Milyenek a magyarok?

Lackfi János József Attila-díjas író, költő, drámaíró, műfordító legújabb kötete egy útikalauz. Ám ne valamiféle turistáknak szánt, zarándokhelyeket felvonultató útikönyvre gondoljunk. A harmincöt kis írás a magyar ember különböző arcait, jellemvonásait mutatja meg, és nem is mindig görbetükörben.

Versek, regények, tárcanovellák, színművek, mesék után és mellett hogyan jutott eszedbe, hogy ezeket a „szösszeneteket” megírd? Tulajdonképpen nem is tudom, mi a pontos műfajuk.

A miniesszé és az egyperces közt lakoznak félúton, egyik erre, másik amarra billen. De kocsmapultra könyökölve odabökdösött bölcsességek, ismerős anekdoták is akadnak bőven. A műfajnál fontosabb a tartalom, a tarka zsibvásár: az Attila sírját huszonharmadszorra felfedező, bogaras amatőr régészek, a postást konyakkal-kávéval letámadó és unokák fényképét, kórházi leleteket mutogató nénikék, a tetemes mennyiségű csirkefejet és pacalt az „íze végett” fogyasztó komák, a büdös orosz kölnivel locsolkodó, metróban hátrafelé nyilazó atyafiak.

„Milyenek is a magyarok? Pizzafalók és pacalevők. Magányos cowboyok és kocsmai hencegők. Folyton betegségekről panaszkodók és forrófejűek. Lepedőakrobaták és sámlin reszkető Gedeon bácsik. Hátrafelé nyilazók és cekkerben bontott csirkét cipelők. Alkoholisták. Dehogy alkoholisták, csak megisszák a magukét.”– idézem az ajánlóból és eszembe jut, amit egyszer mondtál, hogy az író nagy gazember, mindig és mindenhol gyűjti a témáit. Úgy képzelem, külön füzetbe évekig gyűjtögetted a honfiúi észrevételeidet. Hogy volt?

Füzetben, fejben, naplóban magam és mások történeteiből gyúrtam össze mindazt, ami ránk jellemző lehet. Régebben hívta fel valaki a figyelmemet a Kossuth-nóta egy részletére: „ha még egyszer azt üzeni, mindnyájunknak el kell menni…” Vagyis bár MOST fogyott el a regiment, mi azért várunk a MÉG EGY üzenetre… Legurítunk egy-két felest, sebaj, ha nem lesz addigra már se Kossuth, se hadsereg. A kötet viszont már kész volt, mikor utolsó pillanatban belegyömöszöltem Mikszáth fontos megállapítását arról, hogy a magyar ember szereti keresni az igazságot, de nem szereti megtalálni. Ha mégis megtalálja, hamar beleun…

Az írások között vannak párosak: Honfibú, Honderű, aztán Alkohol kezdőknek, Alkohol haladóknak, vannak kihagyhatatlan szempontok, mint például a Lovas nemzet, vagy a Nem élhetek muzsikaszó nélkül. A téma végtelennek tűnik. Hogyan történt a válogatás, a szerkesztés?

Szakajtóra való ötletem gyűlt össze, bárhol jártam, hónapokig szembejött a témám. Egy mozdulat, egy cinkos kacsintás, egy idétlen helyzet, egy kupac szemét. Még a levegő is magyar volt, amit letüdőztem. Nem csoda, hogy erővel hagytam abba aztán az írást, mikor úgy éreztem, ezernyi fel nem használt ötlet ellenére is kikerekedik az egész. Mikor nekiláttam a szerkesztésnek, a csontváz is kialakult, s a végére került afféle csalimese-vigaszképpen a kiskanász kisbicskája, mely felvágja a nagy gömböcöt, s mind kiszabadulunk.

Nagyon tetszenek P. Szathmáry István rajzai, remekül illenek az írásokhoz hangulatához. Mit tudhatunk róla? Milyen volt a közös munka?

A mindenfelé burjánzó karikatúrák igencsak fárasztanak, ezért is örültem, amikor egy pályázat bírálatakor megláttam ezeket a karakteresen csípős és művészi figurákat. Meg is jegyeztem a dolgot, sose tudni, mikor lesz épp ehhez való kötetem. Ahogy készültek a rajzok, nagyon úgy éreztem, igen, ez az én világom!

Regényeidből is kitűnik, hogy vonz a „mai magyar valóság”, nagyon érdekelnek a kallódó, periférikus kisemberi figurák, a mindenféle szakik, nénikék és nyugdíjasok. Ebben a kötetben is a hétköznapi emberek szerepelnek, viszont más a szervező erő, mint egy regényben…

Pompás megfigyelés! Mi magyarok piszkosul tudunk veszteni, a világbajnoki döntőnktől Mohácsig és vissza! Rengeteg frusztrációnknak forrása ez, és rengeteg nagy pátoszlufit is felfújunk az ebből fakadó keserűséggel… Beleborsózik a hátam, ha rágondolok, hány száz éve mondjuk, hogy „nem hajt a tatár”. Ezt a leletet különben Csák János barátomtól kaptam, aki a kötet tippadója volt, köszönet illeti érte! Ha úgy vesszük, minden valamire való könyv sztori, ezért is találtam ki „a magyar embert”, a főhőst, aki én vagyok meg nem is, és aki nem egyszerűen pózol a magyar díszletek közt, hanem vele (velünk) történik ez az egész, a múltunk, a jelenünk, a jövőnk.

Irodalmár családból származol, otthon egész életlabirintus volt könyvekből a falon, bármikor be lehetett lépni valakinek a sok száz évvel korábbi, sok száz kilométerrel odábbi sorsába. A magyar ember, ha Shakespeare-, Moliere-, Homérosz- vagy Cervantes meséire fülel, a legjobb magyar írók és költők hangját hallja csengeni, hiszen ők ültették át. Műfordítóként bizonyára érzékenyebben érint a nyelvtudás kérdése – ennek a témának három írást is szenteltél: alapfokon, középfokon és felsőfokon. Miért?

Legjobb elméinknek köszönhetően zseniális fordításaink vannak, és ezek száma egyre gyarapszik, ám az utca magyar embere néha döbbenetesen érzéketlen és faragatlan (nyelvtudatlan) arcát mutatja a turistáknak. A közértben például letegezik a külföldit és üvöltöznek vele, hátha úgy jobban érti. Máskor meg elméleteket gyártunk, hogy a magyar a legszebb, leggazdagabb nyelv, és mások minden szavukat tőlünk lopták. Holott nem ezért szép, hanem azért, amiért az összes többi: a maga módján, sajátosan gazdag. És remek irodalmi eszköz.

Ha azt mondom „Magyarok mindenütt” – mindenki tudja, miről van szó. Büszkék vagyunk rá, hogy nagyon sok jeles magyar feltaláló, tudós és művész gazdagítja a világot, emellett néha letagadnánk külföldön, hogy magyarok vagyunk. Máskor meg egyszerűen meglepő, jóleső, ha összefutunk. Mulatságos a brüsszeli villamoson vagy a párizsi trafikban játszódó jelenet. Saját tapasztalatok?

Részben igen, részben barátoktól kölcsönzöttek. Sivatagban, vadonban, mindenütt magyarokra akadunk. Chicagóban egy leleményes ottani magyar egy egész itthoni tánccsoportot megvendégelt, s a vacsoránál elárulta, abból gazdagodott meg, hogy a fásult turistáknak „real Chicago bull shit” feliratú (és tartalmú) csomagocskákat árult, és ezt a találmányát le is védette. A jég hátán is megélünk, és bármiből aranyat csinálunk, ha akarunk. Néha sajnos nem akarunk…

Sokoldalú látlelet ez a könyv. Olvastán nem tudja az ember, sírjon-e vagy nevessen. (Egyébként a hátlapszöveg szerint nyugodtan tegye mind a kettőt!) A magyar irodalomban kiváló hagyományai vannak a humornak, a groteszknek, és egyáltalán nem idegen tőled a közép-európai írók, Hrabal, Danilo Kis, Mrozek világ-bámulása és szarkazmusa sem. Miért tartod fontosnak a humort?

Kedves szerzőimet emlegeted fel, s ennek örülök. Valóban szeretek Háry Jánosként ámuldozni és másokat ámítani. Mert milyen is az élet! Diákjaimmal nemrég egy faramuci rövidhírből írtunk időmértékes verset: egy ásotthalmi férfi részegen levizelte a közért polcait, és levert egy csomó árut, majd mikor a rendőrök megjöttek, és igazoltatni akarták, papírok helyett egy rúd párizsit nyújtott át nekik… Csupa nyers erő, csupa fanyar költészet!

Most olvastam a honlapodon a „friss forgácsok” között a Túlélőkészlet összeállításodban egy orosz hadifogságot megélt bácsi szavait, ami ide vág: „Nem igaz, hogy a remény hal meg utoljára. A remény már rég meghalt, mikor még mindig segít túlélni a humor, ha el nem veszítjük!” Sajnos néha az az érzésem, hogy mostanában gyakrabban elveszíti a magyar ember azt a híres humorérzékét. Tudnál-e valamilyen humormegőrző receptet, tippet adni?

Jókai könyvet írt azzal a címmel, hogy „Be kár megvénülni”, márpedig a politika jelentősen öregít. Követni minden helyettes és helyettes-helyettes államtitkárhelyettes okosságait és a róluk mondott okosságokat, ez idő előtt sírba tesz. Van közéleti véleményem, de azért alapos diétára fogtam magam e tekintetben. Amúgy alighanem túladagolom a humort mindennapjaimban is, már-már a fájdalmas szintig. Mértékkel hintve azonban biztos, hogy éltet, az ember felröhögi lelkéről a köznapok sok letapadt váladékát..,

Alcíme szerint útikalauz kül- és belföldieknek – olvasható lesz a könyv más nyelveken is?

Mivel a külső nézőpont erősen jelen van, a könyv szerintem kiléphet a külföldi piacra. Így talán könnyebb lenne megérteni minket.

Mit ajánl az író, hogyan forgassuk ezt az kalauzt? Sorban haladjunk, vagy válogassunk a címek között?

Elég kackiás fejezetcímeket adtam, úgyhogy nyugodtan lehet tartalomjegyzék alapján „mazsolázni”. Ha pedig már csak néhány maradt, ki kell töltögetni a lyukakat. De sok olvasó mondta, hogy egyvégtében olvasta el. Azt sem tilos…

Szepesi Dóra