Totális színház

 

Ha Csíksomlyóról szó esett, néhány évtizeddel ezelőtt az irodalomban járatos polgárnak Tamási Áron furfangos székely legénye ugorhatott az emlékezetébe: „azért vannak a barátok, hogy helyrehozzák nap nap után, amit az ördög elrontott.” Mostantól a kultikus helyet egy emlékezetes kiadvány örökíti meg: a Csíksomlyói passió összefoglaló címen ismert monumentális szabadtéri előadás súlyos, képi és szöveges emlékezetét rögzíti oly módon, hogy egyszerre a vallási, a nemzeti és iskolatörténeti hagyományok, kultúránk horizontján a néptánc, -dal, -költészet és színjátszás egymásba épülését is megrajzolja. A két Somlyó-hegy közti Nyeregben megvalósult egyszeri esemény legfőbb létrehozói részben élményeikről vallanak, részben szakmai magyarázatokkal egészítik ki a kiváltságos alkalommal óriási méretűre növelt és a tájba szervesült színpad látványosságait. (Szükség is van értelmezésre, mert aki csak a Duna TV adását követte, keveset foghatott fel a látvány bonyolult összetettségéből.)

A hely szellemét leghitelesebben képviselő Csaba testvér szólítja meg az olvasót a „szeretet misztériumának” nagypéntekre tekintő szavaival, és máris stílszerűen csatlakozik hozzá az 1731-es bemutatóból kiemelt idézettel („mély szeretetnek bőséges folyamja”) a szakértő Medgyesy S. Norbert; összefoglalja a magyar misztériumjátékok hagyományának és a megvalósult előadás lényegét: „az emberi élet és lelkiismeret alapvető kérdéseinek és az üdvösségtörténetnek szakrális, liturgikus és egyben népi stílusú, …ősi és egyben modern irodalmi és népzenei megfogalmazása”. A rendező, Vidnyánszky Attila színpadközpontú elemzése rávilágít, hogy ez a totális élményszínház csak valamiféle egészen különleges együttműködéssel valósítható meg; nem csupán a Nemzeti Színház művészeinek alakítását kellett összehangolni a helyi (székelyföldi) néptáncegyüttesek, kórusok és zenekarok több száz tagjának egyszeri részvételével (négy nap alatt!), hanem a nagyon különböző stílusú szövegek nyelvezetét még a hely történelmi és kultikus szellemével is. Ez a 2018. augusztus 18-i, megismételhetetlen esemény, a Nemzeti Színház után a tájban kiterjesztve még súlyosabbá tette a Vidnyánszky védjegyének számító „foszlánydramaturgia” koncepcióját. Az előadás fővonulatát a koreografált néptánccal, -dallal egybekomponált 18. századi ferences iskoladrámák jelenetei képezik; a Jézus áldozatával szimbolizált lét olykor elviselhetetlen feszültségét az önálló színpadi státust hordozó mesemondó, Berecz András hivatott bizarr humorral oldani; Szőcs Géza Passió című (ugyancsak patchwork-technikájú) drámájának bevonása: a krisztusi sorsnak azokat a mozzanatait állítja reflektorfénybe, melyek korszakonként ismétlődnek a történelemben. Jézust éppen azok árulták el, mondja a szerző, „akikkel csodát tett” – szavai a költő metaforikus és keserű vallomásaként hangzanak. Hasonlóképpen személyes hangú szövegeket tesznek közkinccsé a Jézust, Máriát, Pilátust, az apostolokat, Mária Magdolnát, a Sátánt, Ananiást, Júdást megszemélyesítő színészek, és Zsuráfszky Zoltán koreográfus.

Az önálló műalkotásokként is maradandó fotók még egy zseniális megoldásról tanúskodnak: Székely László díszlettervező, a rögtönzés kényszere alatt, a végtelen tájban kétoldalt hatalmas, megszaggatott vásznakat feszített ki, melyek így, a lenyugvó nap visszfényében a land art művészetnek is csúcsát tükrözik. A kötet legszélesebb áttekintésű dolgozatában Szász Zsolt összefoglalja „a csíksomlyói szövegek professzionális feldolgozásának” korszakait; jelentős előzmény Kerényi Imre 1981-es rendezése: ő nem érhette meg ezt a bemutatót – ám előtte tiszteleg Vidnyánszky kötetzáró írása. A maga rendezéséről alázattal így vélekedvén: „Ez az egyszeriség nagyobb erény, mint a lecsiszoltság.”

Szász László

ÚKP 2018/4. (LEGFRISSEBB LAPSZÁMUNK OLVASÁSÁHOZ KATTINTSON A KÉPRE!)

 

UKP 2018 12 hatter