Rate this item
(0 votes)

Egy amerikai író, ha nincs rá külön igénye, egy árva kortárs amerikai íróval sem találkozik. Elkerüli, tán mert nem vezet minden városból és városba a Bajza utcán keresztül a főmenet. Nem találkozik kortárs amerikai írófeleségekkel sem. Csak a sajátjával. Ebből következően bízhat abban, hogy saját nője nem árulja el, nem árulja ki.  

 

 

London, a hérosz

 

Íróember azt szeretné, soha ne derüljenek ki a disznóságai. Hisztériás levelek, balhék és műbalhék, adósságok, ügyetlenségek, elfelejtendő kisalkuk és nagyalkuk, csalafinta szerelmek, csalfa szeretők. Mert mindez, ha írva vagyon, az életmű túrható része. Ha író az ember. Amennyiben tárol némi mazochizmussal átszőtt exhibicionizmust, a köz elé az általa gondosan válogatott hagyatékot tárja. Ebben az író-főhős – mindenki saját története főhőse – karakán, pontos, szellemes, szikrázik a csáberőtől, duzzad az észtől és egyebektől. Olyan képet mutat a halála után általa fazonírozott London assz 430kötet, amit maga is elfogadna, ha élne. Az alaptételből következik, okos író, akinek jut felkészülési idő a halhatatlanság évszázadaira, az ezzel ellentétes szellemű írásbeli hagyatékot visszakéri, átírja, megsemmisíti.

Éppen ez sikerül ritkán igény szerint. Minthogy élő ember nem számol a halállal, ötven alatti író pedig még kevésbé. Nincs elég idő. Arról nem beszélve, hogy kiadói érdek, és az utókoré, hogy elhúzza a titkot rejtő függönyt, kinyisson ismeretlen kapukat. És persze az irodalom(tudomány) érdeke is, hogy a tárgyalt művek életrajzi vonatkozásaiból legyen okos, és még okosabb. Ettől kezdve az írónak nincs beleszólási joga. Az író alszik, hallgat, pedig ha ébren volna, be-benyomna a kiadó, a vizsla irodalomtörténész szeme alá néhányat (l. József Attila).

Hogy ne történhessen baj, az írói lét  kozmetikázására találta ki a világ olvasó népe az írófeleséget – a maga természetes bájával, és annak is speciális fajtáját, az írónő írófeleséget. Mi ebben az aprócska országban remekül el vagyunk látva legendás írófeleségekkel. Ne jusson más eszünkbe, mint az összefoglaló néven Nyugat-lányoknak keresztelt kis csapat: a démoni Böhm Aranka, azaz Karinthyné; Harmos Ilonka, azaz Kosztolányiné; vagy Lichtmann Anna, azaz Tóth Árpád Annája, na és Tanner Ilon', Babits bonyolult lélekrajzú arája. Ők (és akik kimaradtak) összefüggésében láthatták a korabeli magyar irodalmat: ha nekiláttak a férj kozmetikázásának, egy-egy oldalvágással odavertek a verseny- és pályatársnak. Ami rendben is van. Így tudhatott meg többet a kedves olvasó a viszonyokról, a mindennapokról, bekukkantva az asszonyok által fellibbentett baldachin mögé, az íróműhelyekbe, a szövetségi erőviszonyokba.

De Amerika más. Amerika nagy. Nagyon nagy, ahogy mondani szokás. Egy amerikai író, ha nincs rá külön igénye, egy árva kortárs amerikai íróval sem találkozik. Elkerüli, tán mert nem vezet minden városból és városba a Bajza utcán keresztül a főmenet. Nem találkozik kortárs amerikai írófeleségekkel sem. Csak a sajátjával. Ebből következően bízhat abban, hogy saját nője nem árulja el, nem árulja ki, nem rongál a megtervezett – vagy tervezetlenül szép – összképen. Nem. Mrs. London nem árulja el/ki Mr. Londont.

Lehet ámulni. Életrajzon nem szokás, de ebben az esetben lehet. A harminckilenc évesen meghal, addigra ötven könyvet (regényt, elbeszélést, novellát) megjelentető Jack Londonról készült életrajzban (először 1926-ban jelenik meg) az özvegy nem kérdez, nem teoretizál, nem pletykál fölösen, nem bántja a volt íróférjet. Nem keres választ lételmélet tárgykörében, nem vájkál, nem keresi, miért történik, hogy az innen elvett energia onnan hiányzik. Az életrajzíró szeret. Szereti a fantasztikus figurát, az általa összerakott Jack Londont, a becsületest, a daliást, az érzékenyen intelligenst, határozottan őszintét, aki mindemellett adoniszi szépség is. Nem szintetizál, nem bolyong a sűrű, setét és kockázatos ok-okozat erdőben – mesél. Gyönyörű dolgokat mesél Mr. Londonról, a nagy és fenséges Amerikáról, a boldog házasságról (a London-memoár szexualice abszolút steril), a közös utakról, a tengerről, az amerikai életről.

Az olvasó természetesen tárol bizonyos információkészletet Londonról. Tudja, iszákos, hogy anya- és apafóbiás, narkomán, kalandor és kőkemény kapitalista nagybirtokos volt. Azt is tudja, nem a felsoroltak miatt olvasta el valamennyi magyarul megjelent írását, nem azért szereti. De számos próbálkozás után ilyen írófeleséget összeszedni, ez több mint tehetség. Új szín a palettán, amiért szerethető.

(OZ, A bőség zavara)

(Jack London, San Francisco, Kalifornia, USA, 1876. január 12. – Glenn Ellen, Kalifornia, USA, 1916. november 22., amerikai író, elbeszélő.)

kondon bor

 

 

Read 1554 times

Leave a comment

Make sure you enter the (*) required information where indicated. HTML code is not allowed.