Kötéltánc a háborúban

 

A világ fölmérése óta világhírűvé vált Daniel Kehlmann német-osztrák író neve nem ismeretlen a magyar olvasó számára sem, A Beerholm-illúzió, az Én és Kaminski, a Hírnév és az F az utóbbi években a Magvető kiadónál sorra megjelentek, Fodor Zsuzsa fordításában. Bár Kehlmann a Gaußról és Humboldtról szóló regénye után kijelentette, nem ír több történelmi témájú könyvet, kijelentéséhez (sok olvasó és kritikus örömére) mégsem tartotta magát, és a Tyllt a harmincéves háború idejére helyezte: egy olyan korba, melyet a 17. század világháborújaként is emleget az utókor. Joggal, hiszen a történelem során elsőként egy egész kontinenst érintett, hátterében pedig nem pusztán vallási feszültségek, hanem nagyhatalmi érdekek álltak egymással szemben. Bár a könyv e felfoghatatlan pusztításokat végző káoszban játszódik, fontos hangsúlyozni, nem történelmi regénnyel van dolgunk. A történelem sokkal inkább eszköz, melyen keresztül Kehlmann mesél, és sokrétűen megalkotott meséjében elmosódik a valóság és fikció határa.
   A megtörtént események és valós szereplők kitaláltakkal kereszteződnek a nagyszabású tablón: egymás mellé kerülnek a háború fontos mozzanatai, mint a kirobbantó ok vagy a vesztfáliai béke, a fiktív kalandok és szereplők, de megjelenik a hátország falusi mindennapjainak egyszerű perspektívája is. Így történhet meg a regényvilágban, hogy Athanasius Kircher, jeles korabeli tudós és Paul Fleming barokk költő sárkányvadászatra indul, útközben pedig egy vándorcirkusz beszélő szamarával csevegnek. Az olvasó egyszerre kapkodja a fejét, csodálkozik, magyarázatot pedig minderre a kor vallásos-babonás világnézetében találhat, mely az értelmet, a hitet és a varázslatot nem különíti el egymástól. A falusiak ugyanúgy imádkoznak a szentekhez, mint az éjszaka manóihoz, a zsoldos katonák golyótól megvédő varázsigéről ábrándoznak, a jezsuita hittérítő-tudós Tesimond pedig drakontológiáról szóló fő művén dolgozik. 
     A színes, kaotikus tabló történeteit és alakjait a címszereplő lazán tartja össze – de ki is az a Tyll? Tyll Eulenspie-gel egy feltehetőleg 14. században élt paraszti származású tréfacsináló, aki a róla szóló népmondák, majd feldolgozások révén a német kultúra egy meghatározó archetipikus (már-már mitikus) alakjává nőtte ki magát. A legrégebbről ránk maradt, 1510-es népkönyv óta a vándorló hőst számtalan alkotás teszi halhatatlanná: Nestroy bohózatban, Strauss zenedarabban, Kästner gyerekkönyvben dolgozta fel csínytevéseit. Tyll világirodalmi ismertségéhez De Coster 19. századi változata, a modern belga irodalom realista alapműve járult hozzá, melyben a népies csínytevő a flamand szabadságharc eposzának főhőseként jelenik meg. 
   Kehlmann Tyllje ugyan elkövet egy-egy klasszikus, nevéhez fűződő csínyt, az említett változatoknál sokkal árnyaltabb figura. A durva és vulgáris tréfacsináló helyett, kinek csínyei nem is a középpontban vannak, azok ugyanis sokkal inkább anekdoták, egy rejtélyes kötéltáncost, mutatványost, zsonglőrt és udvari bolondot kapunk egy személyben. Tyll gyermekkori traumáktól terhelt különös művész-figura. Mindenhová tartozik és sehova, kívülálló, mégis bejárása van a legkülönbözőbb körökbe. A megidézett kor társadalmi berendezkedéséből fakadóan a regény szereplői nélküle sosem kapcsolódhatnának egymáshoz, a vándor-mutatványos azonban mindegyikük életútjában megjelenik. Ezt kettős szerepe teszi lehetővé. Az ő feladata, hogy tükröt tartson a többiek elé – legyen az egy falusi közönség, egy szemébe néző kislány, vagy maga a „téli királynő”, Stuart Erzsébet; ezt a gesztust pedig neve, majd későbbi udvari bolond funkciója is magában hordozza. Nevének másik fele, a bagoly jelképe is hangsúlyos szerepet kap a szövegben, mely míg az antikvitásban a bölcsességhez, addig a középkori népi hitvilágban az éjszaka démoni erővel bíró lényeihez kapcsolódik. Eulenspiegel maga a minden borzalmat, még a háborút is felülmúló emberfeletti élni akarást, túlélést képviseli. Már gyermekkorában ráébred: a kötéltánc és a túlélés egy és ugyanaz.
    Tyll művészete a szabadságot hirdeti, ahogyan Nele is, a számára kijelölt életre nem vágyó pékleány; már gyerekként együtt adják vándoréletre a fejüket. A vándorlásuk során útjukba akadó vásári történetmesélő mesterien ötvözi a valóságot és a fikciót – ez egy-fajta ars poeticája magának a regény elbeszélésmódjának is, mely nem hisz a történetmondás (vagy történetírás) megbízhatóságában, hitelességében. Kehlmann legújabb kötete is elbizonytalanítja olvasóit egymásnak ellentmondó részletekkel, elhallgatásokkal, vagy akár a regény töredezett felépítésével. Ahogy a címszereplő, úgy zsonglőrködik a szerző az egyes történetekkel, melyeket nyolc, nem kronológiai sorrendet követő fejezetbe rendezett. Olvashatunk a regényben a mutatványos különös apjáról, a mágia iránt érdeklődő molnár hóhérvacsorájáról, egy kedélyes, elkényeztetett gróf önéletírásáról, a háborút kirobbantó pfalzi Frigyesről és feleségéről. Utóbbiak bár csak egy tél erejéig tudták megtartani királyságukat, a méltóságukról és a látszatról még a száműzetésben sem hajlandóak lemondani. 
   A tragikomikus királyi házaspár alakja a regényben többször visszatér, sőt a királyné főszereplővé is válik: trónfosztott uralkodóként önkényes szerepet vállal fia és méltósága megőrzése érdekében a vesztfáliai béke meg-kötésében. Erzsébet (vagy ahogyan csak későbbi udvari bolondja nevezi: kicsi Liz) sosem mond le hazája és annak kultúrája iránti vágyáról, az angol színház varázsa élete végéig kíséri, visszaemlékezéseiben névtelenül még Shakespeare is megjelenik. Számára a művészet igazabb a valóságnál: nem a színház az, ami hamis, hanem minden, ami nem színház – vallja, és saját királynéi létét is színházi előadásként éli meg. És mihez kezdene a német nyelvvel egy költő? – teszi fel a kérdést, és nem ő az egyedüli, aki azt állítja, Németföldön nem értenek a versíráshoz. Paul Fleming sokak megrökönyödésére és kétel-kedésére mégis németül írja verseit, Oleariussal és Kircherrel közös kalandjában pedig sárkány helyett inspirációra lel a vándorcirkusz öregasszonyának balladáiban. Kehlmann egyszerre tragikus és humoros regénye ezt az élni akarást, a művészet élni akarását és hatalmát szövi bele a kegyetlen háborús évtizedek pusztításába.
   Tyll, a bolond fekete humorán és szabadságot hirdető mutatványain keresztül egyszerre közvetít az őrület és a rémségek koráról, valamint a művészet hatalmáról. És ha bárkit elkedvetlenítene a regény napjainktól oly távoli kora, bizton állíthatjuk, a Tyll rendkívül olvasmányos mű. Ebben nagy szerepet játszik, hogy Kehlmann nem a korszak, a barokk nyelvét imitálja. Archaizálás helyett egyszerű nyelven mesél, amelyet bár átitat az akkori világnézet, mégsem áll távol tőlünk – mindeközben a perspektívaváltásokat a nyelvhasználat is finoman jelzi. Jobban belegondolva maga a kor sem olyan távoli (mint ahogyan azt esetleg kívánnánk): nagyhatalmi érdekek feszültsége és vallási ellentétek ugyanúgy jellemzik a jelenkori politikai, társadalmi helyzetet – és a regény boszorkánypereire emlékeztető szörnyű igaz-ságtalanságokra ma is számos példa akad…

Mundrucz Szilvia

Az SZTE Osztrák Könyvtár ajánlásával

ÚKP 2018/1. (LEGFRISSEBB LAPSZÁMUNK OLVASÁSÁHOZ KATTINTSON A KÉPRE!)

 

UKP 2018 4 hatter