Mások leveleibe beleolvasni, kivált azokat elolvasni, csúnya dolog, alávaló bunkóság. Nem igazán kedvemre való. Másfelől levéltitok sértés. No meg, mivel könyvünkben két halottról van szó, egyben kegyeletsértés is. Olyan ez, mint amikor fényt kap előhívás közben a fotó. Az idegen tekintetek „fénysugarai” óhatatlanul meggyalázzák a levelezés szubsztanciáját, az intimitást.
A szégyenérzetnél miért sokkal erősebb mégis a kíváncsiság? Talán, mert azzal nyugtatgatja magát a kukkoló (aki ráadásul recenzensként hivatalból intimpista), hogy két ember egymáshoz írt leveleit közel 900 oldalas kötetbe kiadva rajta kívül úgyis több ezren-tízezren olvassák majd. A kollektív „bűnösségben” pedig semmivé oldódik az egyéni felelősség, a tapintat.
Ezáltal egy férfi és egy nő egymáshoz intézet legbensőbb érzései és gondolatai válnak közprédává. Ami eddig, mint levéltitkot a törvény védett, immár a törvény engedélyével lesz kitéve a kíváncsi tekinteteknek.
Írókról lévén szó, egyfajta irodalmi peep show egymásnak írt, gondosan megformált, avagy lótifuti módon odavetett sorokat olvasgatni. Valódi leveleket és a konyhában egymásnak firkantott cédulákat.
Mások egymáshoz írt leveleibe belelesni talán még az utókorra hagyott (vagy éppen szerzőjük szándéka ellenére – anyagi haszonszerzés végett- piacra dobott) memoárok olvasásánál is frivolabb dolog. Bevallom efféle fenntartások miatt tartóztattam meg magam az utóbbi évek olyan bulvár-irodalmi szenzációitól, mint Gyarmati Fanni vagy éppen Móricz Zsigmond mindennapjaiba , szerelmi életének derűjébe és zűrzavarába bepillantást adó naplóitól.
Nem igazán érdekelt volna Polcz Alaine és Mészöly Miklós majd ötven évet felölelő levelezése sem, ha nem két olyan emberről lenne szó, akiket az élet nagy ajándékaként nem csak írásaikból, hanem személyesen is volt szerencsém ismerni.
Akiket hozzám hasonló etikai aggályok tartanának vissza esetleg a két nagyszerű ember levelezésébe való elmélyüléstől, azok jó ha zárójelbe teszik ez irányú fanyalgásukat. Két egymásnak érzelmileg végtelenül kiszolgáltatott, rendkívüli tehetségű alkotó (egy író és egy pszichológus-író) se veled, se nélküled kapcsolata, folyamatos, olykor kínkeserve, olykor egymást megalázó, máskor felemelő szenvedélye kíméletlen tükröt tart a (levél)olvasó elé. Az érzelmekkel és értelemmel terhelt, teljességre törekvő élet mindannyiunknál megannyi bukással van kikövezve.
Hab a tortán Nádas Péter, a házaspár legjobb és leghűségesebb barátjának zseniális esszéje a kötet végén. Alainről és Miklósról, gyakorta pengeélen táncoló kapcsolatukról (a “bántások sorozatlövései”- ről) ír a tőle megszokott sebészi pontossággal. No meg persze kegyetlen őszinteséggel önmagáról. A család belső barátjaként betöltött olykor szánalmasnak érzett, Mészöly miatt férfihazugságokra kárhoztatott, falazó, villámhárító szerepéről. „Kölcsönösen feladták önmagukat – a másiknak”, jellemzi a kiváló író barátai egymáshoz és a világához való viszonyát. A leveleken viszont az süt át, hogy ebben a kölcsönös az önfeladásban Polcz Alaine vitte a prímet. Mintha ez a filantróp önfeladás lett volna – a hospice tevékenyéségtől Mészöly Miklósig- élete kvintesszenciája.
A bilincs a szabadság legyen – Mészöly Miklós és Polcz Alaine levelezése 1948-1997- Jelenkor, 891.o.
