A Tények és Tanúk sorozatát hosszú kihagyással, húsz év után újra indította a Magvető Kiadó. A régi fekete borítójú sorozatban mintegy száz rendkívül fontos és izgalmas kötet jelent meg, gondoljunk csak Füst Milán naplójára vagy Kosáry Domokos: Széchenyi Döblingben című munkájára.
Most Réz Pál hangos memoárjával kezdték a sorozatot. Hangos, mert egy életút-interjú könyvbéli adoptációját olvashatjuk, amely 9 +1 adásban hangzott el a Magyar Rádióban. És ehhez bizony hozzá kell fűznöm néhány információt, amit kevesen tudnak, de szervesen hozzá tartozik e könyv valós értékeléséhez és elemzéséhez. Tehát mintegy előszó a recenzióhoz:
A 90-es évek elején a Magyar Rádió a megújulás hangulatában pezsgett, újjáalakultak szerkesztőségek, az Irodalmi Szerkesztőséghez kerültek például az egykori ifjúsági szerkesztőség dramaturgjai is többek között. Valamint átalakult a Rádió műsorstruktúrája is, rengeteg új sorozat és műsor született. Az egyik ilyen új sorozat volt az életút-interjú a kortárs irodalom jelentős alkotóival. Ebből már több könyv is született, Bodor Ádám: A börtön szaga, Tolnai Ottó: Költő disznózsírban, Nádas Péter: Nincs mennyezet, nincs födém valamint Ferdinandy György: Robinzon úr töprengései. Ezek mind a beszélgetés-sorozat átírt változatai. De az első, Réz Pál és Parti Nagy Lajos beszélgetése volt. Szerkesztőjeként pedig Szebényi Ceciliát kérte fel a szerkesztőség vezetője. Szebényi Cili a Magyar Rádió egyik legjobb dramaturgja volt, és itt a dramaturg a lényeg. Hiszen az Irodalmi Szerkesztőség munkatársainak nagy része nem értett a hangjáték-dramaturgiához. Ebből az együttműködésből sokat tanult szakmailag mindenki. A most megjelent Réz memoár a rádiós dramaturg, Szebényi Cecilia munkája, mintegy 90 százalékban. Azaz a hangos változatnak minden mondata, helye és hangsúlya mint egy hangjátékban a tárgya iránt alázatos és kreatív dramaturg munkája. A szünetek, a rágyújtások, a sóhajok, az ismétlődések, mind-mind a dramaturgot dicsérik. Ez az első olyan életút-interjú,, ami úgy tárul elénk, ahogy Szebényi Cili megszerkesztette. Amit Parti Lajos hozzátett 2015-ben már az epilógus, amikor már nincs rádiós dramaturg, nincs se irodalmi vagy művészeti szerkesztőség és nincs már Magyar Rádió sem.
Réz Pál és Parti Nagy Lajos beszélgetése fesztelen és őszinte, különösen a vége felé a kérdező nagyon nyíltan faggatja Rézt az önmagáról kialakított képéről, hogy miért nem lett író, milyennek látja saját szerepét ebben a több, mint fél évszázadban? Ez a memoár legkeményebb része, súlypontja. A beszélgetés természetesen a gyerekkorral kezdődik, Erdélyben, a második világháború, gettó, egy kisgyerek reagálása a rettentő világra. A fiatal és férfikor az irodalom kellős közepébe viszi Réz Pált, ahol a belső minőség érzék és erkölcs határozza meg mozgásterét, amit hol átlép, hol visszalép, ahogy a helyzetértékelése kívánja. Rendkívül szórakoztató, ahogy Parti Naggyal felidézik az ötvenes évek szörnyszülött verseit, Rákosit és sleppjét, hogy hogyan lehetett azok között a politikai körülmények között mentálisan életben maradni. A barátok és pályatársak portréi, jellemző szituációk történetei nagyon pontosak és szellemesek, kritikusak és önkritikusak. Mottóvá emelt mondatában így fogalmaz az emlékezés mechanizmusáról: „ Hát igen, csak kérdés, hogy mennyire azt mesélem, ami lényeges volt. Nagyjából így kellett, hogy történjen, azt hiszem.” Fantasztikus portrék Füst Milánról, Juhász Ferencről, Vas Istvánról, Csurka Istvánról, Déry Tiborról, Ottlik Gézáról, Szűcs Jenőről és Domokos Mátyásról, Weöres Sándorról, hogy csak néhányat említsünk, természetesen igaztalanul kiemelve, mert az édesapjához fűződő, korral változó viszonyát vagy a felesége iránti szerelmét gyönyörűen rajzolja meg. A testvérével, Réz Ádámmal való különös, végül szorossá váló kapcsolata árnyaltan, mégis szikáran fogalmazza meg.
A címben írott mégis memoár arra utal, hogy Réz nem akarta megírni a visszaemlékezéseit, sőt ehhez a rádiós beszélgetéshez sem volt kedve visszatérni, elolvasni. Parti Nagy Lajosnak azután mégis beadta a derekát.
Egyik fontos kérdése ennek a könyvnek, hogy milyen is a tehetség természete, kit mire predesztinál és ki mit vár el önmagától, hogy átalakítja –e céljait az önismeret, vagy az önbecsülés hiánya. Parti Nagy Lajos hosszan faggatja erről Réz Pált, de ez a kérdés átszövi az egész emlékezést. Szerkeszteni, írókat összehozni, köteteket összeállítani, az írókat segítve, ösztökélve, velük beszélgetve, köztük élve – ezt tartja Réz a legfontosabbnak a munkájában. Ahhoz, hogy „ércnél maradandóbbat” alkosson, nem érez tehetséget, így ezt meg sem próbálta. Kishitűség? Éleslátás? Neki kellett eldöntenie. Legnagyobb tettének a Kosztolányi Dezső Összes Művei összeállítását tartja. Nagyobb munkának a Holminál. Valóban egyedülálló nagy teljesítmény kötetekbe szerkeszteni, az eredeti szövegeket ellenőrizni szöveghűség szempontjából, átlátni egy ilyen hatalmas életművet, filoszt próbáló folyamat. Márpedig Réz Pál mint tanult mesterségét említi a filoszságot, amely még magánlevelezésének rendezésében is jelen van. A Holmi folyóirat pedig a rendszerváltás egyik legfontosabb folyóiratává vált, nem véletlenül. A minőség jegyében szerkesztette, mint mindig mindent.
Konzervatív? Olyan meghatározhatatlan nálunk mostanában a szavak tartalma. Ha a minőség az, amikor,- ahogy Réz Pál mondja belemar a gyomorba, katartikus élmény az olvasása-, akkor bátran vállalható a konzervatív jelző.. Napjainkban jelenik meg a Holmi antológia, ez is hatalmas vállalkozás. Mintegy esszenciáját kapjuk majd a Holmi huszonöt évének, Réz Pál elmúlt negyedszázadának.
Azt mondja Réz Pál a könyv végén: „Az utolsó mondatot azt lassan most már neked kell megcsinálnod. És abban benne kell legyen, hogy nagyon sok dolog nincs benne.” Igaz, de így is sok átgondolandót, megértendőt és újraolvasandót kíván meg olvasóitól.
Utószó az igazság kedvéért: Ami nem lehetett benne a rádióműsorban, de a könyvben van: fényképek, dedikálások, még névmutató is, hiszen Réz Pál filosz és abban is profi.
Bán Magda
