Tompa Andrea Libri irodalmi díjat kapott Omerta című regényéért.

Színikritikus vagy, tanítasz, íróként az utóbbi néhány évben ismert meg a közönség. Jelent-e gondot az időbeosztás, és mennyit segítettek az irodalmi díjak?

A díjak jól esnek, de még jobb, hogy sok olvasó jön velük. Nem fizetnek olyan jól, hogy évekig hátra lehessen dőlni, a Libri-díjat viszont jól marketingelték, ami ismertté tette a könyvet. Az Omerta írásakor szerencsére ki tudtam szakítani másfél évet a tanításból. Persze jobb lenne, ha kevesebb dolgot csinálnék egyszerre, ha viszont csak az írással foglalkoznék, kényszerré válhatna, hogy ebből kell megélni. Korábban zavart, ha egy nap nem írtam semmit, de később megértettem, hogy vannak napok, sőt akár évek, amikor nincs írás.

Mindhárom regényed, A hóhér háza, a Fejtől s lábtól és az Omerta helyszíne a szülővárosod, Kolozsvár, és eddig megmaradtál a XX. századnál. Tudnál egy amerikai nagyvállalkozó vagy egy középkori szerb parasztasszony fejével gondolkodni?

A témaválasztáskor nem a kulturális közeg érdekel. Van egy kérdésfelvetés, de még nincsenek se hősök, se történet, se tér-idő. Egyelőre leválaszthatatlan rólam a saját közegem, ami alatt ezt a térséget, a magyarságot, a magyar kisebbséget értem, bár egy író mindig feszegeti a saját határait. A középkori ember sem nagyon különbözött tőlünk, fájt az ujja, ha elvágta, és ő is volt szerelmes, még ha nehéz is beleképzelni magunkat egy olyan világba, ahol mindenki hivő. Még Descartes is hívőnek mondta magát. De íróilag nem értem a XXI. század emberének életritmusát, információbőségét sem, vagyis azt, hogy mindez hogyan változtatja meg őt. Talán egy centrális, domináns figurát tudnék megírni a legnehezebben, őt legfeljebb kívülről és ironikusan tudnám megragadni, mert nem látom a kihívásait, és azt, hogy milyen lehet kiválasztottnak lenni.

A diktatúra, a szabadsághiányos állapot viszont láthatóan izgat.

Eddig ez érdekelt, de határozott vágyam, hogy végre olyan hősökről írjak, akiknek a történelem nem tenyerel bele az életébe. Bár a jelen indokolttá teszi, hogy tovább szövögessük ezeket a történeteket. De nem tudjuk, mi van előttünk.

Ahogy az ’50-es évekkel játszódó Omerta figurái, vagy A hóhér háza főszereplője, a kamaszlány sem tudta ’80-as években. Melyik korszak állítható párhuzamba a mostanival?

Az a tapasztalatom, hogy nemigen tudjuk, miben vagyunk. Az ’50-es években nemcsak azt nem lehetett tudni, mi lesz, hanem azt is nehéz volt megragadni, ami éppen történik. Ma több információhoz juthatunk, de most sem látjuk, hogyan jutottunk idáig és mi van, mi lesz velünk. Romániában viszont annyira fullasztó volt a közeg, hogy még a ’80-as évek végén sem nem tűnt úgy, hogy fordulat következik. Erős volt akkoriban bennem a remény, ami életkori és alkati sajátosság, de nem gondoltam, hogy a változás küszöbén állunk.

Levéltárban is kutattál, bár úgy tudom, nehézségekbe ütköztél.

Magyarországon az állambiztonsági levéltárban próbálkoztam, de két nekifutás után föladtam. Eleve kellett egy háttérintézmény, be kellett kéredzkednem valahova. Romániában megszereztem a családi iratainkat, de illegálisan, pedig kérvényeztem. Több minden érdekel, egy kicsit mindenbe beleszagolok, és eldöntöm, az én irányom-e vagy sem. Nem vagyok kutató, nem tudom egyetlen szűk témába beleásni magam, ezért is voltak nehézségeim.

Érezted úgy, hogy egy-egy leágazásról külön regényt tudnál írni?

Naponta háromszor! Például egy unitárius lelkészről, akinek a besúgói múltját gyönyörűen dokumentálták. Ha egy ilyen világ kinyílik, és árad belőle a sok izgalom, ami aztán mind egy irányba mutat, akkor minden utcán végig akarok menni, minden figura kezét megfogni. Ilyenkor fordul elő, hogy írok kétszáz oldalt, és még rá sem kanyarodtam a fő témámra. Az Omerta végén azért írtam meg a főszerepelők sorsának alakulását, hogy ne legyen kísértés a folytatásra.

A női karakterek szenvedéseinek tükrében – az Omerta szereplői közül Kali és Annuska is bántalmazott – hogyan látod a mai nők helyzetét?

Megdöbbentett, amikor néprajzi anyagokban kutattam, hogy a nők mennyi fájdalomról számolnak be, főleg a hagyományos paraszti világban, és azt gondoltam, hogy ezek jól rezonálnak a jelenre. Más idők voltak, de nem árt, ha emlékeztetjük magunkat arra, hogy a világ még nem simult ki teljesen.

A Fejtől s lábtól szereplői orvosok, az Omertában peremvidéki kisemberek szólalnak meg. Az értelmiségi vagy a kevésbé reflektált figurák sorsán keresztül ragadható meg a történelem?

Amint közelebb lépsz egy látszólag unalmas élethez, ami távol van a nagy történelmi eseményektől, rögtön érdekes lesz. A hőseimet véletlen hősöknek nevezem, véletlenül akadok rájuk. Kell, hogy működjenek az intuíciók, de racionalizálni is tudni azt, hogy miért éppen rajtuk keresztül beszélek. Nem akartam nagyon reflektált figurákat, akik a dolgok végső értelméig eljutottak, és bármikor előhúzzák a farzsebükből a megfelelő kártyát, mert az ilyenek túl narcisztikusak, és elveszik az olvasótól az örömöt, hogy saját maga fedezzen fel valamit. Mindig az érdekel, hogy lehet bevonni, kvázi munkára fogni az olvasót anélkül, hogy ez túl fájdalmas lenne. Ugyanakkor az is veszélyes, ha a hősök egyáltalán nem reflektálnak, mert azt üzenhetik, hogy nem kell sokat gondolkodni. Márpedig nem olyan könnyű eligazodni a világban, nem evidensek a jó és rossz döntések. Még a Fejtől s lábtól orvosai vagy az Omerta Eleonórája sem birtokolják a világ értelmezését. Én is ilyen vagyok, nincs reflektorom, amivel mindent bevilágíthatnék, csak egy pislákoló elemlámpám.

Ez minden értelmiségiről elmondható, a legműveltebbek és legtájékozottabbak sem tévedhetetlenek, legfeljebb nem tudják magukról.

Ilyen értelemben egy parasztasszony is eligazodik a világban, és nincs szüksége többre. Kalinak pont elég, amit ő tud. Engem jobban izgat, amit az ember nem tud, ezért az értelmiségi figurák közül is csak az érdekel, aki bizonytalan, sokszor hibázik, vagy éppen a magabiztosságából adódóan hibázik igazán nagyot. De nincs ijesztőbb a kételymentes embernél.

A Színház folyóirat főszerkesztőjeként kijelentetted, hogy nem publikálhatnak a lapban a Kárpát-medencei Tehetséggondozó ösztöndíjasai. Hol húzzuk meg a határt? Aki például a versenyszférába vagy külföldre menekül, feladva az alkotást, nem köt-e ugyanúgy kompromisszumot, mint aki állami ösztöndíjra pályázik?

Nem helyes fiatalokat büntetni, ezt később beláttuk. Üzenetet meg akartunk fogalmazni, és nem fogalmaztuk meg jól. Nem is a nagy szervezeteknek akartunk üzenni, inkább a szerzőkben tudatosítani, hogy hova állnak. Felnőtt embereknek kell hogy legyen személyes felelősségük ebben. Mit tegyen, aki kap egy publikálási lehetőséget egy szélsőséges lapban? Akkor is nehéz kérdés ez, ha a pénzéért szabadon alkothat. A határt mindenki belül húzza meg, az egyik ember azt gondolja, jobban alszik, ha nem vesz részt ebben, a másik azt, hogy a közpénz neki is jár. Magánügy, ki hogyan dönt. De én úgy gondolom, a pénznek igenis van szaga.

Szarka Károly