de például a három pogány istennő, Allát, al-Uzza és al-Manát „szent hattyúk” mivoltát csak ideiglenesen ismerte el. Márpedig e három istennő a mekkai kereskedők és város jelképei voltak. A három istennőt viszont a muzulmánok nehezen fogadták el, így Mohamed később megtagadta őket, többek között ezért kellett elmenekülniük az iszlám hívőknek átmenetileg . A Kába kő Mohamed utóbb kisebb-nagyobb harcok árán visszatért Mekkába, legyőzte ellenfeleit, és kiegyezett az ottani kereskedőkkel. A muzulmánok karavánrablásból tartották fenn magukat, így a gazdag mekkai kereskedők nem szívlelték különösebben a Medinába menekült vallás követőit. Mohamed „újítása” volt, hogy még a háddzs idején is kifosztották a karavánokat, ami minden addigi arab szokást durván megsértett. Csak a próféta katonai sikerei „győzték meg” a mekkaiakat a muzulmán hit elfogadásának helyességéről, miközben Mohamed is visszafogta magát. A próféta és a mekkaiak kiegyezésekor véglegesítették az iszlám számos szokását, így a háddzs rituáléját is. Mekka Szaúd-Arábiában fekszik, az Arábiai-félsziget nyugati felének közepén, az egyiptomi Szuez és a jemeni Áden között körülbelül félúton. Évente több mint egymillió – idén csaknem kétmillió – zarándok érkezik ide. Mekka Mohamed próféta szülőhelye, aki 570-ben született. Az iszlám építészet szent emlékét, a Kábát a hagyomány szerint Ibráhim (Ábrahám) és fia, Iszmáil (Izmael) építette. A Kába szó jelentése: négyszögletes épület. Maga az építmény 12 méter hosszú, 10 méter széles és 15 méter magas. Megemelt alapzaton áll, fekete brokáttal borítva. Az ajtón lévő függönyökön és a külső falán körbefutó szegélyen arannyal hímzett feliratok láthatók. A márványépület és a szürke kő négy sarka a négy égtáj felé tekint. A Kába szentélyében arany és ezüstlámpák világítanak. A legfontosabb tárgy a Fekete Kő, melyet a zarándokoknak hétszer kell körbejárniuk és megcsókolniuk. A Fekete Kő eredete misztikus ködbe vész. A geológusok szerint egy meteorit egy darabja, s mint a hagyomány is tartja, egyenesen az égből hullt az Édenkertbe. Szegő Iván Miklós
[VÁLASZ]
CruciFix	#56	2010.08.01  07:56
Marketgarden hadművelet. 1944. szeptember 17.-én az angol 1. ejtőernyős dandár három zászlóalját a célpont arnhemi hídtól nyugatra dobták le, megfosztván őket attól, hogy a célhoz közel landolva, a meglepetés erejét kihasználva foglalhassák el a hadművelet sikere szempontjából létfontosságú hidat. A három zászlóalj landolást követően különböző utakon indult a híd felé, az erdős és beépített területeken derült ki, hogy rádióik nem működnek, ezért elvesztették a kapcsolatot egymással, ez döntően befolyásolta a csata végkimenetelét. Az 1. és 3. zászlóalj hamar erős német tűz alá került, Arnhem környékét és a várost ugyanis a hírszerzés jelentéseivel ellentétben nem gyerekek és öregemberek védték, hanem két SS páncéloshadosztály és egy SS páncélgránátos osztály. Egyedül John Frost alezredes 2. zászlóalja jutott el a hídhoz, melynek az északi hídfőjét sikerült elfoglalni. A déli hídfő elleni vakmerő rohamot az SS páncélgránátosok visszaverték. Az angolok tartották az északi hídfőt és várták a felmentő sereget, akiknek Nijmegen két hídjának elfoglalását követően kellett volna érkeznie, Aki olvasta az arnhemi csata leírását, azt nem hagyhatja hidegen az ejtőernyősezred 2. zászlóaljának négy éjszakán és három napon keresztül tartó, hősies helytállása a Rajna közúti túl messze” lévő hídjának északi hídfőjénél. Az egységparancsnok, John Frost inspiráló vezetése komoly szerepet játszott a csatában, melyre manapság legendás haditettként emlékeznek. A Híd a messzeségben, Frost vezérőrnagy háborús emlékirata az iraki sorozottaknál töltött szolgálatával kezdődik, még azelőtt, hogy az egyik legelső brit ejtőernyős vált volna belőle. Ebben a lenyűgöző könyvben beszámol a részvételével lezajlott főbb légideszant-hadműveletekről, köztük Brunevalról, Tunéziáról, Szicíliáról, Olaszországról és Arnhemről, ahol őt és számos emberét fogságba ejtették. Beszél hadifogolyként szerzett tapasztalatai¬ról, valamint zászlóalja újjászervezéséről a német kapitulációt követően. Ennek a könyvnek a megírását hadifogolyként kezdtem el, amikor az arnhemi csata emléke még frissen élt bennem. Az eredeti kéziratot a Gestapo ellenőrzéseinél az ágyneműmbe rejtettem, ezért úgy érzem, tartalmaz némi autentikus értéket. Többször is megpróbáltam befejezni, de annyi minden közbejött, hogy végül elment a bátorságom. Azonban Cornelius Ryan könyve, A messze volt a híd, illetve a hasonló című film megjelenése óta annyi ember keresett fel és kért meg, hogy mondjam el saját történetemet, hogy végül engedtem a csábításnak. Feleségem, Jeannie aktív bátorításával papírra vetettem háborús szolgálatom emlékeit, melyet az emberek reményeim szerint érdekesnek és szórakoztatónak találnak majd, és emellett talán szolgál némi tanulsággal is követőim számára, valamint vidám emlékeket idézhet fel régi bajtársaimban. A történet az iraki sorozottaknál töltött szolgálatommal kezdődik, amikor a 2. asszír századot vezettem, egy olyan emberekből álló egységet, akiknek a jelszava a Tökéletesség” volt. Olyan normákat állítottak fel, melyeket azóta sem szárnyalt túl senki. Hogy kiállták volna-e a brit csapatokra mért kemény csapásokat, nem tudom megmondani, de közvetlen leszármazottai voltak azoknak a régi asszíroknak, kiknek hadai aranyban és bíborban csillogtak, ezért mindig emlékezni fogok rájuk. Miután rövid időt töltöttem régi ezredemnél, a cameroniaknál (skót lövész¬ezred), akik minden hadjáratban kitűntek makacs helytállásukkal, és akik voltak olyan kemények és szívósak, mint bárki más a világon, belevágtam valami teljesen újba ez volt a légideszant. Remélem, a következő fejezetekben elegendő információt közlök ahhoz, hogy meg lehessen érteni, milyen anyagból gyúrták az ejtőernyősöket. Olyan embereknek tartották őket, akiktől sohasem kérhetsz túl sokat. Ahol volt egy vörös sapkás, ott volt megoldás is. A Híd a messzeségben, Frost vezérőrnagy háborús emlékirata az iraki sorozottaknál töltött szolgálatával kezdődik, még azelőtt, hogy az egyik legelső brit ejtőernyős vált volna belőle. Ebben a lenyűgöző könyvben beszámol a részvételével lezajlott főbb légideszant-hadműveletekről, köztük Brunevalról, Tunéziáról, Szicíliáról, Olaszországról és Arnhemről, ahol őt és számos emberét fogságba ejtették. Beszél hadifogolyként szerzett tapasztalatai¬ról, valamint zászlóalja újjászervezéséről a német kapitulációt követően. Ennek a könyvnek a megírását hadi¬fo¬golyként kezdtem el, amikor az arn¬¬hemi csata emléke még frissen élt bennem. Az eredeti kéziratot a Gestapo ellenőrzései¬nél az ágyneműmbe rejtettem, ezért úgy érzem, tartalmaz némi autentikus értéket. Többször is megpróbáltam befejezni,de annyi minden közbejött, hogy végül elment a bátorságom. Azonban Cornelius Ryan könyve, A messze volt a híd, illet¬ve a hasonló című film megjelenése óta annyi ember keresett fel és kért meg, hogy mondjam el saját történetemet, hogy végül engedtem a csábításnak. Feleségem, Jeannie aktív bátorításával papírra vetettem háborús szolgálatom emlékeit, melyet az emberek reményeim szerint érdekesnek és szórakoztatónak találnak majd, és emellett talán szolgál némi tanulsággal is követőim számára, valamint vidám emlékeket idézhet fel régi bajtársaimban. A történet az iraki sorozottaknál töltött szolgálatommal kezdődik, amikor a 2. asszír századot vezettem, egy olyan emberekből álló egységet, akiknek a jelszava a „Tökéletesség” volt. Olyan normákat állítottak fel, melyeket azóta sem szárnyalt túl senki. Hogy kiállták volna-e a brit csapatokra mért kemény csapásokat, nem tudom megmondani, de közvetlen leszármazottai voltak azoknak a régi asszíroknak, kiknek „hadai aranyban és bíborban csillogtak”, ezért mindig emlékezni fogok rájuk. Miután rövid időt töltöttem régi ezredemnél, a cameroniaknál (skót lövész¬ezred), akik minden hadjáratban kitűntek makacs helytállásukkal, és akik voltak olyan kemények és szívósak, mint bárki más a világon, belevágtam valami teljesen újba – ez volt a légideszant. Remélem, a következő fejezetekben elegendő információt közlök ahhoz, hogy meg lehessen érteni, milyen anyagból gyúrták az ejtőernyősöket. Olyan embereknek tartották őket, akiktől sohasem kérhetsz túl sokat. Ahol volt egy vörös sapkás, ott volt megoldás
[VÁLASZ]
CruciFix	#55	2010.07.31  09:56
Összett épület. Apátság, katedrális, társkáptalani templom, és egyúttal királyi fennhatóság alá tartozó templom. Koronázótemplom, Walhalla a nagyok sírjai számára, nemzeti katedrális, és itt található az ismeretlen katona sírkja is, ezzel ellentétben Franciaországban ezek a funkciók öt templom közt oszlanak meg. Az apátság az anglikéán egyház egyik székhelye, de megtalálható benne a római egyház egyik szentjének oltára, és a falai közt dolgozták ki a presbiterianizmus alapelveit is. A káptalani gyűlésteremben tartotta az alsóház az üléseit, majd később átköltöztek a refektóriumba, és a kincstár a káptalani gyűlésterem kriptájában kapott heylet. Egyszerre volt az épület tehát Fort Knox és Capitólium. Az aátság sok különös esemény színtere volt: Blake viziójában anygalokat látott benne, Pepys pedig légyottjai helyszínéül használta. Ez a hely a világ első számú temetője: több nagy embert-mérjék bár a nagyságot, rang, hivatal vagy tehetség szerint-temettek ide, és hosszabb időszakokon kereztül, mint bárhová máshová. Nagy-britannia-sőt Európa- legnagyszerűbb szoborgalériájának nevezték. Valóban, nyolc évszázadból találhatók benne szobrok, és legalább négy, s ezek a szobrok a világ legnagyszerűbb szobrai közé tartoznak. Az apátság figyelemre méltó kifejeződése a folytonosságnak; de olyan folytonosságnak, mely teret enged a változásnak és fejlődésnek. Az angol, illetve a brit nemet szent helyének nevezik; de olyan értelemben nemzeti, amennyiben képviseli egy közösség értékeit és emlékeit, kevés vagy szinte semmilyen eszközt nem használ a hazafias büszkeség szokásos készletéből. Valóban, számos tekintetben nemzetközi templom. Spirituális kiterjedése az elmúlt néhány évszázad alatt folyamatosan bővült, és magában foglalja a briteket, az angolul beszélő világ egészét, minden keresztényt és más vallást hívő embereket is. Egészen különleges mértékben az apátságot szavak alkotják. „Ebben a könyvben az olvasást az építészet méltatásának metafórájaként akarom használni-„mondja a szerző. Az emlékműveken mindenhol szavakat találunk. Pope, Johnson, Scott, és teenyson azok közé tartoztak, akik sírfeliratokat írtak kifejezettten az apátság számára. Az apátság létezik, mint eszme, mint épület, emlékek. Az apátság a létező templomok legbonyultabbika – talán a legösszetettebb épület az egész világon.” Az apátságot tehát szavak építik fel, noha nem csekély mértékben a templom a zene otthona, a hangok tárháza is. Az orgonistái közé tartozott Orlando, Gibbons és Purcell is. „Nemzeti katedrális”, koronázási templom, királyi mauzóleum, költők temetkezési helye, nagyságok és az ismeretlen katona nyugvóhelye, a parlament egykori otthona, háttér Diana walesi hercegnő temetéséhez – számos funkciót egyesít ez a gazdag és rendkívüli épület. A Westminster-apátság egyszerre egy építészeti remekmű méltatása és az épület változó jelentéseinek feltárása: halljuk mindazok hangját, akik leírták alakjait, hangulatait és eseményeit, Shakespeare-től és Voltaire-tól Dickensig és Henry Jamesig; látjuk, hogyan használták az uralkodók, a középkori királyoktól kezdve a modern miniszterelnökökig. Richard Jenkyns klasszika-filológus és kultúrtörténész igen eredeti könyvében megtanít minket arra, hogy új szemmel nézzünk a történelem eme mikrokozmo¬szára. A SZERZŐ Richard Jenkyns az Oxford Egyetemen a klasszika-filológia professzora, a Lady Margaret Hall tagja. Korábbi könyvei: A vik¬toriánusok és az ókori görögök; Méltóság és dekadencia; A vik¬toriánus festészet és a klasszikus örökség és Vergilius tapasztalata.
[VÁLASZ]
CruciFix	#54	2010.07.31  08:35
Az első világháború hadban álló országainak vezetői egy viszonylag gyors háborúban reménykedtek. A könyv olvasói azonban hamar rájönnek, hogy mekkorát tévedtek. A nagy háború négyévnyi öldöklést és pusztítást hozott, áthágva a múltbéli háborúk szabályait. A világot a szó szoros értelmében átalakította a nagyszabású küzdelem. A könyv egyik célja, hogy kérdéseket tegyen fel az okokkal kapcsolatban, amelyek a háborúba való belépsre késztették ezeket a nemzeteket. A könyv nagy figyelmet szentel a hoború új aspektusaira. Euek egyike az új technikai eszközök megjelenése volt. Ez volt az első eset a történelem folyamán, amikor a harcok egyre brutálisabb jelelget öltöttek, mivel a résztvevő államok mindinkább a modern technológia bűvkörébe kerültek. A tudományos kutatások során kézzelfogható termékeket állítottak elő, amelyek gyakorlatil és szórakoztató jellegű felhasználhatóság ígéretét hordozták. A legfigyelemreméltóbb találmányok sorában voltak az automobilok, a repülőgépek, a rádiókommunikáció, és a repülőgép, s a mozgókép. Ezektől a lenyűgöző felfedezésektől azt várták, hogy világszerte szorosabbra fűzik és megújítják a különböző népek kapcsolatát. Ám az első világháborúban még a pozitív technológiát is a háború fegyvereivé változtatták-az automobilokat harckocsivá és gyorsan mozgó katonai járművekké fejlesztették, a repülőgépek halált szórtak az égből, a rádiókommunikáció és a mozi pedig a gyűlölettel teli propaganda eszközévé váltak. A levegőből bombát szóró és az ellenségre golyózáport zúdító gépek gyors és radikális változásokat idéztek elő a háborúval kapcsolatos gondolkodásban. Eddig ugyanis olyan konfliktusként tekintettek a háborúra, ahol a veszteségek kizárólag a hadsereg tagjaira korlátozódtak. Nyilvánvalóvá vált, hogy az egymás ellen küzdő ellenfeleknél már nem csupán a katonák lehetnek áldozatok. Az új katonai szakkifejezés mindkét oldalon a „stratégiai bombázás” lett, amelynek során a levegőből ledobott robbanóeszközökkel már nemcsak katonai célpontokat támadtak, hanem civil épületeket, melyek állítólag ellenséges hadiipari létesítményeket rejtettek. A háború mostmár mindent magában foglalt, mindenkire-katonára és civilre-veszélyt jelentett, mivel a gyorsan mozgó repülőgépekről ledobott bombákkal nem lehetett pontosan eltalálni a célpontot. A bombázások következtében egyre nőtt a halotak száma, és a sebesülteké, a városokban, a falvakban, a tanyákon pedig egyre többen éheztek. A technológia lenyűgöző újításokat hozott létre a fegyverek terén is, melyek gyakorlatilag elavulttá tették a régi puskamodelleket és mindörökre megváltoztatták a háborút: a viszonylag kis távolságból vívott tűzharc átalakult halálos, nagy hatótávolságú viadallá. A nehéztüzérség-az emberi eszközökkel nem mozgatható tüzérségi eszközök- fő tényezővé váltak, mivel mindkét oldalon egyre nagyobb tecdhnikai hatékonyságra törekedtek. Kifejlesztették az önjáró lövegeket és a tarackokat, amelyek nagy távolságra is képesek voltak eljuttatni halálos lövedékeiket. A fegyverfejlesztés elsődleges célja az volt, hogy a pusztítás tömeges legyen. E könyv megmutatja az olvasóknak, hogyan fejlesztették ki a híresen hatékony gyorstüzelő géppuskákat. A lángszórók szörnyű sorsra ítélték a zárt helyen lévő ellenséget. néhány éven belül a korábban csak kísérleti eszköznek tekintett tengeralattjáró is a kereskedelmi hajók kíméletlen gyilkosává vált. A pusztítás eme eszközeinek gyors kifejlesztése azonnali változásokat idézett elő, nemcsak a hadviselés módozataiban, hanem a gondolkodásban is. Az I. világháború technológiája megmutatta, hogy az emberiség exponenciális ugrást hajtott végre a tanulásban és a találékonyságban, és beibzonyosodott, hogy soha többé nem lehet majd állandó bizonyosságnak ekinteni a háború megívásának módját.
[VÁLASZ]
CruciFix	#53	2010.07.29  10:37
Kárpáti Eszter A szöveg fogalma Typotex Kiadó bori@typotex.hu marketing@typotex.hu velemeny@typote x.hu Va¬la¬mi vagy szö¬veg, vagy nem az. De hogy ez mitől függ? Nincs rá ál¬ta¬lá¬nos – ál¬lan¬dó – sza-bály. Ko¬rok¬tól, hely¬szí¬nek¬től, sze¬mé¬lyek¬től, al¬ka¬lom¬tól függ, hogy éppen va¬la¬mit (akár ugyan-azt a va¬la¬mit) szö¬veg¬nek tart¬juk-e vagy sem. De ha így van, akkor miért akar¬juk min¬den áron meg¬ha¬tá¬roz¬ni? Nyel¬vé¬sze¬ti¬leg be¬so¬rol¬ni? Vajon jól tesszük-e, ami¬kor a nyel¬vi hi¬e¬rar¬chia csú¬csán akar¬juk meg¬ta¬lál¬ni a szö¬ve¬get? A szö¬veg ugyan¬is nem a „leg¬na¬gyobb nyel¬vi egy¬ség”, mert¬hogy egy¬ál¬ta¬lán nem nyel¬vi egy¬ség. Kü¬lö¬nös¬sé¬ge abban áll, hogy lát¬szó¬lag le¬ír¬hat¬juk, meg¬is¬mer¬het¬jük a „bel¬se¬jét” (szer¬ke¬ze¬tét, össze¬füg¬gé¬se¬it). De aztán ki¬de¬rül, ez nem elég – mert nem ettől szö¬veg a szö¬veg. A szö¬veg a gon¬dol¬ko¬dás egy¬sé¬ge: ebből a cél¬ból ala¬kult ki, erre hasz¬nál¬juk nap mint nap. A Kom¬mu¬ni¬ká¬ció¬ku¬ta¬tás jelen kö¬te¬té¬hez a szer¬ző¬nek a Pécsi Tu¬do¬mány¬egye¬tem Nyel¬vé¬sze¬ti Dok¬to¬ri Is¬ko¬lá¬ja Al¬kal¬ma¬zott Nyel¬vé¬sze¬ti Dok¬to¬ri Prog¬ram¬já¬ban meg¬vé¬dett PhD disszer¬tá¬ci¬ó-ja szol¬gált ala¬pul. Kár¬pá¬ti Esz¬ter a Pécsi Tu¬do¬mány¬egye¬tem Nyelv¬tu¬do¬má¬nyi, il¬le¬tő¬leg a Bu¬da¬pes¬ti Cor¬vi¬nus Egye¬tem Média és Te¬le¬kom¬mu¬ni¬ká¬ci¬ós Tan¬szé¬kén tanít. Kárpáti Eszter, PhD (1965) Nyelvész, a PTE BTK Nyelvtudományi Tanszékének, valamint a Budapesti Corvinus Egyetem Média és Telekommunikációs Tanszékének adjunktusa. A szövegek természetével foglalkozó munkáiban a (belső és külső) kontextuális tényezők szerepét vizsgálja grammatikai, illetőleg kommunikációelméleti aspektusokból. E-mail: karpati.eszter@axelero.hu Nincs rossz szöveg és jó szöveg. Valami vagy szöveg, vagy nem. Koroktól, helyszínektől, személyektől, alkalomtól függ, hogy valamit (akár ugyanazt a valamit) éppen szövegnek tartunk-e vagy sem. A szöveg egyfajta (Petőfi S. János szavaival élve: dominánsan verbális) nyelvi jel, amelynek jelentése az ókortól napjainkig ellátta feladattal a gondolkodókat. E nyelvi jel komplexitása az idők során két szempontból is növekedett, s mindkettő mögött a közvetítettség állt: történetileg a kognitív képességek fejlődése váltott át egyfajta sajátos eljárástechnika (az írás, mint intézményesített jelrendszer, majd a számítógépes hálózatokkal megjelent lehetőségek tudásának) elsajátítására; a jelentéstapasztalat vonatkozásában pedig napjainkra a jelentés létrejöttének folyamatába ékelődött egy intézmény, a média. A szövegfogalom nyelvészetileg is érdekes változást mutat. E tanulmány egy mintaelemzésben azt mutatja meg, hogy a rendelkezésre álló modellek milyen kérdéseket vizsgálnak, s ezekre milyen válaszokat adnak. Azt látjuk, hogy maga a szöveg fogalma alakul át. Végeredményben kérdéssé válik: van-e még értelme szövegről beszélni, vagy inkább egy olyan komplexebb „képződmény”-ről lehet csak, amelynek növekvő komplexitása nem belső struktúrájából, hanem kontextusának bővüléséből fakad? 0. Előzmények Az elemzés előzménye A szöveg fogalma című PhD-értekezés, amely három, történetinek is tekinthető szempontból járja körül a szöveg fogalmát: kognitív (biológiai és kulturális), szemantikai, illetőleg nyelvészeti keretek között vizsgálja meg a nyelvi jel alakulását, feltételezve, hogy a szöveg mint gondolkodásunk egysége egyfajta komplex jel, s egyre növekvő komplexitás jellemzi. A dolgozat három fejezete nem egymásra épül: három különböző szempontból néz tárgyára. Sorrendjük mindössze a nyomtatott szöveg linearitáskényszerének következménye. A szöveg a saussure-i értelemben nem langue-, hanem parole-jelenség: a nyelvhasználat egyik egysége; a nyelvhasználat során, a konkrét kommunikációs szituációkban a résztvevők egymás megértésére törekedve egy diskurzív folyamat részesei, s ha összefüggő, ha valamilyen szempontból teljes gondolatot fejeznek ki, akkor szöveget hoznak létre. Feltételezésem szerint nincs rossz szöveg és jó szöveg. Valami vagy szöveg, vagy nem. Koroktól, helyszínektől, személyektől, alkalomtól függ, hogy valamit (akár ugyanazt a valamit) éppen szövegnek tartunk-e vagy sem. Ez abból következik, hogy a szöveg a gondolkodás egysége: a gondolkodás eszközeként alakult ki, erre használjuk nap mint nap. Tulajdonságai ezért olyanok, amilyenek: szintaktikai, szemantikai és pragmatikai értelemben egyaránt összefüggő (vagyis: konnex, kohézív és koherens), s egyszerre jellemzi lineáris és globális szerveződés és szervezettség. Nem azért, mert a nyelvtan ezt írja elő; hanem azért, mert akkor hozzuk létre, amikor valami „kerek egész” gondolatunk van. Amíg nem ilyen, addig „csak” beszélünk róla. Diskurzív magatartásunk épp azért oly jellemző, merthogy folyamatosan, megbeszélve másokkal, illetőleg magunkkal állandó diskurzusban állva alakítjuk, formáljuk gondolatainkat. A három fejezet is így „beszélget egymással”. Együtt érlelik meg azt a következtetést, hogy az egyes, önálló szövegek helyett egyetlen, folyamatosan alakuló/épülő szöveggel kell számolnunk. A dolgozat nem elemző: az analitikus attitűd helyett egyfajta enumerációt végezve a szintetizálásnak azt a módját választottam, amely az olvasóra bízza a következtetést – látszólag. Valójában azonban mindhárom úton, mindhárom diskurzusban – a diszciplináris kerettől és meghatározottságtól függetlenül – ugyanoda jutunk (ugyanoda vezet a dolgozat): a komplex jelhez. Ebben az irányban halad a biológiai és a kulturális evolúció, a jel, a jelentés gondolati reflektáltsága és a nyelvészeti kutatás által feltárt/tételezett modellek reprezentációs foka is. Bevonhattunk volna „beszélgetőpartnerként” más tudományterületeket is (jelesül az irodalomtudomány, főként az irodalomelmélet kívánkozott volna ide). Ez a legnagyobb tisztelet okán maradt el: az irodalommal kapcsolatos kérdések oly sokrétűek, az általuk szembetűnő problémák oly összetettek, hogy nem vállalkoztam feldolgozásukra. Bár az irodalmi szövegek – a dolgozatban ki nem mondott, de mindvégig követett gondolkodásmód szerint – nem különböznek a nem irodalmi szövegektől (vagyis szöveg az, amit annak tartunk), s a szöveg és az olvasó viszonyával foglalkozó fenomenológiai, hermeneutikai és recepcióelméleti megközelítések közül ez utóbbi képviselői (például Firth vagy Jauss) hasonló álláspontot képviselnek, mégis azt gondolom, hogy az irodalmi értelmezés, az irodalmi értelemben vett interpretáció során felmerülő kérdések kívül esnek a nyelvészeti/nyelvi elemzés területén. A disszertáció első fejezetében Donald (2001) megállapításait követve s a kognitív fejlődéssel foglalkozó szakirodalom/szerzők véleményével körülbástyázva igyekeztem a kulturális változásokat, az átmeneteket ismertetve rámutatni, hogy az EXMF (külső emlékezeti mező) és a KTR (külső tároló rendszer) megjelenésével a szöveg egészen új szerepet kap. Már nem pusztán az emlékezést megkönnyítő eszköz, hanem a gondolatok külsővé válását, cserélhetőségét, a kiötlőjétől való elszakadását teszi lehetővé. S az elszakadás azt is jelenti, hogy a szövegek újraolvashatók, átszerkeszthetők és átrendezhetők. 1.2. A szemantikai nézőpont A második fejezet egyik – külön ugyan nem hangsúlyozott – feltevése, hogy mivel a szöveg komplex jel, s főként nyelvi jellegű, a szöveg is nyelvi jel. És lám, a nyelvi jelről való gondolkodás történetét, a nyelvi jel jelentésének vizsgálatát nyomon követve épp oda jutunk, hogy a már hivatkozott komplexitás a történet során e tekintetben is fokozódott. A görög gondolkodóknál világosan elkülönült a retorikai és a szemantikai nézőpont: a beszédek meggyőzőerejét szem előtt tartó „pragmatista” szónokok egészen mást vizsgáltak, mint a szavak jelentését, a dolgok nevének természetét vizsgáló filozófusok. A középkorban a grammatika előtérbe kerülésével a „helyes” egészen más értelmet nyert. Az egyes szerzők a jel funkcióját és jelentését; a jelentés tényleges mibenlétét keresve arra a kérdésre keresték a választ, hogy a jelek mit jelölnek/helyettesítenek/neveznek meg: a dolgokat vagy hasonmásaikat, vagy az elménkben lévő „mentális szavakat”, esetleg valami ezeken kívülállót. A nyelvi jelről való gondolkodás korai szakaszának bemutatása során a szerzők műveiből különösen a nyelvi jel és jelentésének kérdésével foglalkozó szempontokat emeltem ki, lehetőség szerint az eredeti művek szövegeivel: a szerzők mögé bújva, őket magukat megmutatva. A (mindig) egyszerűsítő rendszerezés helyett a felmerülő kérdéseket követtem: ezek gyakran ismétlődtek, újrafogalmazódtak, s az újrafogalmazás révén esetenként új értelmet nyertek. Amikor a konceptualizáció olyan fokú lett, már inkább modellek váltották egymást: a sort kezdhetjük a referenciális jelentésmodellel; jeles képviselői voltak az asszociációs jelentésfelfogásnak; a kétkomponensű jelentésmodell Frege megfogalmazásában jelent meg; ehhez képest valódi előrelépést a személyközi kommunikációban konstituálódó jelentés, illetőleg ennek a beszédaktus-elmélet keretében való tárgyalása jelentett. A kommunikáció makromodelljének bemutatása, a tömegkommunikációval megjelenő jelentéstapasztalat annak a fejlődésvonalnak a (jelenlegi) végpontja, amelyet az első fejezetben is konstatáltunk: ott az EXMF, illetőleg a KTR megjelenéséről beszéltünk, itt az intézményi közvetítettségről. Ott a kognitív képességek fejlődése vált át egyfajta sajátos eljárástechnika (az írás mint intézményesített jelrendszer, majd a számítógépes hálózatok ismerete) elsajátítására, itt a jelentéskonstituálás folyamatába ékelődik egy intézmény, a média. A közvetítettség mindkét esetben a komplexitás fokának növekedését mutatja. 1.3. A nyelvészeti nézőpont A harmadik fejezet is áttekintés kívánt lenni, amely megmutatja a szövegfogalom nyelvészeti reflektáltságát, illetőleg ennek változását. Az a kieferi dilemma (Kiefer, 1976), amely szerint vagy nincs szükség szövegtanra, vagy – amennyiben mégis – lehet, hogy a szöveget kell a nyelvészet alapkategóriájának tekintenünk, időről időre felmerül, még ha nem is fogalmazódik meg. A cikk megjelenésével egy időben keletkező és eleven irányzatokat azért vázoltam, hogy lássuk, akkoriban pontosan együtt mozgott a magyar nyelvészet és a magyar nyelvészek észjárása másokéval a szöveget illetően. Csakhogy míg nálunk a szintaxis egyeduralma következett be, másutt ezen túl is foglalkoztak a mondatnál nagyobb kommunikátumok, nyelvi egységek kérdésével. A diskurzusanalízis fogalmát nem pusztán a szövegtan angolszász megfelelőjeként, hanem a nyelvi kommunikátumok olyan vizsgálati módszereként értelmeztem, amely érzékeny az egyébként a társadalomtudományokban megjelenő kérdésekre is (vö. Schiffrin, 1994). Ezért bemutattam azt a diszciplináris környezetet, amely az 1960-as évektől egyre szélesebb és pontosabb kontextus- és dinamizmusleírási igénnyel jelentkezett. (Tehát nem időbeli/történeti, inkább teoretikus és metodológiai előzményeknek tartom a felsorolt iskolákat, irányzatokat.) A diskurzuselemzés a nyelvészet azon eszköze (lehet), amely megfelelő adekvátsággal legalábbis leírhatja az immáron komplex nyelvi jelet. E fejezet fő célja egyfajta intellektuális éljenzés volt: Kamp és Reyle DRS-modellje (1993), illetőleg Alberti Gábor (L)DRT modellje (2000) már nem egyszerűen az egyes jelkomplexumokat (szövegeket) írja le, hanem ezeknek az olvasóban való felépülését modellálja. A dolgozat benyújtása, 2004 októbere óta egyébként tovább finomodott a modell: Alberti Gábor ReALIS modellje már a feldolgozás dinamizmusára is érzékeny. Már nem pusztán egyirányú befogadásról/beépülésről van szó, hanem ennek a kontextusra való visszahatásáról is, rámutatva arra, hogy a kognitív/kulturális és szemantikai (a jelentéstapasztalatot illető) értelemben is komplexitásában növekvő szöveg, illetőleg szövegfogalom logikai/nyelvészeti értelemben is modellálható. S e modellben ugyanazok a pontok/kérdések reprezentálódnak egyfajta formális keretben, amelyek a diskurzusanalízis diszciplináris hátterét alkotó irányzatok által fogalmazódtak meg. A szövegelemzést megelőző kérdések A disszertáció írása során szövegminták elemzését nem tartottam feladatomnak, mert vizsgálódásaimban az összevetések, a változások adatolása intenzionális természetű volt és nem extenzionális. A dr. Andor Józseftől kapott opponensi bírálat egyik fő kitétele azonban az volt, hogy a kutatásnak az extenzionális értelemben vett összevető vizsgálatok elvégzése nemcsak lehetséges, de szükséges további iránya. Az itt következő vizsgálat tehát ennek eredménye. Célja az eddigi modellek értékelése, összevetése. A munka során eddig felmerült egyik legfontosabb kérdés az, hogy mit elemezzünk. Hogyan vethetők össze a modellek akkor, amikor: (α) A szöveg fogalma című disszertációm következtetése szerint nincsenek kontextustól független szövegek: vagyis nem emelhetők ki egyes újságcikkek, hírek, mesék, novellák környezetükből, a beszédfolyamból. Csak valamifajta „ráérős”, körültekintő elemzésre van lehetőség, és valószínűleg értelme is csak ennek van; (β) ehhez azonban el kell dönteni, hogy mi legyen a (teoretikus) (alap)egység: az autonóm mondatok; a szövegmondatok; esetleg a nagyobb (?) egységek. (γ) Ekkor viszont kérdés, hogy a (szöveg)mondat felszíni szerkezetét vagy mögöttes szemantikai/propozicionális tartalmát elemezzük-e. Úgy tűnik, helyes szélesebbre nyitni az elemzés horizontját, és a mondatoknál nagyobb egységet, egyfajta mezoszintet (vö. Tolcsvai, 2001) is figyelembe venni. De szükséges-e, hogy ezek a felszínen is látható egységet (bekezdés, fejezet) képezzenek, vagy megelégszünk a referenciális azonosságokkal? (δ) A kontextus külsőleges vagy belső egy leírásban? Az interpretátor a kontextus része vagy az ő ismeretrendszeréhez tartozik a kontextus? (ε) Elégséges-e a helyzetleírás, vagy más modellben az aktorok, a hely, az idő megadása, vagy minden alkalommal pontos és részletes (a kultúrára is utaló) elemzést kell-e adnunk?
[VÁLASZ]
CruciFix	#52	2010.07.27  09:08
Hugh Kenner Mondattani árnyalatok Kezdjük úgyszólván az űrben, azzal a példával, amely szinte varázserővel hat a Beckett kritikában, bár tudomásom szerint eleddig, senki sem értékelte igazán a horderejét. Egyesek szerint a mondás Szent Ágostontól származik és Beckett gyönyörűnek nevezi angolul is, bár latinul még szebb: „Ne essetek kétségbe: az egyik lator üdvözült; ne bízzátok el magatokat: a másik lator elkárhozott.” Bárhonnan is származik e mondat, úgy tudjuk, Beckettet nem a tartalma érdekelte, hanem a formája. „A forma számít”. Akkor nézzük a formáját. Egy tiltás; egy példa; másik tiltás; ellenpélda. A példa kioltja a példát, a tiltás kioltja a tiltást. Vagy másként szólva: négy szó felel meg háromnak és megint csak négy felel meg háromnak: összesen tizennégy szóra van szükségünk a példázat tökéletesítéséhez, se többre, se kevesebbre, az egyenlőség megteremtéséhez. A két oldal szimmetriája tökéletes, ezért összegük zéró. És mégsem zéró, mert a példázat létezik. Jóllehet bizonytalanok vagyunk benne, milyen tanácsot is kaptunk a prédikátortól, bár két egészre osztotta a morális univerzumot, kétségbeesésre, valamint ennek ellentétére és mindkettőtől eltiltott minket, mégsem mondott semmit, ám a helyzet távolról sem úgy fest, mintha nem is szólt volna. Mert akármilyen zavaros is valamely beszéd tartalma, azért sohasem lehet egyenértékű a csenddel és ha kicsit gondolkodunk, mindjárt rájöhetünk, hogy valami fontos dolgot mondtak nekünk, amit pedig a szavak nem is mondanak: mivel nem kell sem elbízni magunkat, sem kétségbeesnünk, úgy kell viselkednünk, hogy sem elbizakodottság, sem kétségbeesés ne legyen viselkedésünkben. A mondat mezejét a kijelentés megosztotta, törölte és esetlegessé tette, de a morális lehetőség mezejét, amelyre figyelmünket szándékozik fölhívni, nem osztotta meg hasonló módon. Ekképp a zéró önmagánál többet eredményez. Ha látni akarjuk Beckettet hasonló szertartásokban, akkor csak a Watt felé kell fordulnunk figyelmünkkel, amelyben azt látjuk, hogy hosszú oldalakon keresztül minimális információval lát el minket és mi, elkeseredett olvasók, érezzük a maximális bőbeszédűséget, ő pedig az ön-kioltás szimmetriáival kárpótol minket, amelyek (informálnak, még ha formálisak is) a kvázi-értelem furcsa törmelékét hagyják maguk után. Mrs. Gorman bekukkantott minden csütörtökön, csak akkor nem, ha éppen gyengélkedett. Akkor nem kukkantott be, hanem otthon maradt, az ágyban, vagy a kényelmes karszékben, a tűz előtt, ha hideg volt, vagy a nyitott ablaknál, ha meleg volt és ha nem volt se hideg se meleg, akkor a csukott ablaknál vagy a fűtetlen kandallónál. Ezért csütörtök volt az a nap, amelyet Watt minden egyéb napnál jobban kedvelt. Van aki a vasárnapot szereti, mások a hétfőt, ismét mások a keddet, mások a szerdát, mások a pénteket, megint csak mások a szombatot. Watt a csütörtököt szerette, mivel Mrs. Gorman minden csütörtökön bekukkantott. Ott végződik, ahol kezdődött, azzal az állítással, hogy Mrs. Gorman bekukkantott csütörtökönként, de mivel ezt kétszer mondja, sikerül valamivel kevesebbet mondania, mintha csak egyszer mondta volna. Az elsőtől második csütörtök felé tartó útján nagy számú szubsztanciát sikerül kimeríteni. Bár nem, ez nem egészen igaz, mert minden figyelmét a nem bekukkantós csütörtököknek szenteli. De nézzük mindezt közelebbről. A csütörtökről kimutatja, hogy a hét nap egyike, amelyek csak nevüket tekintve különböznek egymástól és bármelyikük csak triviális különbsége okán választható. Watt esetében ez Mrs. Gorman látogatása, ez és csakis ez különbözteti meg a csütörtököt a hét többi napjától. Továbbá, az asszony nem is kukkant be minden csütörtökön; „minden csütörtökön bekukkantott, csak akkor nem, ha éppen gyengélkedett”. Tehát vannak szabályos listák ezen a világon, valamint van testi gyengélkedés is, bár ez kevésbé szabályos. Ilyen alkalmakkor, bár ezek gyakoriságáról mit sem tudunk, az asszony otthon maradt az ágyban vagy a karszékben, kétség kívül gyengélkedésének mértékétől függően. Mi csak az ágy-karszék skálát kapjuk, ám finomabb paraméterek is elképzelhetők. Sok minden például az időjárástól is függ: vagy nyitva az ablak és az asszony ott ül mellette, vagy ég a tűz és ő ott ül a kandallónál, de ha az időjárás nem jellemezhető – amellyel egyébiránt már három fokú skálához jutottunk – akkor az asszony tettei sem határozhatók meg. Ilyenkor az ablak csukva van, a kandalló fűtetlen, de nem mondják meg nekünk és azt hiszem, nem is igen találhatjuk ki, mi módon kúrálja magát az asszony a ház előttünk ismeretlen helyiségeiben. A bekezdés e lényegi meghatározhatatlansága szinte szemlélteti az ok-okozat, jelenség-válasz apró szimmetriáinak alakzatát és mégsem sikerült meghatároznia hogyan választott Mrs. Gorman a csukott ablak és a fűtetlen kandalló között. Ez a meghatározatlanság, amint várható, tovább szivárog kifelé és érinti az asszony választását az ágy vagy a kényelmes karszék, gyengélkedése vagy egészséges állapota között, befolyásolva Watt viszonyát a csütörtök jelentését illetően. És ez nem is felhőtlen viszony, mert a továbbiakban tapasztalhatjuk, hogy csütörtökönként, amikor Mrs. Gorman nem gyengélkedett és bekukkantott Watt-hoz, semmi különös nem történt, legfeljebb az, hogy Watt a térdére ültette őt, vagy ő ült az asszony térdére. Körülbelül ennyit nyerünk egy Weltanschaunggal, amely a mondat szimmetriáit tárja föl. Ha kevesebbet is mondnak nekünk Watt-ról és Mrs. Gormanról, mint amit vártunk, nagyon is sokat mondanak az érzékelés hálózatáról, a vágyról és a döntésről, amely összevonja a vágy és az érzékelés cselekvéseit. A Watt mondatainak szertartásos szimmetriája az információ leépítésével leépíti a motivációt is: jellemző módon pergeti le a szemünk előtt az egymással felcserélhető választások sorozatát, hogy fogalmunk sem lehet annak okáról, miért választott bármelyik szereplő a lehetőségek közül az aktuális módon. De nem, ez sem egészen igaz. Nem a motivációt oltja ki: a motivációhoz soha nem is nyúl. Beckett kritérium rendszereket tételez, de csak azért, hogy lerombolja őket. Valaki – Mrs. Gorman, vagy a helyette beszélő narrátor (aki talán önmagával vitatja meg az analitikus módszert) – bináris választások apró rendszerét állítja föl (hideg vagy meleg, ágy vagy karszék, bekukkantott vagy nem kukkantott be, gyengélkedett vagy nem gyengélkedett)magyarázza ugyan az asszony cselekedeteit, de nem igazán kielégítően. Szent Ágoston mondata ugyanígy ellentétpárt tárt elénk – elbizakodottság vs kétségbeesés – amelyet elégtelenként el is vetett. Pontosan az jár Ágoston hallgatóinak fejében, valamint a Watt olvasójának fejében, ami marad az ellentétpárok törlése után. A célszerű tagadásnak ez a módja gondos elszigetelést tesz szükségessé. A tagadásnak számos szertatása ismeretes. A kontraszt érdekében itt most egy másik szemléletes részletet mutatunk be. Az Ulysses Ithaka epizódjából való, amikor Stephen Dedalus késő éjszaka Leopold Bloomot figyeli tűzrakás közben: Mit látott Stephen, mikor tekintetét a tűzről egy yard magasságba emelte a szembeeső falra? Öt spirális rugózatú házi csengősor alatt, két kampó között a tűzhely jobb és bal kiugróját összekötve rézsút keresztben kifeszített görbe pályájú kötelet, melyről négy kisebb méretű négyszögletes összehajtott zsebkendő lógott, oda nem erősítve, következésképpen egymást kiegészítő derékszögekben, és egy pár szürke női harisnyanadrág, felső vége dupla flór szövésű, szokásos helyzetében, három felálló csipesszel merevítve, kettő a két szélén, harmadik az elágazásnál. (Szentkuthy Miklós ford. – Ulysses, 793. old.) Ez legalább olyan komoly hatást tesz az olvasóra, mint Beckett bármely mondata. Abból az epizódból való, amelyben Joyce elmondja, hogy itt mindent a legtárgyilagosabban és leghűvösebben beszélt el és amelyben Bloom és Stephen úgy járják a maguk útját, mint a csillagok, amelyeket figyelnek. Lapról lapra a stílus mit sem változik, bármilyen emberi anyaghoz nyúlnak is. És itt mégis valami egész másról van szó, mint amit a Wattban megfigyeltünk. Az elbeszélés tárgyilagosságát és pártatlanságát főleg a ritmus és a kadencia adja. A ritmus és a kadencia egyensúlyba került. De Joyce nem úgy egyensúlyozza ki a mondatot, mint Beckett. A „kifeszített … kötél… amelyről függött…” – ez a mondat tengelye. A többi bővítmény: hol feszítették ki a kötelet, milyen tartók között, mi függött rajta, hogyan kapcsolták össze a felfüggesztett holmikat. A mondat végén figyelmünk a három csipeszre és geometriájukra irányul. Az elején figyelmünket a spirális rugók, meg a csengősor vonták magukra. A mondat valahol útközben fejtette ki szintaktikai tevékenységét, majdnem észrevétlenül, csak az analitikus erőfeszítés árán tárva föl ezt az összefüggést. Az ön-kioltásnak nincs matematikája, mert itt nincs visszatérés ahhoz, amit ki kellene oltani. A mondat nem tér vissza önmagához, hanem meghatározatlan irányban mozog. Ez a negációnak valóban egész más stratégiája. Amikor Joyce kisebbít és tagad, akkor úgy jár el, mint az ember, aki mindent szürkére fest, elkezdi valahol, aztán egészen másutt végzi. Beckett viszont úgy dolgozik, akár a módszeres villanyszerelő, önmagával köti össze az energia forrást, hogy az elem kimerüljön. Ez az elv többet jelent a tagadásnál. Elszigetel két szembenálló, az írásban egyaránt jelen lévő tendenciát, amelyek között minden író választhat, ízlése és vérmérséklete szerint. Ettől függően lesz szó-ember vagy mondat-ember. A tendenciának megfelelően egyik vagy másik, mert e két típust természetesen nem választhatjuk el élesen egymástól. Egyetlen mondat sem létezik szavak nélkül, ahogy minden szó is beleillik valamely mondatba, akármilyen homályos értelmű is a szó. Mondatok és szavak, szintaxis és beszéd csak együtt létezhetnek, mint annyi egyéb pár. Ennek az elvnek kisebb fontosságot tulajdonítanak, mint amekkorát megérdemel. Tudjuk, hogy az írók érdeklődnek a szavak iránt, ízlelgetik a hangzásukat, gyűjtik a ritka szavakat. Beckett is gyűjtötte őket, Joyce-ról pedig tudjuk, hogy órákon át olvasgatta Skeat Ethymological Dictionary-ját. Mindez köztudott róluk. Ám kevesebbet tudunk az íróról, mint a mondatok formája iránt érdeklődő emberről. Ennek egyik oka lehet, hogy az elmúlt százötven évben sok jeles író nem nagyon érdeklődött a mondat iránt. E tekintetben Joyce roppant jellegzetes posztromantikus író volt, akinek a szemében a mondat egyfelől a szavak elrendezésének módja volt, másfelől pedig lélektani tükör. A mondat formális szerkezetével nem sokat törődött. Az alábbiakban két példamondatot közlünk a tűzrakásról a „Borostyán nap az ülésteremben” című elbeszélés elejéről: Az öreg Jack összekotorta a parazsat egy keménypapír lemezzel, és egyenletesen elterítette a szén hamvasodó kupoláján. Amikor a vékony parázsréteg elborította a kupolát, arca a sötétségbe veszett; de amint nekidőlt, hogy újraélessze a tűzet, görbedt árnyéka lassan a szemközti falra rajzolódott, és arca is megjelent a fényben.” (James Joyce: Borostyán nap az ülésteremben – ford. Papp Zoltán) Önkéntelenül is megragadja figyelmünket ezeknek a mondatoknak a formája. Az első mondatban, amelyből megtudjuk, hogy az öreg Jack összekotorta és elterítette a parazsat, a hangsúlyos szó egy határozó: „egyenletesen”. Joyce gyakran és szívesen telepítette mondatait valamely határozószó köré. Így a tulajdonság tesz szert nyomatékra, nem pedig a cselekvés. Az elbeszélés második mondata pedig megint csak egy jellegzetes joycei műfogás. Nem egy alanya van, hanem kettő: „Arca a sötétségbe veszett” de „az árnyéka megjelent.” Két alany, két ige és egy „de”. Észrevétlen, mégsem ortodox „de” ez, nem olyan, mint amikor azt mondjuk: „Feje nagy volt, de a kalapja kicsi.” Az ortodox „de” kiegyensúlyoz két állítást: valamit állítunk a fejről és ellentétként állítunk valamit a kalapról. Joyce mondata nem szándékozik „megállítani” minket, hogy megvizsgáljuk ezt az ellentétet. Ez a „de” amolyan fantom „de”. Nem állít szembe egymással két cselekvést vagy két állapotot, csupán az átmenet eszközéül szolgál két esemény között, amelyek valamikor követték egymást időben: elsötétedés és kivilágosodás. Nincs itt figyelmünket felkeltő ellentét, semmi egyéb, csak egy narratív szekvencia. Az „és” éppen ilyen jól megtette volna. Ha már felfedeztük ezt az elvet, látjuk, hogy a „de” két oldalán megadott alanyok nem egyebek valakinek a narratív segédeszközeinél, aki sorba rendezi a jelenségeket, amelyeket az olvasó is megfigyelhetett volna, ha jelen van. Hasonlóképpen: az Ulysses-ből kiemelt mondat az ajtócsengőről, a ruhaszárítóról, a száradó ruhákról és a csipeszekről nem tesz egyebet, mint feljegyzi Stephen megfigyeléseinek sorát. Mindkét esetben valami mondat ökonómiáján kívüli erő irányítja a mondat tevékenységét. Joyce-t legelső sorban ez az erő érdekelte, nem a mondat belső rendszerének feszültsége és könnyen átlendült a belső monológba, amely nagyon jól megvan formális mondatok nélkül is. Újabb joycei példa: hosszú, formális mondat az Ifjukori önarcképből, amely Stephen beszélgetését ábrázolja a tanulmányi prefektussal: „A prefektus az ablakkeretben állt, háttal a fénynek, könyökével a barna keretnek támaszkodva, miközben beszélt és mosolygott, lassan húzogatva és csomózgatva a redőny hevederét.” „A prefektus állt”: az egész szintaxis ebből származik. Minden egyéb bővítmény: két alárendelt ige, „beszélt” és „mosolygott”, három melléknévi igenév: „támaszkodva”, „húzogatva” és „csomózgatva”. Mindezek nyelvtanilag alárendeltek, de csak nyelvtanilag. Az ige, amelynek alá vannak rendelve, nem rendelkezik különleges státusszal: „áll”. Figyelmünket nem ennek az igének a szórendet meghatározó szerepe vonja magára, hanem a rend részlete, a befejező mondatrész: „lassan húzogatva és csomózgatva a redőny hevederét.” A prefektus alig észrevehetően állít csapdát Stephennek. Hasznunkra válhat, ha újra meg újra átfutjuk e nevezetes bekezdés többi részét is. Újra meg újra megfigyelhetjük, hogy a fő igéknek csupán strukturális szerepük van; a figyelmünket mindig valamely alárendelt rész vonja magára: az ujjak mozgása, a koponyára vetülő árnyék. A következő részletben a „koponya” szó ragadja meg leginkább figyelmünket: „A pap egész arca árnyékban volt, de a hátulról érkező elhaló fény érintette beesett halántékát és koponyájának formáját.” Ez a rész különös módon hasonlít az előbbiekben tárgyalt „Borostyán-nap az ülésteremben” elejére: árnyék/DE/fény. Ez a „de” itt sem teremt egyensúlyt két kijelentés között, mivel alig vesszük észre a két oldalán álló igéket („volt” és „érintette”). A mondatnak mintegy sikerült eltörölnie önmagát, míg minden hangsúly a félelmetes „koponya” szóra helyeződött: a szintaxis itt semleges keretté változott, önmaga rovására és egyetlen szó javára. Ez pedig annak az állításnak felel meg, amint e bekezdés egyéb részei ugyancsak, hogy a dolgok nem azok, aminek látszanak: a prefektus tudós, ám látszólag barátságos beszélgetést folytat tanítványával, de a szeme sarkából állandóan azt figyeli, hogyan is csalhatná csapdába Stephent. A hurok, a koponya, a csapda: ezek az igazi alárendelt témák, amikor a prefektus alárendeli őket. A szintaxis itt lélektani tükörként szolgál. Joyce világában a dolgok sohasem azok, aminek látszanak: a prefektus ujjait figyeljük, nemigen bízva szavaiban. Mindig figyelnünk kell az apró gesztusokra, amelyekkel az emberek elárulják magukat: az a modorosság, amellyel a „Futó árnyék” című elbeszélésben közlik velünk, hogy Ignatius Gallegher nem az az ember, akinek Little Chandler véli. A szoborszerű testtartás a lépcső tetején, amely azt mondja nekünk, hogy Gretta Conroy gondolatai nem a férjével, Gabriellel való találkozón járnak, hanem halott kisfiúk képe jelent meg előtte, akinek emlékét egy dal idézte fel. A lényegi cselekvések mindig másutt történnek: a színen kívül és csak utalnak rájuk. A regényírás ilyetén módjának, a témák és események kezelésének, persze megvan a maga ellentéte is a mondatok kezelése tekintetében: a fő igét kiszorítják meghatározó szerepéből a határozói, jelzői mellékmondatok, a megtévesztően hangsúlyos szavak. Most már megpróbálhatjuk megvizsgálni Beckett különleges teljesítményét, amely abban áll, hogy titkot rejt a szintaktikai mechanizmusba, amelyet nagy műgonddal tervezett struktúrák takarnak el, egész tünékeny mivoltában, naiv tekintetünktől. Figyeljük meg, mit művel mondatról mondatra egy remekbeszabott részletben. A Malone meghal-ból idézek. Az öreg Macmann és az idős Moll az aggok házában lobban szerelemre egymás iránt: „Lassanként valami bensőséges kapcsolat alakult ki köztük, amely adott pillanatban arra indította őket, hogy együtt feküdjenek le és közösüljenek, na persze, már amennyire tudtak.” E mondatnak semmi rejtegetni valója nincs, kivéve a „bensőséges kapcsolat” kifejezés értelmét. Az „adott pillanattal” összefüggésben nem kell feltennünk a kérdést, milyen erő adta ezt nekik. Ez euklidészi idióma („adott pontról bocsássunk merőlegest adott egyenesre”)és csak azért nem teljesen világos, mert a gondos elemzés nyelve sem tudja pontosan meghatározni, hol érinti a szenvedélyt. „Mert öregek voltak ugye és tapasztalatlanok a testi szerelemben, így természetesen nem érezhették, hogy sikerül azon minutában, és hogy az Isten is egymásnak teremtette őket.” „Természetesen nem érezhették, hogy sikerül”: ez a mondat hivatalos tengelye, tehát a mondat legfontosabb része, értelme. Két irónia hangsúlyozza ezt, a köznyelvi kifejezés: ”azon minutában” és az „Isten is egymásnak teremtette őket.” Ezek a klisék a hamisság hangulatát kölcsönzik a mondatnak, amely távolról sem ássa alá értelmét, hanem inkább megerősíti a kijelentést: mindketten illúziót kergettek és ezért nem sikerült azon minutában a dolog. De „távolról sem veszítették el kedvüket, de nem ám, hanem egész jól belemelegedtek a játékba.” Kristálytiszta: bár a „kedv” lerázza magáról a Petrarca-féle szenvedély konnotációit, a „belemelegedtek” pedig nem a kalóriákra utal, hanem idiomatikus értéke van. „És jóllehet mindkettő tökéletesen impotens volt, végül üggyel-bajjal mégis sikerült valami satnya kéjt kicsikarni petyhüdt, ernyedt ölelkezésükből, a bőr, a nyálkahártya és a képzelet ingerlésének útján.” Most sincs itt semmi kuszaság. „Végül sikerült” a dolog: tényleg sikerült nekik, vagyis legyőzték impotenciájukat. Sőt a mondat meg is határozza: ”valami satnya kéjt” éreztek (ahogy az egész mondatból is ez a satnya kéj szivárog). Segédeszközeikre szintén fény derül: „ a bőr, a nyálkahártya és a képzelet ingerlésének útján.” E segédeszközök mind rendelkezésre állnak, ez igazán nem kevés, ezt mind összegyűjtjük és nem is csodálkozunk, hogy e hármasság tetőpontján a „képzelettel” találjuk szemben magunkat. „Ám az ide vezető hosszú úton mennyit, de mennyit turbékoltak összebújva, hányszor támadt riadalom szívükben, milyen sokat matattak egymás testén, szégyenlősen, reszkető kézzel! És Macmann apránként már-már a magasröptű mondás értelmét is kihüvelyezte: Két ember egy pár.” Nem becketti agyafúrtság, hanem emberi élmény megtalálni a szavakat, sorba rakni őket bizonyos rendben és nagy erőfeszítéssel elképzelni nagyjából mi mindent is konnotálhatnak különféle sorrendekbe rakva. A regénynek, amelyből idéztünk Malone meghal a címe, egyszerű tőmondat és nem Malone az egyetlen, aki nincs tisztában e kis mondat teljes jelentésével. „A társalgás művészetében is roppant léptekkel haladt most előre és rövid idő alatt megtanulta, mikor kell azt mondani, igen, nem, még és elég.” Nem kételkedhetünk benne, hogy itt lefokozódás tanúi vagyunk. De nem adott lefokozódásról van szó, mint Joyce-nál, aki letérít minket a mondat ösvényéről, amelyet olvasunk. Ez a lefokozódás a kartéziánus formalitás erejével áll elő, amely a szerelem ébrentartását négy roppant közönséges, köznyelvi szó használatával egyensúlyozza ki: „igen”, „nem”, „még” és „elég”. Milyen furcsák ezek a szavak a papíron a szerelem törékenységével szembeállítva! Beckett nem közönyösebb a magányos szó iránt, mint Joyce, aki a klimax keretében vetette papírra a ”koponya” szót, amikor egy papot mutatott be. De a becketti szintaxis állandóan ellenőrzi az efféle szavak megjelenését. Joyce-szal ellentétben Beckett nem engedi e szavak spontán felbukkanását a mondat peremén, tekintet nélkül az éppen megtervezett szintaktikai szerkezetre. Beckett szempontjából az ilyen szavak a mondat „belső ügyének” minősülnek, amit a továbbiakban még megpróbálunk pontosabban megfogalmazni. A becketti mondat lényegi törekvése a gondos ellenőrzés, amelyet sohasem tud teljesen magvalósítani. A mondat, amelyben már benne van a vége, amikor elkezdődik, fölvállalja mondanivalója közlését, még akkor is, ha a témája a kaotikus, tagolatlan szenvedély. Minden viszonyt föltérképez, amellyel csak szembekerül az alany-ige-tárgy összefüggés, valamint szabályos alárendelt eszközei használatával. Mondja őket, elmondja őket, mégpedig az alany-ige- tárgy séma szerint. Kijelenti, hogy ezek az eszközei és ezeket ellenőrzi állandóan. Magas fokú igényesség ez, még magasabb, mint Newtoné, aki kijelentette, hogy különféle szimbólumok kiegyensúlyozásával az egyenlőség jel két oldalán úgy ki tudja számítani az almák lehullásának ívét, mint a bolygók mozgását. Magas igény ez és mindig hamisnak bizonyult. Hamisnak bizonyult a szintaktikai rend és a finom emberi árnyalat radikális összebékíthetetlensége miatt. Ezért is viszonylag keveset tudunk Mrs. Gorman csütörtökjeiről. Ez az oka Malone fakó mondatainak is: „nem érezhették azon minutában, hogy az Isten is egymásnak teremtette őket”, „a bőr, a nyálkahártya és a képzelet ingerlésének útján”, „igen, nem, még és elég. Ilyesmitől függ ám az igazi barátság!” A mondat a szavai miatt elégtelen, nem geometriája és nem is dinamikája okán. Egy jobb világban ez a csodálatos dinamikus rendszer jobb szavakat beszélhetett volna el. A mi világunkban silány igéket, silány főneveket és hitvány köznapi frázisokat kell elbeszélnie. Beckett néha vérfagyasztóan magas csúcsra jut el, pontosan azért, mert nem hiányoznak a szavak és érezzük, hogy a mondat maga az univerzum kiürítésének eszköze. Megint csak Malone a felelősségén elmélkedve, amelyet egy kitalált szereplő megalkotása jelent: „És még magamról ugyanazzal a ceruzával írok és ugyanabba a füzetbe, mint amelyikbe róla írtam.” „Ugyanúgy írok magamról, mint róla. „Mivel én már nem én vagyok, már régen meg kellett volna mondanom, hanem valaki más, akinek az élete most kezdődik.” Én haldokolva írok valakiről, aki (úgyszólván) éppen megszületik. Aztán teljesen váratlanul a regény egyik nagy mondatában, összeolvad a kettő: az érzelem, amely az „akinek az élete éppen most kezdődik” mondatot alkotta és a Malone meghal valóságának lassú haladása. Íme a mondat: „Igaz, hogy neki is meg lehetnek a maga kis krónikája, emlékei, józan esze és talán képes fölismerni a jót a rosszban, a rosszat a rosszabban és így öregszik meg apránként majd a változatlan napok során és egy nap meghal, amely ugyanolyan lesz, mint a többi, csak rövidebb.” „Csak rövidebb”: ez a nyaktiló mondat. És logikus, kifogástalanul logikus, ugyanaz a logika élteti, amely szintaxisát táplálta. „így öregszik meg apránként majd a változatlan napok során” – ez a folyamat előre vetíti a katasztrófát és az utolsó nap (ezért) rendelkezik majd ugyanazzal a tulajdonsággal, mint az előzők. De különbözik is tőlük: mármint a tartamát illetően. És a mondat végén a ritmus vágja szét a mondatot és a napot e félelmetes célirányossággal: „csak rövidebb.” Tipikus becketti stratégia ez: egyenlőségjelet tesz a szintaxis és a logika közé, azt a látszatot kelti, mintha egybe esnének, aztán hirtelen csapdába ejt minket a következménnyel. Átéljük a fenyegető vég előérzetét, amikor a „krónika” az „emlékekhez” vezet vissza minket, mivel létezik egy történet, amelyre emlékezhetünk, míg az „emlékektől” áttérünk a „józan észre”, mivel a józan ész azon dolgozik, amit az emlékezés hátrahagyott. Majd pedig a „józan ész” képes fölismerni a „jót a rosszban” (e kitételt már hallottuk előzőleg bizonyos körülmények között, amikor úgy éreztük, hogy a személy, aki idézte ezt velünk kapcsolatban, több józan ésszel rendelkezik, mint mi),a különleges korolláriumot pedig a szimmetria hozza létre: „a rosszat a rosszabban.” Finoman ringatott minket az ész és a kádencia együttes hatása egészen addig a pontig, amikor a jó már nem egyéb, mint az, ami nem olyan szörnyű, mint bármely pillanatnyi norma. Mindez hasonlít Winnie élményeire: „Az majd egy másik szép napunk lesz akkor. /Szünet/ Végső soron. /Szünet/. Addig is.” A redukciót egy előre vetített befejezett jövő szemlélet teremti meg, amely nagyon hasonlít a Hogy is van ez hogy is volt ez-ére: „a sötétben a sárban a fejem az övével szemben az oldalam az övéhez tapad jobb karom a válla körül kiáltásai nem hangzanak már így fekszünk jó ideig ezek jó pillanatok” – jó pillanatok tényleg, a „jó a rosszban”, ha ugyan nem „a rossz a rosszabban” művei. A becketti narrátor azzal foglalatoskodik, hogy rendezze, amit éppen elbeszél. Vagyis keretet ad mondatainak, igyekszik foganatosítani a gondos ellenőrzést. Ez a feladata regényről regényre egyre nehezebb. A Murphy narrátora (egy millió évvel ezelőtt) könnyű játszmákat játszott. Ha mondatai nem is térnek ki majdnem mindenre, figyelemmel kell lennünk és gyanakodnunk a tényre, hogy a narrátornak megvan a saját öröme az apró ellentmondásokból. Semmi sem könnyebb számára, mint leírni a székéhez kötözött Murphyt, továbbá kijelenteni, hogy maga Murphy kötözte a székhez magát. Csak le kellett írnia a szavakat, a nyelvtan és a szintaxis szabályai szerint. Ha nem tudott rá fényt deríteni, hogyan tudta Murphy véghezvinni ezt a műveletet, hát sebaj, sok olvasó úgysem veszi észre ezt a nehézséget és akik észreveszik, gyaníthatják, hogy gúnyos örömet érzett e mondat kihagyásával, amelyet egyébként sem lehetett volna megfogalmazni. A Hogy is van ez narrátora viszont ennek és csakis ennek a problémának ront neki. Az a kérdés, honnan származnak a zsákok, nagyon hasonlít a problémához, hogy Murphy miképp kötözte a székhez magát és majdnem belehal az analitikus igyekezetbe, hogy ezt megmagyarázza, de mégis csak ritkán sikerül megfogalmaznia egy összefüggő mondatot, bár lázasan csak ezen munkálkodik. A könyv központi témája, hogy a szereplő állandóan mondatokat próbál fogalmazni, de ez ritkán sikerül neki. Emlékek igyekeznek mondatokká alakulni, hogy is volt ez: „a madarakkal és virágokkal ékes felkalapozott nagy fej a fürtjeim fölé hajol a szeme ég a szigorú szeretettől félénken föltekintek az égre ahonnan segedelmünk érkezik amelyről tudom hogy idővel elmúlik tőlünk.” A mondat központozható, csinálhatunk belőle két vagy akár három mondatot is ízlésünk szerint, ahogy éppen pontos vesszőt vagy vesszőt van kedvünk kitenni. Ezt nem lehet központozni: mármint összekötni őket végső megfontolások mármint ezeket a zsákokat ezeket a zsákokat meg kell érteni megpróbálni megérteni ezeket a zsákokat számtalanul velünk itt az utazásunkhoz számtalanul ezen a keskeny ösvényen egy láb két láb minden rendben mint mi minden rendben az a lehetetlen karaván az elképzelhetetlen indulásához Ez más mint a joycei „belső monológ”, Beckett szövege állandóan igyekszik koherenciát teremteni, szabályszerű szintaxissal. A belső monológ – amikor a tudat üresben jár – nem is próbálja ellenőrizni saját tartalmát. A Hogy is van ez embere viszont (akinek talán Sam a neve, a könyvekben szereplő nevek szerint) mondatokat igyekszik kimondani, ami annyit tesz, hogy ellenőriznie kell gondolatait, meg kell értenie a valóságot, amelynek ő is része. Minden bekezdés ennek az erőfeszítésnek az egysége; fejlődését a szintaktikai rend nyomon követésével tudjuk lemérni. Az előbb idézett bekezdésben semmi sincs, ami csak távolról is mondatra hasonlítana. Négy bekezdéssel alább a következőt olvashatjuk: „a zsákoknak ez a felhalmozódása a kezdet kezdetén minden haladást lehetetlenné tesz és mihelyt a karaván az első elgondolhatatlan impulzus hatására megindul már mozdulatlanná is dermed az igazságtalanságban”. Nincs már habozás, sem látszólagos indulás, nincs már „megérteni megpróbálni megérteni”. Az ilyen mondattól valójában nem remélhetünk egyebet, mint törékeny ökonomikus konstrukciót, az ige vagy igék beépítésén túl. A „volna” vagy „lenne” igékkel gyakorta találkozunk: nyelvtani töltelékszavak ezek a szintaxis ortodoxiája szolgálatában. A megértés aktusa befejeződött: de nem a sötét valóság megértéséről van szó, hanem a probléma megértéséről, amelyet előző megértési és megfogalmazási kísérletei idéztek elő. Ez a fajta másodfokú szintaxis, amely az első fokú szintaxis létrehozásának nehézségeit beszéli el, (a rendező) szintaxis, amelyet nem mondatokban kapunk, hanem a teljes narratív vállalkozás töredékeinek megformálásában. Ahogy az író, aki sok fáradságot szentelt egy bonyolult cselekményű történetnek, amelyben nagyon későn fedez fel egy végzetes hibát, ez a névtelen sárban csúszó lény, ez a mondhatnánk Sam nélküli Sam, a Watt valamely szimmetriája, mondjuk a Mrs. Gorman gyengélkedései részletének olvasója helyzetében találja magát. Minden gondos, szimmetrikus és átgondolt volt; aztán minden hirtelen mintha tévedés lenne; és végül sikerül megállapítania, mi a tévedés és létrehoznia a megfogalmazás új szimmetriáját, amely megint csak… Megint csak tévedésnek bizonyul. És ha elégedettsége végül („jó jó vége a harmadik és utolsó résznek”) elválaszthatatlan a teljesítménye okozta kielégüléstől, amit például Malone nem mondhat el magáról, vagyis a struktúra kiteljesítésétől, akkor ez pontosan az az elégedettség, amely erőt adott Malone-nak valahányszor kidolgozta a rendező paradigmát, vagyis a mondatot. Malone mondatról mondatra alkotta meg a lokális rendet, egészen a végső felbomlásig: „halálhörgés”. A Hogy is van ez embere csak ritkán alkot lokális rendet, viszont mindenütt szimmetriát hoz létre (három ötven oldalas blokk). És visszatekintve azt látjuk, hogy erőfeszítését mégis legyőzi az a sok feldolgozatlan adat, amelyet nem sikerült tisztáznia, sem megmagyaráznia. Az ellenőrzés illúziója azonban néha elhozza neki a békét, a békét, amellyel véget ér a könyv. Az ellenőrzésről azonban kiderül, hogy az ellenőrzés illúziója csupán, vagyis a becketti szintaxis illúziója a Hogy is van ez. Forrás: Hugh Kenner: Shades of synthaxe (Mondattani árnyalatok). Romhányi Török Gábor fordítása Ruby Cohn: Samuel Beckett, a collection of criticism, New York, 1975.
[VÁLASZ]
CruciFix	#51	2010.07.27  08:13
A Galaktika magazin júliusi számában folytatódik Lino Aldani olasz szerző kisregénye. A hónap központi témája a világűr gyarmatosítása. A kisregényen kívül ehhez kapcsolódnak még John Park „Szoftverpestis”, illetve Antal József „Vénuszlakók – Egyedül” című novellái. Thomas R. P. Mielke egy, a világűrben elkövetett gyilkosság után nyomoz, Kij Johnson Nebula-díjas írása pedig egy ember és egy idegen bizarr kapcsolatát boncolja. Chad Oliver elbeszélésének jövőbeli világában a fogyasztói társadalom extrém változata már a szociális berendezkedési formákat is árucikként kínálja. A havi retróban Mihail Gresnov a barlangkutatók amúgy is kalandos életébe csempész egy csipetnyi fantasztikumot. A játékrovat az „Alien Breed Impact”-et ismerteti, a filmajánló egy profi színvonalú finn amatőr produkciót. Olvasható továbbá cikk a zselici égbolt-rezervátumról, a kijelzővel és billentyűzettel ellátott, újfajta bankkártyákról, egy reptéri mobil pihenőhelyről, SF-témájú szappanokról, valamint a Hello Kitty és a Star Wars világának meghökkentő egyesítéséről. A könyvrovat egy új orosz SF-regényt mutat be, exkluzív interjúnk pedig Cory Doctorow-ot, a Creative Commons prófétáját, a KIS TESTVÉR szerzőjét szólaltatja meg. A Galaktika 244. számát keresd az újságárusoknál vagy a Galaktika boltban! Az e havi szám 2 féle melléklettel is megvásárolható 1290 Ft-ért a Relay és Inmedio üzletekben (illetve korlátozott számban a Galaktika szerkesztőségében). Az egyik a Shinobi című, természetfölötti harctudást csillogtató nindzsák háborújáról szóló japán produkció, a másik pedig a Krrish, egy indiai szuperhős film látványos trükkökkel és az elmaradhatatlan énekes-táncos jelenetekkel. szerkesztoseg@galaktika.hu kuba@galaktika. hu kommunikacio@galaktika.hu
[VÁLASZ]

 75-51 | 50-26 | 25-1 

Mai programajánlat:
17:00, Édesvíz Könyvesbolt: A Hellingeri állítások hihetetlen csodái 1.
Előadó: Keresztes Katinka

18:00, Alexandra Pódium: Zene, család, ló, írás, televízió – Czigány Zoltán muzsikus-író-rendezővel Kovács Géza beszélget

18:00, Magyar Írószövetség: Csender Levente: Fordított zuhanás című novelláskötetének bemutatója


18:00, Petőfi Irodalmi Múzeum: Jacek Dehnel: Lala c. kötet bemutatója

Programajánló...

Legfrissebb témák:

see-saw

– Eladó könyvek –

Vavyan Fable rajongók ide!

– Középiskolás könyvek –

– Keresem... kutatom –

– Szakkönyvek adás-vétel –

Teljes lista...

Legnépszerűbb könyvek:

Bookline.hu
Ward, J. R: Halhatatlan szerető - Fekete Tőr Testvériség

Fókusz Könyváruházak
Esterházy Péter: Esti

Alexandra Könyváruházak
Stephenie Meyer: Breaking Dawn - Hajnalhasadás

Libri Könyváruházak
Stephenie Meyer: Eclipse - Napfogyatkozás

Sikerlisták...