Bedecs László kritikussal Szabó Tibor Benjámin beszélget
A Balassi Intézet lektori programjáról, Bulgáriáról és az élő irodalmi folyamatokról kérdeztük a friss Bárka-díjas kirtikust, irodalomtörténészt.
Évek óta külszolgálatot teljesítesz, a Balassi Intézet megbízásából a Szófiai Egyetemen oktatod a magyar kultúrát. Mi vonzott Bulgáriába, ilyen hosszú időre? Korábban az MTA könyvtárában dolgoztál, éles váltás mindenhogyan.
A negyedik tanévet töltöm itt, de nem is Bulgária volt a cél, hanem a lektori munka. Korábban több barátom és kollégám végigcsinált már egy-egy ciklust valahol Európában vagy épp Amerikában, netán a Távol-Keleten, és tőlük csak jót hallattam a rendszerről. Varázslatos feladat olyan külföldieknek, akik az első hetekben néha tényleg keverik Budapestet Bukaresttel, néhány év alatt megmutatni, mit jelent és mit nem jelent a magyarság, miből épül fel a magyar kultúra, azaz mit kaphatnak ők ettől az országtól és ettől a nyelvtől. Én magam irodalommal foglalkozom, tanítom, de sok nyelvórát is tartok: eközben tudatosulnak bennem a magyar nyelv lehetőségei és mélységei, amitől, azt hiszem, az irodalmat is jobban értem, és az egyes mondatok erejét is jobban értékelem. A két akadémiai könyvtárnak van egyébként egy közös bibliográfiai projektje, annak keretében jártam korábban Szófiában, és ez is segítette a döntésemet.
Irodalomkritikusként nyilván felmerült a kérdés az elutazás előtt, utána, hogy ilyen messziről része tudsz-e maradni az élő irodalmi folyamatoknak. Mennyiben jelent mást nyolcszáz kilométerről követni az irodalmat, mint a belvárosból?
Nagyon jól látod: azt hittem, kritikusként nem is tudok majd megszólalni, mert nehezen jutnak el hozzám a könyvek, nincs könyvtár, és nincsenek beszélgetések a könyvekről. De aztán másként alakult: ma már e-mailen is megkaphatod a köteteket, a lapok mind elérhetők online, így csak az egyébként nagyon fontos irodalmi pletykákból maradok ki, de ezt egy-egy hazalátogatásomkor igyekszem pótolni. Olyan, mintha vidéken, egy kisvárosban laknék: eljutnak hozzám az információk, de nincs személyes, mindennapi kapcsolatom az irodalmi élettel, és így inkább csak követem az eseményeket, nem tudok elébük menni, és pláne nem tudom alakítani őket. Ennek egyébként a szerkesztői munkában látom nagyobb kárát, ott fontosabb tudni mindazt, ami a nyomtatott fórumokon még nem látszik: ki mivel foglalkozik, mit olvas, kivel vitázik. De azt hiszem, hosszabb távon nem lehet se a kritikaírást, se a folyóiratszerkesztést így csinálni, ez a négy-öt év, amit én Szófiában töltök, talán már kicsit sok is.
Bulgária más világnak tűnik Közép-Európából. Számomra a Balkán egyre inkább szabadságmetafora, egy kevésbé szabályozott, kevésbé offenzív környezetnek láttatja magát. Te hogyan éled meg? Felszabadít? Lefojt?
Bulgária számomra is valami idegen, vad, kényelmetlen világnak ígérkezett, ahol rendetlenség, maffiatörvények és a kóbor kutyák uralják a hétköznapokat. De aztán hamar rájöttem, hogy a bolgárok sok tekintetben európaibbak, mint a magyarok, de egyébként is sok olyasmit találtam, amit eltanulhatnánk tőlük. Hogy csak egyet mondjak, a nyelvoktatás színvonala három fényévvel jár a miénk előtt. De ahogy mondod: szabadabb és vidámabb itt az élet, kevesebb a panasz-szó, holott az ország nagyon szegény, sokan elképesztően kis pénzből kénytelenek élni. Viszont nincs akkora társadalmi nyomás az embereken, nem kell minden szabály minden betűjét betartani, mert a tapasztalat azt mutatja, így ugyan kiszámíthatalnabb, de mégis élhetőbb az élet. De érdekes már maga a fogalom is: az első meglepetés épp azzal ért, hogy a nálunk szitokszónak számitó „Balkán” itt csak pozitív kontextusban jelenik meg: ez a neve a gyerekek kedvenc csokijának, a város nagy szállodájának, kávézóknak, de még egy ruhamárkának is. Tehát ami nálunk a civilációs normák fenyegetésének látszik, barbárságnak, arról kiderül, hogy csak a kulturális eredettel összefüggő képzeletbeli földajz része, csak a rémítő „másik” fikciója. Csakhogy ami nálunk szimpla előítélet, az a bolgárok számára mindennapi fejtörést okozó, megaláztatásokhoz vezető probléma. Az például, hogy Bulgária még mindig nem része a schengeni övezetnek, szerintük innen ered. A bolgár kalauz történetében ezt írta meg Kosztolányi: jön a művelt nyugati értelmiségi, és az egyszerű bolgár vasutas eljátsza a neki kiosztott szerepet, öntudatlanul is szórakoztatja az idetévedt utast. De hogy olvassák ezt a novellát a bolgárok? Szerintük a kalauz rögtön tudja, hogy kivel van dolga, és onnantól ő játszik Esti Kornéllal, a beképzelt magyarral, mert egyébként ő is unatkozik, ráadásul a szívében oly nagy a szomorúság.
Két hónappal ezelőtt, a Szófiai Nemzetközi Könyvfesztiválon Magyarország volt a díszvendég, a szervezősben, a lebonyolításban többféle feladatot is vállaltál. Hogyan látod, milyenek a magyar irodalom esélyei Bulgáriában? Mi az, ami a honi literatúrából érdekes lehet Szófiában vagy Fekete-tenger partján?
Ez igazán nagyszerű esemény volt, évtizede a legnagyobb magyar jelenlét a városban. Mindenfelé a magyar jelképekkel díszitett könyvvásári palkátok voltak, és egy hétig minden napra jutott esemény: könyvbemutatók, koncertek, színházi bemutatók, kiállitásmegnyitó. Egyre inkább úgy látszik, az efféle programoknak van értelme, azaz a csökkenő források koncentrálása, sok kis esemény helyett egy-egy kapányszerű program adja meg az áttörés lehetőségét. A magyar irodalom egyébként jó helyzetben van itt, hiszen Magyarországhoz még mindig nagyon pozitív emlékek és érzelmek tapadnak, az irodalmunk pedig negyven éve folyamatosan jelen van, sőt, a rendszerváltás után a fordítások száma még emelkedett is, jelenleg évi öt-hat magyar könyv jelenik meg bolgárul. Úgy látom, a közös történetek, általában a történelmi témák érdeklik az ittenieket, illetve azok a könyvek, amelyek már a német vagy az angol nyelvterületen sikert arattak. Kertész Imre, Nádas Péter, Esterházy Péter művei elfogynak, de sikeres volt Dragomán György A fehér királya is. A mostani titkos favorit pedig Oravecz Imre kötete, az 1972. szeptember, hiszen aki volt már szerelmes, az csalódott is, és aki csalódott már, az szeretni fogja ezt a könyvet.
Az elmúlt közel három évben elképesztő tempóval egyszerűsödik a magyar kulturális (ezen belül az irodalmi) közbeszéd (is). Egy kritikus számára a differenciáltság eltűnése, a bináris oppozíciók cunamija nyilván elkeserítő jelenség. A külszolgálat ugyanakkor külső nézőpontot is jelent. Hogyan éled meg az erősödő csatározásokat?
Vannak a távolságnak pozitívumai is, az egyik az, hogy a napi felhördülésekből kimaradok. A politika történései itt csak nagyobb léptékben érzékelhetőek, a pártok és a sajtó által keltett állandó hisztéria nem. Azt viszont látom, hogy a korábban is meglévő hasadtság csak nőtt, az árkok tíz éve hangoztatott betemetéséből semmi sem lett. Sőt: egyre gyakrabban érzem, hogy egyes helyzetek állásfoglalásra kényszerítenek, akkor is árulóvá válhatsz, ha csöndben maradsz, ha nem foglalsz állást, és ez sok igazságtalanságot szül. Pont azért, amit mondasz, hiszen mindnyájan a politika áldozatai vagyunk. Ezért a manipulációkat nem erősitenünk kéne a magunk gyűlölkedéseivel, hanem inkább leleplezni, mert pédául az a bizonyos kettős mérce mindkét oldalon és minden területen működik. De amikor a kulturális diplomáciáról gondolkodunk, jobb ezeket a konfliktusokat elfelejteni, hiszen egy külföldinek úgysem tudod elmagyarázni, miért működik egézségtelenül a magyar közélet, és, őszintén szólva, ez őt nem is érdekli. Aki ma kíváncsi az országunkra és a kultúránkra, annak pozitív üzeneteket kéne küldenünk, hiszen itt nem egy-két évre, hanem évtizedekre előre kell terveznünk, átgondoltan és lehetőleg következetesen kell építkeznünk. Az ország neve és egy-egy alkotó neve olyan márkanév, amit óvni kell a belföldi politikai harcok romboló hatásától. Mit tudnék én ehhez hozzátenni? A diáknak elmondom, szerintem mit érdemes nézni, olvasni és hallgatni, otthonról pedig olyan vendégeket próbálok hívni, akik nemzeti kultúránkat az európai kontextus felől is képesek értelmezni. Jó esetben ez a két dolog csak erősiti egymást.
SzTB
