Az Olvasás Éjszakáján különleges programnak ígérkezik az a beszélgetés, amelyben a Kossuth-, József Attila- és Balázs Béla-díjas írót, Bereményi Gézát kérdezi életéről és a Magyar Copperfield című készülő regényéről Szegő János, a Magvető Kiadó szerkesztője.

Legújabb könyve egy életrajzi regény. A korábbi művei is önéletrajzi ihletésűek, hogy csak egy példát említsek, a 2016-ban megjelent Versek című kötetében, – amelyben Cseh Tamásnak írott dalszövegeit jelentette meg a Magvető Kiadó –, is van egy rész, ami felfogható szubjektív lírai önéletrajzként. Érdekelne, mennyiben kell másképpen írni egy memoárt, mint akár lírát, regényt vagy forgatókönyvet?

A valósághoz jobban ragaszkodva és azokra az emlékekre támaszkodva nagyon határozottan, amik valóban megtörténtek. Ennek a hitelességét meg kell őrizni, úgy kell megírni az eseményeket, mintha a valóságban megtörténtek volna.

Hogyan dolgozott? Volt mire támaszkodnia a munkája során? Írt naplót korábban is?

Nem, az emlékeimre támaszkodom határozottan. Amire emlékszem, azt írom meg, azokat az eseményeket az életemből, és amire nem emlékszem, amit elfelejtettem, azt kihagyom. Ezeket összefűzve, kronológiában írom meg, a körülöttem lévő embereket és az idők változásait is. Mivel én gyerekkoromban felnőttek között éltem, felnőttek neveltek, gyerekekkel nagyon keveset játszottam, a gyermekkorom is felnőttek társaságában telt el, egészen születésemtől kezdve. Azután az óvodában is az óvó nénik, óvó bácsik érdekeltek inkább, mint a többi kis társam, így valahogy végig tudtam követni a változásokat a felnőttek életében. Úgyhogy nagyon korán megismerkedtem a politikával és a történelemmel.

A könyv címe: Magyar Copperfield. Beszédes cím, mégis, kifejtené egy kicsit bővebben, miért lett ez a címe?

Azért mert már nagyon korán, hároméves koromban megtanítottak engem olvasni, és inkább ifjúságnak szóló könyveket olvastam már kisgyerekkoromban is. Később, amikor tizenévesen elolvastam Dickens Copperfield Dávidját, nagyon sok hasonlóságot találtam az ő sorsában és a magaméban. Ugyanúgy nevelőapám volt nekem is. Nem ismertem a saját apámat, hanem egy szigorú nevelőapa nevelt fel, akitől aztán megszabadultam, megszöktem. Körülbelül úgy folytatódott az életem első szakasza tizennyolc-tizenkilenc éves koromig, mint a Copperfield Dávidé – és azért lett ez a könyvem címe. Csak hát Magyarországon és magyar sajátosságokkal folyt ez a nagyon hasonló életvonal.

Egy korábbi interjúban azt olvastam, hogy huszonnégy éves kora történéseinél abba akarja hagyni a memoárt. Ez két éve volt, azóta esetleg megváltozott ez a terve?

Abból tizenkilenc lett most. Ennek a könyvnek érettségi táján lett vége.

Vajon miért?

Mert ott jól le lehetett zárni. Az nekem egy korszak vége volt. Meg fogom írni a folytatását is, de az már egy másik könyv lesz, az ifjúkornak, a fiatalkornak, a diákkoromnak és az ifjúságom kezdetének a könyve lesz, és így fejezem majd be.

Abban hány éves koráig követhetjük majd élete történéseit?

Körülbelül húsztól huszonnégy-huszonöt éves koromig. Annak más lesz már a címe, önálló könyv lesz. Az már egy másik életszakasz és egy másik történelmi korszak. Visszagondolva még a Kádár-kornak is több színe, árnyalata, kezdete, közepe, hanyatlása és vége is volt.

A Magyar Copperfield még nem jelent meg, de hamarosan kézbe veheti az olvasó. Mire számítsunk, mennyire lesz vaskos a kötet?

Olyan 400 oldalas.

Ez igen! Izgalmas, jól hangzik!

Sok esemény zsúfolódott össze az emlékeimben – ezek szerint – az életem első szakaszából.

Hat-hét évtized elég nagy rálátást adhat az életünket átszövő történelmünkre. Érdekelne, hogyan látja a folyamatot most, innen?

Úgy látom, ahogy tapasztaltam az akkori események gyerekkori kortársaként, elsősorban a szüleim és a családom, a családtagjaim sorsában, és az iskolákban, az intézményekben. Az érettségiig hét iskolába jártam. Olyan idők voltak azok, hogy a szellem az iskolákban is állandóan változott, a tanárok, a diákok is cserélődtek, nagy volt a fluktuáció akkoriban. Vidékre is elkerültem kollégistának, szóval nagyon sokfelé megfordultam érettségiig.

A krónika, az emlékirat, mint műfaj, a reneszánsz időszakában indult virágzásnak. Jeles képviselői voltak, olyanok, mint például Jean-Jacques Rousseau, Victor Hugo, Lev Nyikolajevics Tolsztoj vagy Casanova… Önnek melyikük műve tetszik leginkább?

Mindegyiket olvastam, és mindegyikük nagyon különbözik egymástól. Nagyon sokféle memoár létezik. A különbségek között az is a fontos, hogy például Aquinói Szent Tamás önéletírása egyenesen Istenhez szól, tehát Istennek mondja el a bűneit és az életét, így számol be. Van, aki a kora embereinek meséli el, és van, aki önmagának mondja el, mert kíváncsi arra, hogy mire emlékszik. Én a legjobban Stendhal önéletírását szeretem, bár az nagyon töredékes, de azt tartottam mintámnak.

Nyilván az életrajzot az olvasóknak, az utókornak is írja az ember, hogy maradjon egy lenyomat…

Igen, persze, de mindenképpen van benne személyes indíttatás is.

Az Olvasás Éjszakája kapcsán hadd kérdezzem meg, hogy milyen viszonyban van az éjszakai olvasással?

Ha ébren maradok éjszaka, akkor olvasni szoktam, így van, de ez nagyon ritka. Én általában alszom éjszaka.

Ha lehetne kívánsága, ön mely szerzőkkel találkozna szívesen egy Olvasás Éjszakája rendezvényen? Ki az, aki mostanában foglalkoztatja?

Kortársakra gondol?

Akár kortárs, akár nem.

Kortársak közül van, akinek elolvasom mindegyik új könyvét, van, akinek nem, de az előbb említett Stendhal nekem nagyon nagy újbóli kapcsolatom lett, mert nagyon szeretem a könyveit. És hát nagyon szeretem Móricz Zsigmondot… Egyébként nem tudom! Számtalan szerzőt szeretek nagyon, és különböző korszakaim vannak.
Köszönöm a beszélgetést!

Szepesi Dóra
Fotó: Burger Barna