A könyvhétre megjelent regényed címe: Az utolsó reggelen, ami összecseng a bibliai utolsó vacsorával, ha jól sejtem. (Grendel Lajos íróval Bán Magda beszéget)

Az igazság az, hogy nem gondoltam először erre. Az utolsó vacsora bibliai üzenet, márpedig az én regényem távol esik a bibliától. Aztán a regény előrehaladtával rájöttem, hogy az utolsó reggelen is amolyan leszámolásféle. Vagyis többé nincs visszaút. Az utolsó reggelen és Az utolsó vacsora, mondjuk igy, szerényen, unokatestvérek. No, azért ez túlzás. Másodunokatestvérek. Keresztrefeszítés nincs benne. Igaz, katarzis sem. Vagy ha igen, nagyon is mérsékelt. Tulajdonképpen csak egy témát írok, az Éleslövészet és Az utolsó reggelen rokon mű. Másod vagy harmad unokatestvérek.

Nem is egy regényről kellene ma beszélgetnünk, hanem háromról. Hiszen 2011-ben jelent meg a Négy hét az élet, 2012-ben Távol szerelem címmel egy kisregény és most a harmadik kötet, amelyet Mészáros Sándor tanácsára így együtt nevezzünk ciklusnak. De közben volt egy cezúra, egy súlyos betegség.

Igen, ez igaz. Tulajdonképpen ciklusokat írok, persze nem úgy, mint Móricz Zsigmond az Erdély-trilógiát, hanem mondjuk a Kivilágos kivirradtigot, az Úri Murit és a Rokonokat. Tehát lazán, mindegyik kötet más, és mégis összefogja valami erő, valami mágneses tér. Ilyen az első trilógia: az Éleslövészet, Galeri és az Áttételek, ilyen a második trilógia: a Tömegsír, a Nálunk New Hontban és a Mátyás király New Hontban, ami egészen más, szarkasztikus-groteszk. És más a harmadik, voltaképpen tetralógia, mert még egy hiányzik. Hamarosan befejezem, aztán jó hosszú szünetet tartok. Ezek a leszámolásféle regények. Az elsővel, a Négy hét az élettel még a betegségem előtt elkészültem, úgyhogy, ha úgy tetszik, elébe mentem a betegségemnek. Olyannyira átéltem ezt a történetet, hogy csakis gutaütés lehetett a vége. De komolyra fordítva a szót, ezekbe a regényekbe számos olyan megoldást alkalmaztam, amelyek korábban idegenek voltak a számomra. És örülök, hogy ezt a kritika is fölfedezte. Másrészt jóval erősebb a nosztalgia bennük, az irónia némiképp a háttérbe szorul, bár egyáltalán nem veszik el. Mészáros Sándor a Négy hét... elemzése kapcsán, többek között, Musilt említette. Freudista vagy sem Mészáros Sándor, mindenesetre telibe talált. A harminc évvel ezelőtt olvasott Musilt ma is rendszeresen olvasom. Előbb, harminc évvel ezelőtt: elejétől a végéig. Az utóbbi időben összevissza. Nem találtam hibát benne.

Azt hinné az olvasó, hogy a halál közeli tapasztalás indította el a múlt felidézését, a búcsúzást, a túlságosan korai prózai Őszikéket, de nem.

Azt hiszem, ez az életkor sajátja. Hatvan éven túl összegezni támadt kedvem. Paradox módon összegezni nincs mit, legfeljebb azt, hogy a világ anarchikus massza. Az a tapasztalatom, hogy hatvanéves korára az ember ténylegesen posztmodern lesz. Csupa föltétel, semmi végérvényes igazság. Ráadásul négy-öt évig csak az irodalomtörténet-írás foglalkoztatott, illetve az, hogyan lehetne megírni egy 2o. századi irodalomtörténetet korszerűen és elfogulatlanul. Nos, megszületett egy irodalomtörténet, igaz, a személyemre szóló, és elfogult. Azalatt a három-öt év alatt sok minden megváltozott. A magyar irodalom nem egyetlen, fölívelő folyamat, hanem többféle magyar irodalom létezik. Mondjuk, Esterházy, Szilágyi István és Tolnai Ottó. És még a kortársak közül jó néhányan. Lehet, hogy egyik szembe megy a másikkal, esztétikailag stb. De egyik sem alacsonyabb rendű mű, ezt hangsúlyozom! Egyenlőek! A kritika viszont az egyiket dédelgeti, a másikkal mostohán bánik.
Hát persze, a kritikus is ember, no! Az irodalom művelői és (plusz) kritikusai között majdnem összhang jön létre. De majdnem. Mert nincs Kuncz Aladár sehol. A felülnézet nem éppen sajátja a magyar irodalmi gondolkodásnak. Aztán a kisebbségi magyar irodalomról nem is szólva. Évtizedekig nem is léteztek a magyar köztudatban. Aztán azt mondták: mindegy, hogy milyen, egységes magyar irodalom van. De ez is sántít. 9o éve más a történelmünk. Így vagy úgy, de különbözőképpen viszonyulunk elemi dolgokhoz is. Amikor, például, magyarországi magyartól hallom, hogy ez a tót milyen jól beszél magyarul, legszívesebben fölrobbannék. Nos, ezek nem is annyira őszikék. Igazad van, túlságosan korai. Az az igazság, hogy megint egy kicsivel tapasztaltabb lettem. A nemzeti kérdés megoldása a liberalizmus alapkérdése. De még mindig nem biztos, hogy a közember érti. (Különben nem tótozna, románozna, szerbezne le.)

Az indulásod idején a szokatlan témakezeléssel, a friss nyelvhasználattal és szemlélettel robbantál be nagy sikerrel a magyar irodalomba. Aztán a valóságot egyre ironikusabban és szarkasztikusabban láttattad, ez a hang jellemezte a rendszerváltás környéki műveidet. Abszurdisztán, New Hont, ezek a te elnevezéseid, Abszurdisztán aztán köznyelvi fordulattá is vált, a közép-kelet-európai társadalom/társadalmak tömör jellemzéseként.

A nyelvhasználaton múlik sok minden az irodalomban. De ez sem abszolút érvényű. És mihez kezdesz az avantgárddal? Mondjuk, Tandoritól Az innenső és a túlsó parttal. Csupa névmás meg szám. Persze igazad van, Tandori túllépett az irodalom megszokott fogalmán. Az egyetem negyedik évfolyamában Tandorinak az Egy talált tárgy meg tisztítása című kötetéből szemelgetek. Nehogy azt higgyék a gyerekek, hogy az irodalom csakis a nyelvhasználaton múlik. Csak azt a zavart, hát azt látnod kell! De igazad van: Móricz, Mikszáth, Jókai, Kosztolányi, Krúdy stb. stb. mind egy különálló "nyelvfilozófiával" teremtettek irodalmat. A groteszk-szarkasztikus- ironikus regényeimben mindez jelentős szerepet játszott. Abszurdisztán, New Hont... Az a helyzet, hogy más nyelvfilozófiával írom a regényeimet, mint 2o1o előtt.

Azt írod a Négy hét az élet című művedben, hogy „a nosztalgia legföljebb csak kísérőzene lehet." Egy család, egy barátság, egy szerelem emléke felidézésénél? Akkor mi motivált, hogy még ezt mindenképpen meg akarod írni, ezt a sok szövevényes kapcsolatot.

Igen. Az utolsó reggelen egy kicsit más, mint az előző két regény. Újra kísérletet tettem - mint ahogy majdnem minden kisebbségben élő magyart megkísérti a dolog - hogy a szlovák problémára rávilágítsak. Nem megoldjam, isten őrizz, szerintem az isten se tudja megoldani, legfeljebb a szlovákok és a magyarok. És hát a jelen pillanatban nincsenek hozzá közelebb, mint száz évvel ezelőtt. Szóval nem megoldani. Itt él két nemzet borzasztóan rossz lelkiismerettel, amelyben hazugság és igazság úgy összekeveredik, hogy az az istent is megizzasztja, mig a végére jár. Szóval csak jelezni akartam a problémát - irodalmilag. Az új regény visszatér a Négy hét az élethez. Igazából a szövevényes kapcsolatok érdekelnek. Minél egyszerűbben elmondani a "lehetetlent" az "irracionálisat", megérteni azt, amit racionálisan nem lehet. És itt, legföljebb, "a nosztalgia csak kísérőzene lehet".

Az utolsó reggelenben Noszlopy elgondolkodik, csak úgy futólag és kesernyésen az íróságról. Te mit gondolsz az irodalom, a művészet hasznáról? Lehet-e egy kézlegyintéssel elintézni, szerényen lekicsinyelni egy olyan gazdag életművet, mint a Tiéd?

Hát ezt Noszlopy mondja. Úgy illene, hogy tiltakoznék ellene. Bár Noszlopy ötven százalékban én vagyok, meg kell, hogy mondjam, van némi igazság a mondanivalójában. Az az átkozott igazság! Csak remélhetem, hogy Noszlopy nem rám gondolt borúlátó nyilatkozatában.

Látom is, mondod is, hogy jól vagy. Remélem ez azt is jelenti, hogy dolgozol. A búcsúzás a múlttól, az élettől után mi foglalkoztat?

Hát megúsztam. Cserébe leszoktam a dohányzásról, és egészségesebben élek. Az új regényemen dolgozom, s már majdnem befejeztem. Az utolsó fejezet van hátra, egyébként a legnehezebb. A hatvanöt év ma már nem kor, és én sem érzem hatvanöt évesen magamat. De ugyanakkor nyugdíjba kell menni, vagyis szeptemberben újra tervezem az életemet. Újra megtanultam beszélni, járni és a jobb kezemet használni, ha nem is olyan tökéletesen, mint azelőtt. És persze írni. Szeretnék váltani, a nosztalgiát, a bölcsességet és az iróniát egy lírai könyvben megírni. Lírai könyv! Brrr! Máris borzongok tőle. De ez csak vicc volt. Előrebocsátom, hogy fogalmam sincs róla, hogyan fogom megírni.

Bán Magda